Warhammer 40.000: Space Marine teszt

Azok, akik egy kicsikét is tisztában vannak a végtelenül mély és meglepően alapos Warhammer-mitológiával, legyen itt szó az egyedülállóan zseniális táblás szerepjátékról vagy éppenséggel a szépirodalmi mélységekig elmenő regényekről (legfőképpen az Ian Watsonnak köszönhető négyrészes sorozatra gondoltam), azok pontosan tudják, mennyire nehéz ezt az egészet átültetni a játékok világába. Pedig igazából nem sok olyan történet létezik, ami ennél alkalmasabb lenne arra, hogy virtuálisan szórakoztasson minket. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy milyen genetikai változásokon esnek keresztül az űrgárdisták, mire alkalmassá válnak arra, hogy csatába mehessenek. Kerámiaötvözettel megerősített csontvázuk van, a testi- és izomerejük a sokszorosára lesz növelve, a gyomruk képes befogadni, megemészteni és elsajátítani más élőlények tudását, az agyuknak mindkét féltekéjét használják, melynek köszönhetően az egyik ébren van, míg a másik alszik, két szívvel rendelkeznek, hogy ha az egyik szívrohamot kap a másik még életben tarthassa őket, és még sorolhatnám a döbbenetesebbnél döbbenetes dolgokat. Igazából arra teremtettek, hogy nagy dolgokat vihessenek végbe; hőssé válhassanak, tökéletes táptalajt nyújtva egy játékhoz.


Ennek ellenére a legtöbb próbálkozás kudarcba fullad, mert szinte egyik cím se volt képes átadni azt a döbbenetes mélységet és végletekig kidolgozott történetet, ami naggyá teszi eme szerepjátékot. Hangulatban és látványban a Space Marine nagyon szépen teljesít. Az első pillanattól fogva magába szippant az a fantasztikus hangulat, ami a mitológia velejárója. Az orkok pontosan úgy néznek ki, ahogyan azt a táblás játékból már megszokhattuk, az űrgárdisták hatalmasak, monumentálisak, keményarcok. A csaták, amiknek részesei lehetünk, eleinte kissé egyszerűnek tűnhetnek majd és szinte csak úgy sikoltani fogunk az orkok számának megnöveléséért. Ehhez nem is kell sokat várnunk, hiszen a második fejezettől fogva már-már lehentelhetetlen mennyiségben fognak ránk rontani. A közel és távoli harcmodor kombinálását nagyon jól kitalálták a készítők, rettenetesen élvezni fogjuk. De sajnos idővel belefáradunk az újra és újra ismétlődő képességeinkbe, érezni fogjuk, hogy ennél sokkal több mozdulatot is beépíthettek volna.


Játékmechanikáját tekintve a cím a TPS-kategóriába tartozik, kicsit talán Gears-klónnak is lehetne nevezni, ha éppenséggel CliffyB nem pont a Warhammerből merítette volna a legtöbb ötletét. Ahogyan haladunk előre a történetben, egyre több speciális képességgel és egyre hatékonyabb fegyverekkel leszünk ellátva, és hamar rá fogunk jönni, hogy hiába vagyunk legyőzhetetlen harcosok, az ork horda olyan nagy mennyiségben tör ránk, hogy minden tudásunkra szükségünk lesz, ha életben akarunk maradni. Ritmikus sűrűséggel kell alkalmaznunk a kivégzéseket ahhoz, hogy életerőnket visszanyerjük, illetve nem árt minden egyes alkalommal kihasználni a Fury képességünket is, mellyel sokkal nagyobb ütéseket vihetünk be, illetve a célzó bal ravaszt megnyomva az időt is lelassíthatjuk a célpontok pontosabb leszedése érdekében, miközben még az életerőnk is növekszik. A fegyverek, amiket találnunk jók és hatékonyak, érdemes mindenkinek megtalálnia a legjobban hozzáillőket, mert bizony az orkok nagyon ügyesen támadnak, méltó ellenfeleink tudnak lenni, nem egyszer szorongatják meg a tökeinket, vagy visznek minket a dicső halálba.


Ez idáig nagyon szép, és gondolom kecsegtetőnek tűnhet mindenki számára. A gondok viszont akkor kezdődnek, mikor elég hamar elfogynak az új képességek, mikor egyre többen rontanak ránk és a kellemes hentelés kezd átmenni némi kétségbeesetten őrült, megszokott gombnyomogatásba, és a játék szinte teljesen elveszti a varázsát, mert már nem képes újat mutatni. A történet se tartozik sajnos a legjobbak közé, pedig elég lett volna csak valamelyik regény történéseit feldolgozni ahhoz, hogy jobb legyen. Azt se tudom, hogy miért pont az unalomig ajnározott Ultramarines-t kellett a középpontba helyezni, mikor vannak náluk sokkal érdekesebb és izgalmasabb klánok is. A főszereplő teljesen szenvtelen és unalmas, egy olyan ember, aki nem ismeri az űrgárdisták történetét, a múltjukat, a könyveket vagy a szerepjátékot, képtelen lesz vele azonosulni. Egyszerűen csak végighenteljük az egész játékot olyan 6-7 óra alatt, és ezek után könnyen a feledés homályába merülhet az egész.


Ennek elkerülésére szokták kitalálni a co-opot és a multit ugyebár. A co-opra, mint lehetőségre, sajnos még várni kell pár hónapot, ami miatt könnyen lehet, már mindenki Gears of War 3-azni fog, ezzel amolyan porfogó szerephez juttatva jelen tesztünk alanyát. A Horus-féle eretnekség (amikor az űrgárdista klánok fele elárulva a császárt a káosz szolgálatába ált) tökéletes táptalajt nyújt egy kis multizáshoz. Sajnálatos módon azonban csak két típusú játékkal tudunk nyomulni, az egyik klasszikus deathmach, a másik pedig a területfoglalós és megtartós fajta. A szintlépéses, kasztos, perkes rendszer nagyon jól működik és meglepően kellemes csatákat tudunk vívni az online közösséggel, egészen addig, míg pár nap alatt bele nem ununk. Sajnálatos módon ez van a legtöbb játékkal, aminek nem Call of Duty, Battlefield, Gears vagy éppenséggel Halo a címe.


A Space Marine egy nagyon kellemes, közepesen jól teljesítő cím. Látszik rajta, hogy ez csak valami nagy dolognak a kezdete, sokat kell még csiszolni rajta ahhoz, hogy igazán emlékezetes AAA-kategóriás cím lehessen belőle. Én személy szerint élveztem, még ha kissé bele is fáradtam a végére, de azért még izgatottan várom a folytatást, mert kezdésnek nem volt olyan rossz!

Kapcsolódó cikk

• Warhammer 40.000: Space Marine