Ahogy a Fűrész filmek letettek egy újfajta zsánert az akkoriban megüresedő hollywoodi rémfilmek műfajában, úgy a hivatalos játék is a harmadik nézetből irányítható túlélő-horrorok új-vonalas hagyományait követi. Mesteri történetvezetésre, cseberből vederbe esett, egyáltalán nem szerethető karakterek kálváriájára sokan kíváncsiak vagyunk, ám tény, hogy ez időtájt már a hatodik fejezetéhez érkezett sorozat összerakottsága mereven ível lefelé. Ám létezik egy stabil keménymag évek óta, akiket még mindig lekötnek Jigsaw és követőinek erőltetetnek ható kínzómódszerei, a Konami nem titkoltan őket célozza be ezen videojátékával. A Spec Opsot és a Task Force Daggert fejlesztő Zombie Studios játéka meglehetősen hányatott fejlesztési időt ért meg, gyakorlatilag a törlés állapotából támadt fel, akár a főnixmadár, s került a gépies hangon nevető bohócbábú a boltok polcaira.


Pedig a Dead Space, a Silent Hill, vagy a Resident Evil frencsájzok által uralt műfaj már sok megújulást elkönyvelt, több, vagy kevesebb sikerrel – a Saw is beáll ezen játékok közé, kissé repetitív, több minijátékkal megspékelt játékmenetével és utánozhatatlanul delejes hangulatával. Míg a félelemkeltés eszközét meghagyta az előbb felsorolt címeknek, addig a „kínzáspornót”, azaz a kendőzetlen halál és fájdalom képernyőn való visszaadását új, sokkoló táptalajként tálalja a film rajongóinak és a konzoltulajoknak. Kezdi ezt a komor, újrahangszerelt saw-s témát megszólaltató főmenüvel, utat engedve annak a nem éppen kellemes érzésnek, minek okán mi is egy mocskos, hiányos csempékkel kirakott helységben érezzük magunkat a falnak láncolva.


A játék a széria mérföldkőnek számító, legnagyobb népszerűségű első két részének történései közé helyezi sztoriszálát, meglehetősen dicsérendő módon, nem pedig a Hoffmanos új érát erőlteti, mint a soron következő film. Főhősünk Tapp nyomozó sem ismeretlen a rajongók számára, ő volt az a megcsömörlött rendőr, akit Danny Glover alakított – a kezdés pedig nélkülöz mindenféle felesleges sallangot, egy vagyunk a többi fogvatartott közül, akit Jigsaw zárt be egy végzetes csapdákkal tarkított néhai elmegyógyintézetben. Egy fordított medvecsapda van ráerősítve a fejünkre, a mellettünk lévő képernyőn a sorozatgyilkos fel is vázolja nekünk jelenlétünk okát. Ha nem nyomjunk le megfelelő időben a felvillanó gombokat, akkor egy hangsúlyos bejátszást követően koponyánk egy pillanat alatt kettéhasad. Ezen idegtépő jelenet jól példázza a Saw-ban ránk leselkedő veszélyeket, a játékosra feszült figyelem, összpontosítást és reflexeket követel meg a kétségtelenül magvas nyomozós-kutatós töltelék-játékidő mellett.


Jigsaw nem egy aljas pszichopata, sokkal inkább egy feltűnési viszketegségben szenvedő kurafi, aki közvetlen módon soha nem öli meg áldozatait, sokkal inkább belekényszeríti őket egy játékba, döntések elé állítja, s azok életben elkövetett hibáit vetíti saját vergődéseik okozataiba. Ebből pedig a játékosnak sem lesz hiány, gondolkodásra sarkalló fejtörők, gyorsan, nyomás alatt kell cselekednünk, ehhez pedig a készítők elgondolása szerint a legkézenfekvőbb eszköz a gombnyomogatós, analóg karos rángatás időre. Aki nem szívleli ezt a megoldást, annak beletörhet a bicskája – lehetett volna egy nyugodtabb, fantáziadúsabb megoldás is, ez a módszer mégis jól illeszkedik a játékmenetbe.


