The Tomorrow Children alfateszt

Már előre látom: nehéz szülés lesz a The Tomorrow Children megjelenése. A játékosok tetemes hányada értetlenül vakarja majd a fejét, nem tudják eldönteni, hogy erre most befizessenek-e vagy sem. Tény, a PixelJunk-szériáról elhíresült japán Q-Games PS4-exkluzív címe igazi műfaj-kavalkád, egészen egyedi látványvilággal. Nem mindennap születik ilyen próbálkozás és pont ezen bukhat el a koncepció. Lehet, hogy elsőre zavaró lesz, amit a képernyőn látunk, hiszen a játék nem hasonlít semmi máshoz, amivel korábban játszottunk. Volt egy pont – nagyjából negyed órával az első indítás után -, amikor már a kaszán gondolkodtam, de mégis adtam neki egy újabb esélyt és lám, azon vettem észre magam, hogy teljesen elmerültem ebben a szokatlan atmoszférában. Városunk egy tejfehér, üvegszerű világ közepén foglal helyet, a holnap gyermekeire hárul a feladat, hogy azt újból felvirágoztassák.


Noha a fejlesztés oroszlánrészét a Q-Games végezte, a design lefektetésében a Puppeteer elborult fantáziával megáldott készítői is közreműködtek, ami meg is látszik a fából faragott karakterek kinézetén. A Tomorrow Children nagy kanállal merít a Minecraftból, ugyanakkor a tower defense sem áll messze tőle, egy része pedig kooperatív multiplayerre épül. A szegény főszereplő gyerkőcöknek fogalmuk sincs arról, hogy valójában a szovjet diktatúra bábjai, akik kényszermunkát végeznek ebben a szovjet disztópiában. A látványvilág direkt puritán, végeláthatatlan síkságon emelkedik fel a városunk, a fények művik, a látóhatár elmosódik. Ha az ismerkedést követően nem égtél ki ettől a steril maszlagtól, akkor már előnyből indulsz. Bármerre is járunk, a propagandát folyamatosan nyomják az arcunkba: a kivetítőkön és plakátokon arra emlékeztetnek minket, hogy a munkánk megtérül, egy dicsőséges állam részei lehetünk. Persze az egész roppant nyugtalanító is egyben, ahogy a diktatúrák többsége is az. Nem titok, az egész messziről bűzlik, de ne rohanjunk ennyire előre!


Kezdésnél ki kell választanunk, hogy mely karakterosztályban szeretnék jeleskedni. Mindegyik különböző előnyökkel és hátrányokkal jár, így nem árt tudni az elején, karrierünket milyen irányban képzeljük el. Lehetünk sima polgárok, bányászok, mérnökön, rádiós tisztek és harcosok. Persze a városban lebzselő komisszárok elsőként úgyis kétkezi munkát bíznak ránk, úgyhogy ne ódzkodjunk attól, hogy a kezünk vízhólyagos lesz a csákánytól. Apropó, politikai tisztek! Ha értetlenül pislognánk a lehetőségek láttán, a katonai díszegyenruhát viselő fickók készséggel ellátnak minket tippekkel és tanácsokkal. Szóval szépen elbaktatunk a nyersanyagokban gazdag „földekre”, ahol indulhat a kitermelés, a megszerzett fémeket és kristályokat szépen vissza kell vinnünk a belvárosba. Ha elég szép mennyiség összegyűlt belőlük, építhetünk belőle szép épületeket, vagy fejleszthetjük a meglévőeket, de ezzel hősünk számára is új lehetőségek nyílnak meg. A településünket körbeölelő tejfehér vadont Voidnak hívják, itt elveszett matrjoska babákat találunk, amiket feltámasztva növelhetjük városunk populációját.


Ha netán új szerszámra van szükségünk, mert a régi eltörött, vásárolnunk kell egy másikat a központban. A kioszkban szépen ki kell várnunk a sorunkat, ahol az eddig teljesítményünknek megfelelő pénzt, tapasztalatot és kuponokat (kenyérjegy, valaki?) kaphatunk, amivel láncfűrészt, ásót, új csákányt, kalapácsot és miegyebet vehetünk. Pénzünk nem sok lesz, kuponunk viszont annál több, így célszerű egy szép marokkal összegyűjteni belőlük és aztán elballagni a boltba. Az új cuccokkal hatékonyabban megy a munka, előjáróink büszkék lesznek ránk, a nép jóléte biztosítva van. Oké, de mit keresnek a polcokon a fegyverek? Bizony, eljön majd az idő, amikor kézbe kell kapni egy shotgunt, mert a disztópiánkat rendszeres veszély fenyegeti.


