David Tapp, foglalkozását tekintve megfáradt, életunt nyomozó, aki fanatikus módon próbálja felgöngyölni Jigsaw brutális csapdákkal övezett, megváltó játszmáját. Az életben maradás és a sorozatgyilkos titkának felfedezése most egy csavarokkal teli játékadaptációban mutatkozik meg. Élsz, vagy halsz –a választás a tiéd.


Az újvonalas, minimális költségvetésből is milliókat kasszáló Fűrész-filmek hullámvasútja az elmúlt években határozott lejtmenetben sasszézik, s az idén októberben, sorozatban a hatodik epizóddal egyidőben a boltok polcain is jelentkező videojáték-kivetülést hoz maga után. Kényszeredetten tekinthetünk a kezdeményezésre: vajon a kifulladóban lévő filmek elbírnak még egy másik médiumon való vérengzést? Határozottan igen a válasz, tekintve, hogy a Saw: The Videogame még a mögöttes mondanivalóval rendelkező első két film köré helyezi történeti magvát, nem pedig az új vonalon tengődő, unalmas Hoffman-érát célozza meg. A seattle-i Zombie Studios eltökélte, hogy választ ad a régi szereplőkkel kapcsolatos kérdésekre, s kibővíti a történetet egy mellékszállal. Azokkal sincs baj, aki már nem képes követni a csavaros sztorit, a játék minőségi, TPS-nézetből irányítható túlélő-horrornak ígérkezik, ahol a folyamatosan nyomasztó hangulat rátelepszik lelkünkre. Bár témaválasztásánál fogva nem Silent Hill-féle lelki terrorral operál, hanem a trancsírozós vizuális sokkolással, hirtelen vágásokkal, brutális átvezetőkkel, amit a film rajongói bizonyára kóser próbálkozásnak ítélhetnek majd meg.


Nincs szükség mézes-mázos bevezető animációkra és a múltunk taglalására, a játék egyből a mélyvízbe dob és onnan már nincs menekvés. Tapp nyomozó bódultan eszmél fel egy számára ismeretlen helyen, félelemmel vegyes érzések lesznek rajta úrra: kiderül, nincs menekvés, pont az a valaki ejtette foglyul, aki után hónapok óta megszállott nyomozást folytat. Hősünk egy székben leláncolva ül, fején a már ismerős fordított medvecsapdával, mely a kiszabott időn túl működésbe is lép, ha nem teszi azt, amire a kis monitoron Jigsaw bohóc-alteregója mély hangon utasítja. Az óra fenyegetően ketyeg, mi pedig a kontroller analóg karját fel-le rángatva ügyeskedhetünk a képernyőn látható utasítások szerint. A kezdet még nem túl nehéz és könnyen belejövünk, s ha figyelünk, nem csapódik ketté a koponyánk. Ha megvizsgáljuk a mellettünk lévő asztalkán a tükröt, előrébb lehetünk…


Az első csapda csupán ízelítő, mert, amik ezek után jönnek, szobáról-szobára, már korántsem lesz ilyen sétagalopp. Ha az életünkért küzdünk, akkor mindent kívülről látunk, a filmekben látott kamera-beállításokhoz hasonlóan, feszültséget keltő zene szól, mi pedig tágra meredt szemmel bámuljuk, hogy milyen részlet kerülte el a figyelmünket, ami a megoldáshoz szükséges. Több ismerős csapda is visszatér majd, talán túl közeli élményként, mint a második rész fecskendőkkel teli vécéje, vagy az ajtók mögött meredő vadászpuskák – egy rossz nyitási kísérlet és annyi. A balszerencsénk végeredményéről pedig mindenki hosszasan és rámenős tálalásban meggyőződhet, már csak ezek miatt is érdemes lesz elbukni egy-egy rébuszt. Már-már a tősgyökeres kalandjátékosok ínyére is válhatnának ezek a puzzle-k, bízzunk benne, hogy nem szimpla reflexjáték keretein belül menekülhetünk meg a halálos mechanikus gépezetek fogaskerekei közül.