Nem egyedül vagyunk a tébolydában, itt lébecolnak hozzánk hasonlóan, a kiutat kereső delikvensek is, akiknek a szabadulását az a kulcs jelenti, amit a testünkben helyezett el Jigsaw, s ezt meglehetősen agresszív formában szeretnének magukévá tenni. Szóval harcolni kell, minden a kezünk ügyébe akadó eszközt felmarkolva, ez lehet vascső, deszka – tiszta Condemned feeling, bár attól igen-igen messze van. És durván nehéz is: bár van külön gomb blokkolásra, gyors támadásra, erős, ámde lassabb támadásra, figyelembe véve egészségi szintünket mutató csíkot is. Kezdjük azzal, hogy Tapp nyomozó lomha, talán túlságosan is, így minden támadása erőtlennek tűnik, tetejébe még pontatlan is. Mindenesetre legyünk megfontoltak és ne csapkodjunk módszeresen. Ha irtózunk a közvetlen atrocitásoktól, előzőleg készített aknákat helyezhet az ellenfél útjába, vagy belehajszolhatjuk az üldözőket kifeszített szögesdrótokba is – bár ezek, csak ideig-óráig szerelik le az illetőt. Ám ha ritkán, de kezünk ügyébe akad egy revolver, ne sajnáljuk, gyakorlatilag egyetlen jól irányzott lövés is leteríti a testünkre óhajtozókat. Ha minden kötél szakad: marad a futás, elbújva lezárt ajtók mögé.


 A rajongók számára az ilyen formában átélhető rébuszok és kegyetlen szerkezetek közötti vergődés maga lesz a Kánaán, több, a filmekből visszaköszönő próbatétel kerül terítékre, néhány jelenet, mellékszereplő visszaadásával. sőt magát a kudarcot, és az abból fakadó elborzasztó haláltusát is legalább egyszer érdemes végignézni, hiszen erre, a végtagcsonkolásra és több hordó sertésbelsőségben való fulladásra fogékony mazochistáknak gyönyört jelenthet. Vagy az, amikor egy még élő áldozat bőre alól kell kiszednünk a továbbjutást jelentő kulcsot, netán egy fecskendőkkel teli vécében matatva, figyelve az aktuálisan elszenvedett fájdalomra, egy bizonyos szint után nekünk annyi. A hatásos átvezetők és vágások teljességgel megrázóak – ám a játék későbbi szakaszaira már nem szolgáltatnak elég újdonságot, a fejtőrök ismétlődni fognak, bár más és más körítéssel, a lényegük ugyanaz marad.


Jigsaw folytonos jelenléte az itt-ott elhelyezett tévéképernyőkön egy hatalmas, érinthetetlen, fenyegető hatalom érzetét keltik, ő adja majd nekünk ki az ukázt, mit is kell tennünk, a továbbjutást jelentő mágneses ajtók és elektromos rácsok felgördülése jelenti, kapcsolók, zárak fésűzése után. Relatíve szűk a játéktér, a tetejébe még egyazon mintákat is követi: piszkos fürdőszobák, lepukkant kórtermek, poros raktárhelységek tarkítják Jigsaw játszóterét – meglehetősen kevés változatossággal. Kutathatunk naplóbejegyzések, egyéb dokumentumok után, amik az előttünk álló nehézségeket, sorstársaink előéletét mutatják be. A játék fejezetekre van bontva, teljesítményünket számon tartja a program, de az mindig csak a szint végén derül ki, így csak a józan eszünkre hagyatkozhatunk, hogy egy-egy helyzetben miként is cselekszünk. Tapp múltjából visszatérnek olyan megbéklyózott személyek is, akiknek az életét nekünk kell megmentenünk, miután nagy nehezen, több csapdán át megközelítettük őket. Egy fémállványra láncolt csóka könyörög a kegyelemért, ám minden rossz mozdulat, amit elvétünk, újabb és újabb szög-belövésekkel jutalmazza a delikvenst. Néha már nem is érdekelt a szánalmas sorsuk, amikor több, hiábavaló próbálkozás után is kimúltak. Pedig ez a fajta szintvégi próbatétel igen sokat dob a latba, végignézhetjük furfangos kivégzésüket, vagy diadalittasan elkönyvelhetjük magunkban, hogy egy újabb életet mentettünk meg.


