Destiny teszt

Mintha kötelező lenne, úgy emlegetjük fel mindig a Destiny félmilliárd dolláros költségvetését és óriási marketingkampányát, pedig ez a legkevésbé érdekes a játékban; úgy néz ki, a világ legnagyobb kiadója úgy értékeli, ennyi pénz kell 2014-ben egy teljesen új cím felfuttatásához - fogadjuk el, pont. Koncentráljunk most inkább magára a játékra, aminek a fontosságát nem lehet elbagatellizálni, elvégre a sokáig Halo- és Xbox-függő Bungie nagy visszatérésének lehetünk szem- és fültanúi. A Destiny önmagában is rendkívül ígéretes volt, és ha nem is vagyok maradéktalanul elégedett az online FPS-sel, még így is látom benne a hosszútávú potenciált. Talán túl sokat markol, és ebből fakadóan megvannak a maga hibái, melyek a játékosok egy részét elriasztják majd, ugyanakkor valószínűleg a keménymag is marad akkora, hogy boldogan fusson tovább a sorozat.

A játék történetét jó eséllyel mindenki ismeri már, de aki nem tudja, miért van egy fehérre festett Halálcsillag a borítóján, annak összegezném gyorsan. A bolygószerű valamit Utazónak hívják, amely természetfeletti erejével lehetővé tette az emberek számára, hogy kolonizálják a Naprendszert. Az úgynevezett aranykor akkor ér véget, mikor ezt a birodalmat bekebelezi a nemes egyszerűséggel csak Sötétségnek nevezett gonosz, egyetlen város marad csupán épen a Földön, ezt is közvetlenül az Utazó védi. Az utolsó várost a Guardianek, azaz az őrzők lakják egyébként, ők azok, akik a Fény erejének segítségével próbálják újjáépíteni az emberiség jövőjét. Te is egy ilyen őrzőt alakítasz majd a játék során.

Leendő társad, a Ghost nevű drón eszméletlenül talál rád a város falain kívül, ekkor veszi kezdetét a kaland, ami persze a fentieknek megfelelően csöppet sem lesz zökkenőmentes. Hőseinket több idegen faj is elkezdte vegzálni, és nemcsak a Földön támadnak bennünket, hanem a korábban kolonizált Holdat, Vénuszt, Marsot és Merkúrt is támadják, terrorizálják. A történetből kiderül majd lassacskán, hogy melyik közülük a legrosszabb és legveszedelmesebb, az viszont biztos, hogy egyikkel sem húznál újat. A Fallen és a Cabal hozzánk hasonló civilizációval rendelkező népek, az előbbiek agilisebbek, míg az utóbbiak a négyszáz kilós csatapáncéljuk miatt nem igazán; cserébe előszeretettel használnak jetpacket, hogy a nyakadba ugorjanak. A Hive nem véletlenül viseli a nevét, a rovarszerű lények kevésbé fejlettek, cserébe sokan vannak, és szívesen másznak az arcodba. Végül pedig ott a Vex, egy kollektív tudat által vezérelt gépsereg, amely az állandó teleportálásával kerget majd az őrületbe téged.

Bár a körítés nekem tetszett, és úgy gondolom, hosszabb távon is tartogathat érdekességeket, azt mindjárt le kell szögezni, hogy eredetinek általában nem eredeti. A Bungie még csak nem is ment messzire, “házon belülről”, a Halóból is sok elemet átvett, hogy megalkossa a kis világát, általános iskolai munkafüzetbe illő feladat lenne összegyűjteni a két cím hasonlóságait. De ez még a kisebbik baj, a nagyobb probléma az, hogy a Destiny történetében maximum csak a Traveler-féle felvezetés érdekes, hiába az FPS-ekhez képest tisztességes hosszúságú kampány, ahol lehetne zsonglőrködni. Habár történik majd ez-az, valójában egyik jelentősnek szánt fejlemény sem éri el a kívánt hatást a sztoriban, a cselekmény maga unalmas, az a kevés szereplő pedig, aki kiemelt figyelmet kap, totálisan érdektelen. Ez az első luft, a Bungie írói gárdájának illett volna valamit produkálni ezen a téren.

