Risen 2: Dark Waters teszt

„Kalózok jönni, kalózok jönni!” – mondta a pápaszemes félkegyelmű sámán a Kincs, ami nincs idevágó jelenetében. S mint tudjuk, ők nagyon gonosz emberek, elviszik a lányokat és eladják őket táncosnak. A Risen 2 kalózai is minden hájjal megkent latorok, akik folyton a saját hasznukat lesik, s szakmai ártalom náluk, hogy konyítanak valamelyest a tengeri szörnyekhez. Két hónappal a bétatesztünk után már a végleges változatot tartjuk a kezünkben (jó, ez képzavar, mivel a steames verziót teszteltük) – ez idő alatt sem unatkozott a német Piranha Bytes. A szerepjáték érezhetően finomodott, de még így is vannak félkész megoldásai. Követik a saját maguk által teremtett stílust, ám kőbe vésett fantasy szabályokon változtatva, igazi trópusi környezetben, a kalózok és tengeri bestiák korába repítenek bennünket. Eme döntés mindenképpen jót tesz a zsánernek, mert a téma bizony ritka kincs manapság.


A titánokkal vívott harcban a Névtelen Hősünk megcsömörlött, az inkvizíció koszos, tengerparti erődjében néz gyakran a pohár fenekére, Caldera városában. Az unalomnak hamar vége szakad, elvégre a part mentén egy kraken garázdálkodik, elsüllyeszt minden útjába kerülő hajót. Ami kétségtelenül nem tesz jót az utánpótlásnak. A legutóbbi incidens során egy Patty nevű leányzót most partra a tenger, ő az egyetlen túlélő. Hamar jön a parancs: meg kell ölni a szörnyet bármi áron, s ehhez messzire kell elhajóznunk, a kalózok táborába. No persze ők nem örülnének, ha idő előtt kiderül, hogy az inkvizícióval pacsiztunk le, ezért próbálunk mindinkább a bizalmukba és Steelbeard kapitány bizalmába férkőzni. Ehhez pedig a hetvenkedő szerencsevadászok szokásait kell átvennünk – a nulláról indulva. Mi sem egyszerűbb. A végcél nyitja négy ereklye - ezek szükségesek a tengeri szörnyek elpusztításához. A legtöbb karakter árnyalt, de semmiképpen sem kidolgozott, egyedi háttérrel rendelkező szereplők. Oké, Jaffart, a gnómot szerettük. Sablonos rosszfiúk ők, akik szájából dől az erőltetett trágárság, szexista és rasszista megnyilvánulás. Nem jön át az igazi, delejes mocsok, a piranhások inkább mai divatot lovagolják meg. Ahol erőszakkal és naturalista mondanivalóval mindent el lehet adni, kár, hogy nincs rá oka. 


A Risen 2 azzal kérkedik, hogy a játékmenet nem lineáris. Ebbe kicsit belekötnénk, lényegében három alternatív útvonalon keresztül juthatunk el a végkifejletig, de a történet folyása mindig ugyanolyan mederben zajlik. Persze, bevállalhatunk szépszámú mellékküldetést, s olykor kínos döntéseket hozunk a missziók során. A választásainknak ugyan vannak következményei, de egyáltalán nincsenek befolyással a végkifejletre. Példának okáért egy Crow nevű kalóz elkapásában segédkezhetnek a bennszülöttek is, vagy az inkvizíció. Előbbiekkel lepacsizva közösködhetünk egy kicsit a törzsfőnök leányával, s megmenthetjük az apja életét azzal, hogy tudatosítjuk az öregben, hibát vétett amikor Crow mellé állt. Aki az agresszívabb megoldást kedveli, az inkvizíció soraiban minden ellenállást hatalmas tűzerővel morzsolhat fel, beleértve Crow-t és a törzsfőt is. Mindegy, hogy kiket választunk, a végeredmény ugyanaz. A saját erkölcseiden múlik, hogy kivel szimpatizálsz.