Léteznek instant, azonnali halálhoz vezető csapdák is, különböző megtestesülésekben, de a lényeg ugyanaz, ha nem vagyunk résen, kampec, kezdhetjük elölről, így a folyamatos haladás csupán édes álom: íme egy ajtó, amit ha megpróbálunk kinyitni, egy kibiztosított vadászpuska eldördülése helyez vissza a valóságba, minden csak ámítás, agyvelőnk felkenődik a szemközti falra, mindenféle előzetes utalás nélkül. Pont, bohócnevetés. Na ezek igazán idegesítőek. Vagy olyanok, amikor szivárog a gáz a helységbe, s egy időzítő szerkezet berobbantja azt, ha nem teljesítjük adott idő alatt a próbatételt: fel tudjuk-e törni a kivezető ajtó zárját? Ehhez egy zárfésű kell, amit fel kell kutatnunk közvetlen közelünkben, amint megvan egy minijáték keretein belül kell ügyködnünk a szabadulásunkon, vagy bohóckodhatunk is a gázcsövek elforgatásával, hogy minél kevesebb gáz áramoljon be a helységben. Az ehhez hasonló némileg frusztráló próbatételek rendszeres résztvevői a játéknak, vagy megbarátkozunk velünk, vagy akár félre is dobhatjuk a játék lemezét, tény, Jigsaw zsenijére egyáltalán nem jellemző, hogy ismételné önmagát, ellenben a Zombie csapatára már igen és ez az ő saruk.


Tekintettel a kissé ismétlődő és változatosságot nem ismerő külcsínre, viszonylag kielégítő látványvilágban gyönyörködhetünk, olykor túlzottan is naturális felfogásban, embertársaink vergődése sokkoló, részletgazdag, bő piros sziruppal leöntve. Az Unreal Engine 3.0 karaktermodelljei hol tűrhetőek, hol kevésbé, a mocskos bezárt tér, penészes falak, szemét és málladozó falak, rozsdás fémberendezések ridegek és egy kifordult játszótérnek ideálisak. Bár Tapp mozgása nem kicsit drabális, javarészt úgyis a csapdákkal leszünk elfoglalva, nem érdekelnek majd az kissé később betöltődő textúrák sem. Tobin Bell szinkronszínészként is brillíroz, Jigsaw ennyi év távlatából is hátborzongató fenyegetettséget áraszt, a többi mellékzörej, sikoltásokkal, nyögésekkel egyetemben egy végig jelenlévő feszültséget teremt. A Saw audió része intenzív, ajánlott a magas hangerő, az ismerős zenék is megteremtik azt az aggodalmat egy-egy vergődés során, amit a film alatt érezhettünk.


Ugye senki nem hiszi azt, hogy a kezében tarthatja a saját életét? A Saw talán legnagyobb dicsősége, hogy itt nincs eltúlzott szívósság és rendíthetetlen főhős, mindenki egyenlő, mindenki a körömszakadtáig küzd hitvány, jellegtelen életéért. Ha a játék nem lenne kissé csapodár és önismétlő, akkor egy újabb megkoronázandó uralkodót is üdvözölhetnénk benne, így viszont néhány jelentős összetevőt érintettek csapodár kezek. A Saw jó mód arra, hogy próbára tett idegeidet, gyomrodat és toleranciádtól függően dönts mások sorsáról, némileg vadabb változatosság kézben járna a már jelenlévő feszült izgalommal, mindenesetre a program szíves fogadtatásra talált nálunk.