Sebaj, ha a történet nem is működik ebben közre, a játékvilág és a látvány segít megteremteni az atmoszférát. A Destiny ugyanis remekül néz ki, mind technikai, mind művészeti szempontból. Oké, a játék elejét, az egykori Oroszországot talán kevésbé élvezik majd azok, akik alfáztak és bétáztak a nyáron, a kietlen, kopár vidék hangulata a roncsokkal és a lepukkant épületekkel azonban így is rátelepedik az emberre, mikor elképzeli, hogy itt valaha pezsgő élet volt. A Hold hatalmas földalatti járatai baromi látványosak, a Vénusz városromokkal teletűzdelt dzsungeleiben azért imádkozol, hogy lehetőleg ne egyen meg semmi, és bár a Mars annak rendje és módja szerint leginkább homokból áll, a dűnék között megbúvó őrállomásokon kemény harcok várnak majd rád. Furcsa, mennyire monumentális az egész, és az élményt Martin O’Donnell fantasztikus zenéje csak tetézi. És nem, itt nincsenek figyelemelterelő, hatásvadász elemek, itt maga a világ az, ami meg tud győzni: csak elnézel a távolba, és már indulsz is a csapatoddal, hogy felfedezzétek a Naprendszer minden szegletét.

Ráadásul a Destiny világát mindig megosztod másokkal, az egészet úgy a legegyszerűbb elképzelni, ha a játék összes helyszínét egy-egy multiplayer pályának fogod fel. A rendszer mindig dobál melléd néhány másik játékost, akivel aztán összefuthatsz a terepen, összehaverkodhattok, és együtt irthatjátok a gonoszt, ugyanakkor mégsem lesz tömeg: egyfelől mindig csak egy maroknyi Guardian kerül be egy pályára, és az is elképzelhető, hogy elkerülitek egymást, vagy szimplán másfelé mentek, mert más a dolgotok. És ez a legjobb az egészben: megmarad a kiszolgáltatottság érzése, és bár a játék mindig biztosít lehetőséget a multizásra, bőven lesz rá alkalom, hogy egyedül is kalandozz. (Zárójelben: a Destinynek van egy közösségi tere is, ez a Tower, itt csetepatémentesen lehet ismerkedni, itt vannak a kereskedők és a különböző mellékkihívásokat is itt találod.)

A másik érdekessége a dolognak, hogy neked közben egyszer sem kell menükben turkálnod, nem kell lobbyban várakoznod és hasonlók. A Bungie megoldást talált arra, hogy úgy terelgessen minket a Destiny tartalmai között, hogy közben nem zökkent ki minket mindenféle marhaság miatt, nem dobál fel ablakokat hülye kérdésekkel, és végtelenül egyszerű, intuitív kezelhetőfelületet épített. Pedig nincs nagy trükk benne: fogta a kampányt, a kooperatív küldetéseket és a kompetitív multiplayer módokat, és rápakolta őket egy csillagtérképre; ezt kell bogarásznunk, kijelölnünk a következő helyszínt, majd az űrhajónk odarepít minket. Rendben, itt sem tökéletes a dolog, az űrhajós töltőképernyő például (mivel igen sokat és sokszor kell bámulni) meg tudja törni az élményt, ráadásul a cukormáz mögött ez is csak egy átalakított menürendszer, de valahogy mégis érdekesebb, izgalmasabb. A Destinyben észrevétlenül lavírozhatunk a különböző játékmódok között, ráadásul a feladataink teljesítésének sorrendjében is egész sok szabadságot kapunk.

Mint azt bizonyára tudjátok, a Destiny játékmenete vastagon szerepjátékos alapokra épít, ennek megfelelően saját karaktert hozhatsz létre a játék elején. Habár beállíthatod a hősöd kinézetét, nemét és faját is, a legfontosabb döntésünk itt a kasztunk kiválasztása lesz, aminek óriási a hatása a játékmenetre. A Hunter, inkább távolról figyeli az eseményeket, ezen kívül lopakodik, ahogy tud, a Titan a belemenősebb harcra alkalmas, nem véletlen, hogy rajta van a legtöbb páncél is. Végül ott a Warlock, aki természetfeletti képességeket tud használni, és bár aránylag kevés páncélt visel, cserébe az gyorsabban is regenerálódik. A dolognak további mélységet ad, hogy a tizenötödik szint után képesek leszünk úgynevezett alkasztot változtatni, amelyek más képességeket biztosítanak hősünknek, és más játékstílust is követelnek meg tőlünk.