Az atmoszférából viszont tényleg mindent kihoztak a srácok: több szigetet keresztül-kasul bejárhatunk, feltéve, ha elégé tökösek vagyunk hozzá. Máskülönben az első nagyobb vadállat ebédjeként végezzük. A tipp az, hogy ne nagyon merészkedjünk oda, ahová küldetés nem szólít bennünk. Ha pedig már felfejlődtünk, hódolhatunk a kincskereső szenvedélyünknek. Apró falvakat járhatunk be, sűrű dzsungelekben, romos templomokban takarítjuk magunk elől a pókhálót, homokos partokon keressük a nudistákat, netán sötét barlangokban leljük meg a misztikumot. A mértekkel nincs gond, s eltérő hangulattal rendelkeznek. A Halál Szigete mindig ködös, s szinte a csontjainkban érezzük a túlvilági szellemek jelenlétét.


Nagyjából a játék harmada után saját hajóra is szert teszünk, ám mielőtt még arra gondolnánk, hogy kötöttségek nélkül szeljük át a végtelen óceánt, eposzi méretű tengeri csatákat vívva, el kell, hogy keserítsünk. A lélekvesztő csupán egy jármű, amivel könnyedén eljuthatunk A-pontból, B-be. Közben idilli képsorokat nézhetünk az utazásunkról. Nem fogunk úgy beszélgetni a legénységgel, mint a Normandyn. S ha már a kincskeresés szóba került, nem nagy kihívás kézre keríteni az ominózus ládákat. Igazából a térkép megszerzése az egyedüli kihívás. Van, amikor ivóversenyen, vagy némi lóti-futi árán jutunk hozzá, netán az elszórva található könyveket olvasva. Szép nagy piros X-szel jelölik az eltemetett cuccot. S ha van lapátunk, nekifoghatunk az ásásnak – ékszerek, pénz, vagy valami delejes fegyver lesz a jutalmunk. De a kovácsolás mesterséget elsajátítva, s a komponenseket megszerezve mi magunk is legendás pengéket rakhatunk össze. Érdemes eme elfoglaltságra rákattanni, mivel jobb esetben növelhetik alapképességeinket.


A mai divatnak megfelelően nem kell szöszölni a kasztválasztással, mi magunk válhatunk olyan hőssé, amilyennek szeretnénk. Csupán a Gloryt kell gyűjtenünk serényen az ellenségek ölésével, és a küldetések teljesítésével. Őt fő tulajdonságunk van: pengék, lőfegyverek, szívósság, ravaszság és vudu. Értelemszerűen az első tulajdonság a kardokhoz és szablyákhoz való jártasságunkat tükrözi, míg a lőfegyverek-skill a muskéták és pisztolyok használatához szükséges. A szívósságunk feltornászásával kevésbé sérülünk, és gyakrabban használhatjuk a beszélgetések során a megfélemlítést (nagyon hasznos, ha nem akarjuk kikönyörögni csengő aranyakért az információt). Míg a ravaszság természetesen a rugó beállítottságú sunnyogók meghatározója, de ajtók és ládák zárjainak feltöréséhez sok köze van. Nem beszélve a Dirty Tricksekről, melyekkel az harc közben meglephetjük az ellenfelet, tisztességtelen eszközökkel (nagy kedvenc!). A vudu a mágia helyi megfelelője, melynek fő szakértői a bennszülöttek, s ugyanúgy működik, mint más RPG-kben, csak egzotikusabban hívják.


A harcrendszer sokat ígér, de keveset valósít meg. Alapesetben ott van a kardunk, ám meg se próbáljunk ész nélkül vagdalkozni, mert nem jön össze. Az apró lámpásfejű homoki ördögök ellen még megy, de egy bitang haramia ellen már kevésbé. A titok az állandó védelem: tartsuk nyomva a jobb egérgombot, majd megfelelő időzítéssel támadjuk ellen. Majd kezdjük újra. A későbbiekben új kombókra tehetünk szert a helyi trainerektől, ezzel finomodik a repertoár. Rúghatunk, ellentámadhatunk kedvünkre, de összességében közelharc megmarad ugyanolyan egyszerűnek, ami a mai piacon már kevés. A „piszkos trükkök” bevetése már élelmesebb megoldás: van egy slot a képernyőn, ahová bepakolhatjuk azt a pisztolyt, kókuszdiót, homokot, vagy dobótőrt, amit véletlenszerűen elsüthetünk a harc hevében. Van egy kis idő, mire újra bevethetjük, de sokszor pont a Dirty Trick hozott ki a csávából. A megvalósítás felemás: sokszor előfordul, hogy képtelenek vagyunk becélozni az áldozatot, félrefordulunk, vagy hiába adjuk ki az utasítást, nem történik semmi. Némi polírozás ráfért volna, de így meg minden komolyabb ellenfélhez félve közelítünk. „Na, most mi fog történni?” Ja, az újratöltés lassú, s ha a csihi-puhi előtt átvezető van, azt is végig kell zongorázunk.


