Hatred teszt

Megmondom őszintén, fogalmam nincs, miért kapott akkora negatív visszhangot a Hatred a bejelentését követően. Valójában persze van fogalmam, a társadalmi igazságszolgáltatásért küzdő liberálisok szélsőségesek minden apróságot képesek pillanatok alatt felfújni, és belelátni olyan dolgokat, amik valójában ott sincsenek. Amint kiderült, hogy a főszereplő egy fehér férfi, aki csak úgy, mindenféle különösebb ok nélkül lövöldöz le embereket (akik között akár feketék is akadhatnak, meg persze nők, ami katasztrófa hiszen őket nem szabadna bántani egy videojátékban, ahogy azt Anita Sarkeesiantól tudjuk), rögtön elindult egy hasonló gyűlöletkampány, mint amikor a #GamerGate-mozgalomban résztvevő, saját hobbijukat a progresszív elmebetegek beavatkozásától védő játékosokat próbálták beállítani brutális, érzelem nélküli patriarchális elnyomóknak.


A progresszív, feminista és társadalmi igazságszolgáltatással kapcsolatos agresszív sulykolás egyik fellegvára, a korrupt és mindenféle újságírói sztenderdet nélkülöző, a játékosokat (tehát saját közönségét) aktívan utáló külföldi online játékmagazin, a Polygon természetesen a Hatred bejelentése után elsőként lendült akcióba. A lap "kiderítette", hogy a játék fejlesztése mögött egy szélsőjobboldali lengyel csoportosulás áll, akik radikális üzenetüket az interaktív médiumon keresztül próbálják ráönteni a gyanútlan vásárlókra. Persze hamar beigazolódott, hogy ebből semmi nem igaz. A Hatredet készítő lengyel Destructive Games több másik lengyel stúdió embereiből tevődik össze, akik egyszerűen csak meg akarták valósítani saját víziójukat. Nyilván a média szabadságáért küzdő progresszív nyugati élharcosok számára ilyenkor azért mégsem annyira fontos a média szabadsága, vagy ne adj' Isten, a művészet szabadsága.


Ahogy az lenni szokott, a szélsőséges ellenkampány egy dolgot tudott elérni: rendkívüli szimpátiát generált a fejlesztők és a játék irányába. A Hatred pillanatok alatt zöld utat kapott a Steamen, az előrendelések megugrottak, a megjelenést akkora tömeg várta, amekkorát a kiadó és komolyabb finanszírozási háttér nélküli lengyel csapat sosem tudott volna elérni magától. Ezek után az már szinte csak másodlagos tényezőnek tűnik, hogy egyébként a Hatred nem egy kifejezetten jó játék, és emiatt sok támogató némileg csalódott lehet. A szintén sokat támadott Grand Theft Auto esetében a Rockstar mindig is teljes magabiztossággal állhatott ki terméke mellett abban a tudatban, hogy folyamatosan olyat tett le az asztalra, ami a maga nemében egyedülálló és piacvezető.


A Hatred tesztelése után számomra egyértelmű, hogy ezzel a játékkal a készítők az ég adta egy világon semmilyen üzenetet nem akartak közvetíteni, egyszerűen csak össze akartak rakni valamit, ami agyatlanul szórakoztató. Nem kerül elő vallás, etnikum, rassz, nincs kiemelve semmi, nincs sem történet, sem pedig mondanivaló - hacsak a hiányát nem tekintjük annak, és megpróbálunk belemagyarázni valamit, de én most ettől eltekintenék. Egyszerűen csak annyiról van szó, hogy az érces hangon beszélő, hosszú hajú főszereplőnknek marhára elege van az emberiség nevű szennyből, ami fertőzi ezt a bolygót (valljuk be, néha mindenki érez így), ezért úgy döntött, hogy módszeresen kiirt mindenkit, akit csak ér. Felmarkolja hát gépfegyverét és gránátjait, és nekiáll küldetésének, melynek végén ő maga is erőszakos halállal tervezi elhagyni ezt a világot.


A Hatred tulajdonképpen egy mezei twin-stick shooter, ahol egyszerre három lőfegyver, és többféle gránát lehet nálunk. A rövidke tutorial után a játék kidob minket egy kertvárosi utcára azzal az egyszerűnek tűnő objektívával, hogy kezdjünk bele a helyi lakosság lemészárolásába. Az egyszerű és gyanútlan járókelők persze egy-két lövéstől megfekszenek, ám ha maradt még bennük némi élet (mondjuk kegyelemért könyörögve fekszenek a földön), akkor közvetlen közelről végrehajthatunk rajtuk egy kivégzést. Ilyenkor a kamera ráközelít az eseményekre, és láthatjuk, ahogy a főszereplő fejbe lövi, megkéseli vagy széttapossa szerencsétlent. Ennek azonban játékmenetbeli vonzatai is vannak: a kivégzés az egyetlen módja életerőnk visszatöltésének, így tehát rendszeresen rá vagyunk kényszerítve a használatára.


Akadnak azonban problémák ezzel a rendszerrel. Egyrészt a játék teljesen elveszi tőlünk az irányítást ilyenkor, és a kamera ráközelítésével kiránt minket a játékmenetből, megtöri a folyamatosságot. Másrészt pedig a fejlesztők viszonylag kevés animációt készítettek a kivégzésekhez, így azok hamar unalmassá válnak. A legfurcsább azonban, hogy az egész nem kifejezetten brutális, vagy meghökkentő, pedig annak kellene lennie. Sőt, ennek kellene lennie az egész játék leginkább visszataszító elemének, hiszen a főszereplő közvetlen közelről, előre megfontolt szándékkal oltja ki embertársai életét, ráadásul még előnyt is szerez belőle, hiszen visszatöltődik az élete, és folytathatja ámokfutását. A helyzet azonban az, hogy objektíven nézve ennél nem sokkal kevésbé brutális mondjuk a GTA, ahol szintén nekiállhatunk közvetlen közelről mészárolni, csak úgy, poénból.


