Hohokum teszt

Nagyon jó lóra tett a Sony azzal, hogy már a PS4 megszületésétől fogva komolyan támogatja az indie fejlesztőket. Ez ugyanis megoldotta a konzol első évét, ahol jellemzően elég kevés exkluzív, AAA-kategóriás jelenik meg. Ráadásul az indie fejlesztők még elengedhetik a fantáziájukat, kitalálhatnak bármit, és meg is valósíthatják, így olyan mértékű változatosságot kapunk, amire kizárólag nagy játékokkal esélyünk sem lenne. Ennek a virágzó indie kultúrának a gyümölcse jelen tesztünk alanya, a Hohokum.


Ez a játék nagyon érdekes. Elindítod, és fogalmad sincs, hogy mi ez az egész. Nincsenek feliratok, nincsenek utasításokat, nincsenek küldetések, nincs semmi. Elkezdesz irányítani egy leginkább spermára hasonlító, de amúgy Long Mover néven futó hosszú színes izét, és nekiállsz kísérletezni. Hamarosan rájösz, hogy összesen egy analóg kart lehet használni az irányításhoz, mellé pedig két gombot a lassításhoz és a gyorsításhoz. És ennyi. Innentől kezdve neked kell kitalálni, hogy tulajdonképpen mi is folyik itt.


Elsőre a Hohokum úgy tűnik, mint ami igazából nem is játék, mert fogalmunk nincs arról, mi a célja. Olyan, mint egy lenyűgöző látványvilággal és zenével megáldott pszichedelikus utazás valakinek az álmába, amiben nem is kell értelmet keresni, csak hagyni, hogy vigyen magával. Aztán rájövünk, hogy nem ez a helyzet, és valójában valamiféle feladványt kellene megoldanunk a továbbjutáshoz. Megmondom a frankót, a mai napig nem tudom, hogy például az első pályán mit kellett csinálni, úgyhogy csak nekiütköztem minden színes kis gömbnak és akadálynak, amit a többképernyős pályán fel tudtam fedezni.


Aztán egyszerre több ugyanolyan kis kígyó lett mellettem, mint én. Aztán ezek a kígyók egy portálon (?) keresztül eltűntek. Aztán valahogy én is tovább tudtam jutni a következő helyszínre, ami már nem fekete volt, hanem voltak színek, alakok, formák, élőlények. Tényleg úgy tűnt, mintha az űrből, a semmiből, a fekete lyukból, a világ kezdetéről, vagy valakinek az első gondolatfoszlányából jutottam volna ki valami konkrétabba, valamibe, ami létezik. Aztán a többi világ is ezt a vonalat vitte tovább, és rájöttem, hogy mindenhol ki kell szabadítani egy kigyó barátomat.


A különböző lények mókás és kedves hangokat hallatnak, a színek és formák elvarázsolnak, és a zene... a zenére nincsenek szavak. Nyugtató, és szinte kiröppent a szobából, a Földről, a valódi világból. És minden mozdulatunkra, minden érintkezésünkre változik, reagál. Egészen zseniális. Aztán rájövünk, hogy igazából mindenhol van valami cél, ami a művészeti prezentáció kontextusában már-már szinte hétköznapi: felszolgálni bort egy esküvőn, feltámasztani a növényvilágot, felfedezni valakinek egy sötét barlangot... minden pályán más a feladatunk. Amikor erre rájövünk, valahogy a művészi egyszerűség, a túlvilági varázslat elvész, és rájövünk, hogy azért ez mégiscsak egy játék.


Játéknak pedig sajnos kevés. Mivel feliratok, utasítások nincsenek, mindenre nekünk kell rájönnünk kísérletezés útján, ami leginkább annyiból áll, hogy nekimegyünk bárminek, amit csak érünk. Ráadásul nagyon sokszor egyáltalán nem egyértelmű és logikus, hogy melyik cselekedetünk milyen eredményhez vezetett. Ezért a Hohokum hosszabb távon fárasztó és frusztráló. Rövid távon azonban a hangulata, és döbbenetes, éteri minősége miatt egy nagyon különleges, egyedi élménnyel szolgálhat. A jelenlegi 14,99 dolláros árát mindenesetre nem biztos, hogy megéri, de ha kicsit lejjebb megy, érdemes lehet újra vetni rá egy pillantást.