Ezek után a cél természetesen az, hogy minél izmosabb karaktert építsünk, harácsoljuk össze a legjobb sisakot, páncélt, kesztyűt és csizmát, vegyünk magunknak menő űrhajót és siklót, amivel a bolygók felszínén hasíthatunk. Fegyverből is egyre jobbra lesz szükséged; a játékban három különböző típusút cipelhetsz magaddal, a felhozatal bőséges, igaz, csak a szokásos sci-fi palettát fedi le. A fejlődéshez vezető út persze rengeteg lövöldözéssel, grindolással van kikövezve, de ezzel alapvetően nincs baj, a Destiny ugyanis shooternek remek, jöjjön szembe bármekkora ellenséges sereg, boldogan cibálod a ravaszt annak érdekében, hogy mindenki megfeküdjön a soraiban. És bár külső szemlélő számára ez unalmasnak tűnhet, a Destiny nem is a külső szemlélők játéka: ez tipikusan az a helyzet, hogy nehéz megmagyarázni az élményt, de ha egyszer odakerülsz elé, komolyan rá lehet kapni a hentelésre, ami ráadásul magasabb nehézségi szinten (értsd: nem vagy elég fejlett az adott küldetéshez) meg is tud izzasztani.

Ettől függetlenül az sem véletlen, ha a játékosok egy része egyszerűen ráun a Destinyre, az ugyanis tagadhatatlan, hogy ez egy hamar monotonná váló, repetitív műfaj, amit máshol változatos módon próbálnak egyensúlyozni, feldobni. Itt ezt nem sikerült megoldani, kizárólag a játékos kitartásán múlik, meddig bírja a grindolást. A kampány küldetései remek lehetőséget biztosítottak volna a színesítésre, de mint már írtam, a Bungie ezt a ziccert kihagyta. Hiába a meseszép játékvilág, az sajnos korántsem akkora, hogy mindig érdekes tudjon maradni, rengeteg alkalommal tesszük majd meg ugyanazt az útvonalat, és az sem segít a helyzeten, hogy az egyes bolygókon belül csak minimálisan változik a helyszínek kinézete. Habár akadnak a pályákon úgynevezett “véletlen” események, túl sok változatosságot ezek sem hoznak, és ami a legrosszabb, hogy a lootnak sem tudunk mindig örülni - pedig erre hajtunk, ugye. A Destiny lootrendszere konkrétan mémmé vált, a linkelt Twitter-profil épp ennek a furcsaságaira világít rá: arra, hogy a PvP-ben a csapatod utolsó tagja brutál ajándékot kap, míg te, aki az élbolyban vagy, semmit; arra, hogy fejlesztenéd te a cuccaidat is, de nem fogod, mert mire odáig eljutsz, maguk a cuccok elavultak lesznek; vagy arra, hogy a zsákbamacskaszerű ajándékot rejtő engramek olyan loottal dobnak meg, ami nem is passzol a kasztodhoz…

Mindez pedig akkor válik feltűnővé, mikor eléred a huszadik szintet, a Destinyben valószínűleg ez lesz az a pont, ahol a játékosok egy része udvariasan kifarol a játék világából. Addig ugyanis viszonylag gyorsan tudsz fejlődni a hagyományos XP-rendszerrel, a huszadik szint után azonban már nem XP kell a szintlépéshez, a cél az, hogy a Fény nevű tulajdonságodat minél feljebb tornászd, és azzal haladj előre. A slusszpoén? Fényt úgy tudsz szerezni, hogy olyan holmikat szerzel, amelyek Fényt adnak, ilyen cuccokat pedig venni vagy lootolni lehet, ergo a fenti bekezdésben leírtaknak tökéletesen ki vagy szolgáltatva. További csavar, hogy ide már nem elég a játék alapvalutája, hanem az úgynevezett - és heti szinten csak limitáltan gyűjthető! - Vanguard Markokért és Crucible Markokért vásárolhatunk be, és azokkal is csak akkor, ha a Vanguardhoz vagy a Crucible-höz kapcsolódó hírnevünk eléri azt a szintet, amivel egyáltalán elérhetővé válik az áhított felszerelés. A Vanguard egyébként leegyszerűsítve a PvE-hez, a Crucible a PvP-hez kötődő fogalom, ezzel pedig át is térhetünk a Destinyben elérhető játékmódokra.