A vudumágia már mást tészta, de a hókuszpókusznak nincs akkora szerepe, mint más szerepjátékokban. Vannak érdekes varázslatok is, melyekkel manipulálhatjuk az állatokat, akik aztán mellettünk harcolnak, később pedig az emberek is. Viszont, ha már a közelharc gyatra, nem támaszkodhatunk pusztán a vudura, mert nem jön össze. Ha összetűzésre kerül sor, teljesen lutri a kimenetel: van, amikor két suhintás után kidől a delikvens, máskor még az ellentámadásokkal sem megyünk sokra. Elfutunk, lövünk, futkározunk, míg feltöltődik a puska, majd újra lövünk. Mellé. Hol az utolsó száraz kalács? Sehol. Reloaded. A nehézség enyhén szólva is hullámzó. Persze időnként csatlósok is szegődhetnek hozzánk, akik sokkal talpraesettebbek a sokat látott hősünknél. Olykor egymaguk megoldják az adott konfliktust, ha pedig beüt a baj, elfutnak. Vagy pedig mi oldunk kereket és várjuk a végeredményt. Az XP így is úgyis garantált. Miért erőltetnénk meg magunkat?


A látvány a három-négy évvel ezelőtti állapotokat türközi. Mára viszont lefolyt némi víz a Dunán, s a konkurencia jóval elhúzott a Risen 2 motorja mellett. Az animációk csiszolatlanok, a karaktermodellek gyatrák, az arcmimika nem létező dolog. A gép viszont dolgozik serényen, olykor az orrunk előtt tölti be a cserjéket, a sűrű dzsungelben gyakran leesik a framerate, mondom, teljesen indokolatlanul. Az optimalizálással hadilábon állnak a német srácok, ez már 10 éves hagyomány. Ha viszont megnőnek az árnyékok, s lassan alkonyul a trópusokon, letekintünk a partra, mi is érezzük a tenger sós illatát. Kétségtelen, hogy van varázsa a játéknak, s a napfényes, moszkitózúgással teli erdei ösvényen haladva olykor a mi szívünk is megenyhült. A hangok sem mutatnak túl a középszerűségen, legyen szó a csatazajokról, vagy bármi másról. A szinkron eszelősen túljátszott, unalmas sztereotípiákkal teli, feltűnően sok spórolással: rengeteg kalóznak ugyanaz a fickó kölcsönzi a hangját. Ami viszont maradéktalanul hozza a hangulatot, az a zene.


Szeretjük megérteni a világot, olyan emberekkel találkozni, akik már azt a hatást keltik, hogy okkal vannak ott és emlékszünk is rájuk. A Risen 2: Dark Waters egy szükséges betekintés ebbe a kalózos légkörbe, s ha nem szorít az idő, elleszünk a kovácsolással, a kincskereséssel, a féktelen ivászattal, képezhetjük majmocskánkat és papagájunkat, vagy betörhetünk a házakba rabolni. A Piranha Bytes nem lépett tovább a megszokott német színvonalon a műfajon belül, csupán más környezetbe helyezték játékukat, nem beszélve arról, hogy további finomításokra szorul. A konzolosoknak augusztusig még várniuk kell a kalózlétre, de garantáljuk, hogy nem maradnak feltáratlanul a homok alatt korhadó vaskos faládák, de nem ez lesz az idei év legjobb szerepjátéka. A téma miatt ritka darab, a nehézség miatt hardcore arcoknak való, de csak kellően sok rummal fogyasztva.

Kapcsolódó cikk

• Risen 2: Dark Waters bétateszt