A világ különféle elszeparált szigetekből épül fel, csak úgy tudunk közöttük közlekedni, ha felülünk egy buszra, vagy készítünk maguknak egy hoverbike-ot (szia, Advanced Warfare!). Ha mégis gyalogszerrel vetemednénk vándorútra, előbb-utóbb elmerülünk a fehér ingoványban. Később a szigetek közt hidakat is felhúzhatunk, de a busz még így is gyorsabb. Ha már kellően sokan élnek nálunk és minden jelentős intézmény felépült, kicsinosíthatjuk az utcákat különféle dekorációs cuccokkal. Előbb-utóbb megérezzük a hatékonyabb céleszközök hiányát, ám ha az adott eszköz elkészítéséhez megvan a nyersanyag, indulhat a craftolás. Ami valójában egy nem túl összetett puzzle – minijáték, ha úgy tetszik. Az összetettebb tárgyaknál a kihívás is nagyobb, de a nehézség soha nem esik át a ló túloldalára. Számos apróság színesíti a The Tomorrow Childrent. Ha kaja után kutatunk, megrázhatjuk a fákat a gyümölcsökért, futópadot áramfejlesztésre is használhatunk – minél többet teszünk le az asztalra, annál több fejadag jár nekünk.


Idővel a városunk nagyobb és fejlettebb lesz, főleg akkor, ha más játékosok is közreműködnek ebben. Bár a közösségi élmény nem az igazi (voice-chat például csak a végleges verzióban lesz), egyelőre mindenki öncélúan kolbászol erre-arra, összefogás és közös cél nélkül. Persze, amint kialakul egy összeszokott brigád, sokkal gyorsabban épül fel a szovjet mintaállam, ám egy alfateszt esetében erre értelemszerűen nincs mód. Sokkal jobban összehozza a brigádot a veszély. Otthonunkat ugyanis bizonyos időközönként szörnyek hada támadja meg. A behemótok egyszer csak ott teremnek a semmiből, egyetlen cél lebeg a szemük előtt: elpusztítani mindent. Ha politikai töltést vizslatnánk, a lényeket a kapitalizmus minden bekebelező rontásainak is felfoghatjuk. Ha közel a veszély, sietve lőtornyokat rakhatunk le a kritikus pontokra. Kezdetben szárnyas rémségek, majd nagyobb, Godzillára emlékeztető óriások, az izvergek terrorizálják a népünket. A kisebbek a polgárokat pécézik ki maguknak, a nagyobbak az épületek lebontására hivatottak. A boltban vásárolt sörétessel egyenként levadászhatjuk őket – a játék ilyenkor egy fapados shooterré válik. Ha az ellenség győz, egy másik szigetre kell menekülnünk, netán újrakezdhetjük az egészet a nullától kezdve.


A harc mellett az éjszaka is számos veszélyt rejt. Sötétedés után nem tanácsos elhagyni a várost, ha nem jutunk fényhez huzamosabb ideig, karakterünk sérülni fog, ilyenkor bármilyen fényforrás életmentő lehet. Dolgozzunk hát mindig lámpák, vagy furcsa, izzó virágok fényénél. Természetesen a hangszórók jó előre figyelmeztetnek mindenkit a közelgő napnyugtára és ellenségre, így lesz elég időnk biztonságba húzódni. És végül, egy apró hiányosság: míg a kommunizmus idején a karhatalom tűzzel-vassal üldözte a közveszélyes munkakerülőket, addig a játék nemigen büntetni a naplopókat. Oké, ha összekulcsolt kézzel támasztjuk az ásót, mint korunk munkásemberei, városunk fejlődése megtorpan és védtelen lesz a külső támadásokkal szemben. A The Tomorrow Childrentől nem lesz ősz hajszálunk sem: ha meghalunk, elvesztünk néhány kupont, de úgy ennyi. Ugyanez érvényes a sztahanovistákra is. Ha gürizünk, építkezünk, védekezünk különösebb bónuszt nem kapunk, jutalmunk egy városháza fölé tornyosuló robot, aminek semmi jelentősége sincs.


Tisztában kell lennünk azzal, hogy a The Tomorrow Children nem mindenkinek fog tetszeni. Nem mindenkinek fog bejönni a bizarr atmoszférától és látványvilágtól, amely a fejlett bevilágítási technológián (bővebben itt) kívül nemigen fogja lenyűgözni az arra érzékenyeket. Ha pedig mélyebbre ásunk a programban, rájövünk, hogy relatíve nem túlzottan bonyolult elemekből épül fel, viszont az együttesen képesek arra, hogy jól rákattanjunk. A közösségi funkciókon sok múlik majd, a városunk csak akkor lesz önfenntartó, ha mindenki kiveszi a részét belőle. A párhetes alfateszt alatt a legtöbb játékos még nem tudta eldönteni, hogy mit is akar valójában, viszont minden bizalmunk a Q-Gamesben, reméljük egy stabilabb koncepcióval rukkolnak elő a 2015-ös megjelenésre.