Persze a nyomozás is elsődleges, hiszen hiába visz minket bele Jigsaw az újabb és újabb játékokba, a tetemes játékidőt mégis a külső nézetből történő kutatás és a helyszín felfedezése adja. A Zombie játéka a hasonszőrű stuffok hagyományait követi. Néhol kulcsokat kell keresgélnünk a továbbjutáshoz, kapcsolókat működésbe hozni, zárakat feltörni, miközben a háttértörténet is lassacskán kibontakozik előttünk. Hatásos flashbackekben derül fény arra is, hogy David Tapp küldetése már-már túlzottan is rámenős, tönkretette családja életét, felesége elvált tőle, a folyamatos stresszhelyzet depresszióba sodorta. Ám a Jigsaw utáni vadászat a karrierjébe is került, barátai, kollégái végezték a gyilkos markában, s ez kínzó lelkifurdalással sújtotta hősünket, s most pedig ő is játszani kényszerül. Ami igazán érdekesség, hogy nem vagyunk egyedül, jópár sorstársunkat is az intézet falai közé kényszerítették, kik szintén a maguk útját járják. Néhányan feladnak minden reményt, beletörődtek az elkerülhetetlenbe, mások feladata az, hogy bennünket tegyen el láb alól. Netán képesek leszünk őket is megmenteni? Megannyi piszkos lélek, aki saját, kicsinyes érdekeit tartotta szem előtt, mígnem a halállal dacolva próba elé kerülnek.


A Fűrészek talán egyedüli igazi erőssége, hogy elgondolkodtató erkölcsi kérdéseket boncolgatnak, nos, ez a játékban is visszatér, sok esetben válaszutak elé érkezünk, döntéseinknek súlya lesz a folytatásra nézve, továbbá több befejezéssel is számolhatunk. Lehetőségünk lesz mások életét is megmenteni, pl. az E3-as demóban lévő kórteremben, ahol a reszketeg női áldozatot úgy ereszthetjük szabadon, ha a saját mellkasunkba ültetett kulcsot kivágjuk. Megtennénk érte? Ha valamilyen csapda próbára teszi fájdalomtűrő képességünket, akkor a képernyő tetején látható csík folyamatosan növekszik, egészen a halálig. Ezen időhatáron belül kell abszolválni a kihívásokat, ami sok esetben őrült gombnyomogatást jelent csupán. Meglehetősen vegyes tehát a repertoár, kérdés továbbra is az, hogy vajon lesz-e elég ötletesség a fejlesztőkben és visznek-e elég változatosságot a megoldásokba. Mert eddig úgy tűnik, hogy sok esetben csak fékevesztett gombnyomkodás.


Harcolni is kell, legtöbbször azokkal a fegyverekkel, amit út közben is zsákmányolhatunk, a lőfegyvereket ez esetben öncélúan jól háttérben hagyják, és a közelharci husángokra, vascsövekre leszünk korlátozva, hasonlóan a SH: Homecominghez. A gyepálás jól kivitelezett ütés-vágásokon múlik, kétféle támadástípussal –egy gyengébbel, ugyanakkor gyorsabbal és egy erősebb, ámde lomhábbal- persze a hárítás biztonságának fenntartásával. De nem a végtelenségig, mert egy idő után eszközeink elhasználódnak. Szekrényeket, rekeszeket átkutatva, elsősegélycsomagokat zsákmányolva állíthatjuk vissza életerőnket, vagy akkumulátorokat találva hozhatjuk működésbe az elektromossággal aktiválható kapcsolókat, valamint naplóbejegyzéseket olvashatunk korábbi áldozatokról. A tárgyhasználat tehát elsődleges hangsúlyt kap a Saw-ban, rengeteg objektummal léphetünk interakcióba.


Mocskos falak, penészes csempék, halmokban lévő törmelék, régóta nem használt tolókocsik, rozsdaette berendezési tárgyak adják a pályák igazi hangulatát, a folyamatosan jelenlévő gyér világítás mellett. A grafika egy kellemes középszintet tart fenn, belekötnivalónk nemigen lesz, csupán nyomozónk mozgása egy kicsit természetellenes és darabos, de remélhetőleg ez is átesik a finomítás folyamatán. Távoli sikolyok, sejtelmes, hátborzongató traktusok folyamatosan növelik majd bennünk a feszültséget, a trauma pedig a hirtelen, váratlan zajokon keresztül mutatkozik meg. A tálalás terén egyértelműen a film audiovizuális visszaadása a kitűzött cél, s úgy tűnik, ennek sikerét már könyvelhetjük is. Tobin Bell fenyegető hangja mindvégig a füleinkbe ivódik.


Egyértelműen hatással volt a korábban csupán militarista lövöldözős játékokat gyártó Zombie-ra több sikeres játék, mint a Condemned és a Manhunt, külön jó pont, hogy a zúzást érdekes kalandelemekkel és rejtvényekkel vegyítik, így néhány óra után nem fulladhat unalomba a Saw: The Videogame. A Konami mellékszálában kellemes lesz viszontlátni a régen látott csapdákat, és megpróbálni túlélni, remélhetőleg túlzott gombgyepa nélkül. Különböző útvonalakon, morális kérdéseket feszegetve, erős csontozatú játékkal lesz dolgunk, s az ősz közepén PC-re, Xbox 360-ra és PlayStation 3-ra érkező cuccos talán még az idei filmes kivetülésnél is durvábbra sikeredhet.