A kampányhoz kapcsolódó küldetések nem igényelnek túl sok magyarázatot, mindegyik játszható egyedül és Fireteamben is (ezek a Destiny háromfős csapatai), és mint említettem, túl sok meglepetést nem tartogatnak, többnyire az a feladatunk, ami egyébként minden más játékmódban is: végig kell lőnünk magunkat a pályákon, legyűrni a bossokat, a változatosság kedvéért pedig kiereszthetjük néha Ghostot, hogy okoskodjon, kutakodjon picit. A Strike-oknál ezekhez hasonlóan az a cél, hogy kiürítsük az adott pályát, majd a végén legyűrjük a főgonoszt vagy főgonoszokat; itt az a különbség, hogy a sztori kevésbé kötődik a kampány történetéhez, illetve alapvetően más élményt jelent amiatt, hogy csak kooperatív módban, két másik játékossal az oldaladon tolhatod végig az ehhez igazodó nehézség mellett. Ha nincs Fireteamed, a játék keres melléd két másik játékost, nincs más választásod. Ezek a küldetések alapjáraton nem tesznek hozzá a Vanguard-profilodhoz sem hírnevet, sem pénzt, de ha az úgynevezett Daily Heroic Story, a Weekly Heroic Strike vagy a Strike Playlist játékmódokat választod, így is gyűjtögethetsz. Az első kettő esetén a készítők választanak ki egy-egy küldetést naponta, illetve hetente, és nehezítve teszik eléd újra és újra, az utóbbi pedig a már ismert Strike-okat kínálja, immár véletlenszerű sorrendben, egyre nehezebb nehézségi szint mellett.

Habár tartósabb PvE-re az úgynevezett Patrol mód adna lehetőséget, ez sajnos maximális kapufa. Itt fedezheted fel szabadon az egyes bolygók teljes bejárható területét, közben pedig mindenféle küldetést teljesíthetsz, a probléma csak az, hogy ezek a feladatok baromi unalmasak, és általában nem is vállalnak többet a tipikus MMO-sablonoknál: ölj meg ennyi ellenfelet, menj el ide vagy oda, ilyesmik. Ha komolyabb kihívást keresel, akkor rámész az úgynevezett fejpénzekre: ezeket a Towerben tudod felszedni, és bár ezek sem túlzottan kreatívak, jobban megizzasztanak, mint a Patrol feladatai, ráadásul bármilyen PvE-küldetés alatt teljesítheted őket hírnév és pénz fejében egyaránt.

A Crucible foglal magába mindent, ami PvP, és a jutalmazás is hasonlóan működik, mint a Vanguardnál. Négyjátékmódot találsz itt alapjáraton, és egyik sem igényel különösebb részletezést: a Control a tipikus kontrollpontfoglalós móka, a Rumble egy free-for-all játékmód, a Clash a team deathmatch helyi megfelelője, míg a Skirmish egy 3 vs. 3-as team deathmatch tulajdonképpen, ahol felélesztheted társaidat, ha azokat lelőtték. Ezekhez csatlakozott még egy élő esemény keretében a Salvage, itt a pályán véletlenszerűen felbukkanó ereklyékre kell lecsapniuk a csapatoknak. A PvP egyébként lényegesen szórakoztatóbb, mint a PvE, nekem az egyensúllyal sem volt problémám. Egyszerűen a kompetitív multi sokkal több izgalmat, meglepetést és fordulatot tartogat, fel sem tűnik, hogy ugyanaz a tíz pálya pörög újra és újra. Közben a PvE baromi hamar unalomba fullad, ugyanis ott sincs túl sok tartalom, de mégis minden egyes küldetésben ugyanazt kell csinálni. A PvP-nél egy dologra azonban mindenképpen figyelniük kell a lelkesebb játékosoknak: noha több kereskedőnél is elkölthetjük a markjainkat, mindegyikük más-más céhet képvisel, akik megkövetelik, hogy kifejezetten nekik dolgozva gyűjtögesd a hírnevedet.

Habár sokat fikáztam a Destinyt, és többek számára a pontszáma is elrettentő lehet, ettől függetlenül mégsem mondanám, hogy ez egy rossz játék lenne. Való igaz, sok a hibája és hiányossága, ezek közül néhány minél előbbi javításra, finomhangolásra szolgálna, de meglepődnék, ha ezen a Bungie még nem dolgozna, elvégre folyamatosan jönnek a frissítések a játékhoz: a megjelenés óta például már megduplázták a véletlenszerű események számát, és elrajtolt az első raid is. Azt is aláírhatjuk, hogy a Destiny - bár bizonyos szempontból tényleg beszippantja a játékost - sokszor nem hálálja meg annak kitartását, aki viszont még így is szorgalmasan tápolgat a játékban, az valószínűleg megbarátkozott ezekkel a fékekkel, és kíváncsian várja, hová tart a sorozat. Én az utóbbi táborba tartozom: habár sok dolog bosszantott a Destinyvel kapcsolatban, élvezem a játékot, és még mindig alig várom a nap végét, hogy megint űrhajóba pattanhassak, és folytassam a kalandomat. Az pedig, hogy a Destiny nem kilencpluszos értékeléssel indítja a karrierjét, talán még az előnyére is válhat a későbbiekben…

Kapcsolódó cikkek

• Destiny bétateszt
• Destiny alfateszt
• Destiny előzetes