Ráadásul a Hatred egy laza esti mese tévémacival, mondjuk a God of War 3-hoz képest. Ott a főszereplő Kratos a játékos aktív inputjait követve szaggat szét, belez ki, fejez le, kínoz meg, csonkol le ellenfeleket. Persze, tudom, ott mindez egy fantasy körítésbe van ágyazva, ami elvileg elveszi a dolog élét, de valójában a Hatred így is legfeljebb azok számára lehet meghökkentő, akik egyáltalán nem képesek különbséget tenni egy videojáték és a valóság között. Ilyen ember pedig nem létezik, hiába próbálja a játékosok elleni gyűlöletkampány ezt rendszeresen hangoztatni. A helyzet valójában az, hogy a Hatredben ez csak egy nem kifejezetten jól sikerült, és még csak nem is kifejezetten látványos játékelem. Arról nem is beszélve, hogy mennyire vicces az, amikor a kivégzés időtartamára mintha minden más megállna, a rendőr nyugodtan végignézi, amint rommá késeljük társát, és csak azután kezd el ránk lőni újra, ha visszatért a kamera a felső nézetbe.


Oké, szóval ott tartottunk, hogy főszereplőnk dörmögő beszólásai mellett lövöldözzük a jónépet, aminek következtében egyre nagyobb számban kezdenek megjelenni a rend őrei, a tulajdonképpeni ellenfeleink. Néhány lakos ugyan rendelkezik fegyverrel (elvégre az Egyesült Államokban, a civilizáció központjában vagyunk), de nem sok veszélyt tartogatnak számunkra. A rendfenntartó erők már annál inkább, ráadásul ahogy haladunk előre a játékban, egyre erősebbek lesznek, és egyre nagyobb páncélokban jönnek, így már nem elég nekik néhány lövés. A játék csak ezzel, és az ellenfelek mennyiségének a felsrófolásával képes növelni a kihívást, mert egyébként mesterséges intelligencia gyakorlatilag nincs: ellenfeleink nem dolgoznak össze, és még a huszadik is bejön ugyanazon az ajtón, ahol előtte tizenkilenc társát egy halomba összelőttük.


A változatosság sem a Hatred erőssége. Összesen talán hat-hét különböző ellenféltípust vonultat fel a végigjátszás során, néhány különböző fegyvert, és a hét egymás után következő pályán is sok az újrahasznosított elem. De igazságos leszek, a pályákkal azért próbálkoztak a készítők, így a kertváros mellett megfordulunk a csatornákban, egy vonaton, egy forgalmasabb belvárosban és még egy erőműben is, szóval összességében azért nem panaszkodom. Ráadásul a legtöbb helyszín viszonylag nyitott, teret adva ezzel a felfedezésnek és a mellékes küldetések teljesítésének: ha például belebotlunk egy szupermarketbe, a játék kidobja nekünk, hogy tisztítsuk meg, ha már éppen arra jártunk.


Az egész játéknak egyfajta komor, depresszív hangulatot kölcsönöz a remekül sikerült látványvilág. A többnyire szürkeárnyalatos, szemcsés grafika tényleg nagyon jól néz ki, csak éppen sokszor a játékmenetet hátráltatja, ugyanis nem csak karakterünket, de az ellenfeleket is nehéz kivenni, a különböző felvehető tárgyakat pedig tulajdonképpen lehetetlen. Éppen ezért beépítettek egy funkciót, amivel egy gombnyomásra megvilágítja nekünk a program a cuccokat és az ellenfeleket. Így tehát a játék alapvető shooter-funkciói, mint az ellenfelek megtalálása és a tárgyak felvétele, illetve karakterünk pontos koordinálása is problémákba ütközik, ha nem tenyerelünk folyamatosan az ALT-gombon, ez pedig komoly játéktervezői baklövés.


A legkomolyabb játéktervezői baklövés azonban az irányítás, ami egész egyszerűen rettenetes. A főszereplő nehézkesen, pontatlanul mozog, és valahogy nagyon furcsa a célzás és a kamera összhangja - ráadásul rengetegszer fognak ránk lövöldözni a képernyőn kívülről. Én kontrollerrel körülbelül két percig próbálkoztam, majd inkább feladtam és visszaálltam egérre és billentyűre. A gamepadon ugyanis nem csak, hogy megcserélték a szokásos felállást, és itt a bal analóg karral kell nézelődni, és a jobbal mozogni, de ugyanarra a gombra tették a kivégzést, mint a következő fegyver elővételét. Mivel a kivégzés csak kontextuálisan, közvetlen közelről működik, sokszor azon vesszük majd észre magunkat, hogy bambán fegyvert váltunk a kivégzendő alany előtt. Billentyűzettel és egérrel a helyzet jobb ugyan, de nem sokkal, célozni viszont legalább pontosan lehet.


Nem mondom, hogy a Hatred nem szórakoztató. Agykikapcsoló hentelésre, amire a készítők szánták, szerintem egészen elmegy, de egyszerre fél óránál többet nem nagyon tudtam vele játszani, mert szimplán frusztráló, monoton és kevés lehetőséget tartogat. Nem bántam meg, hogy egyszer végigmentem rajta, de az teljesen biztos, hogy többet nem veszem elő, éppen ezért valószínűleg jobb helyen lesz máshol a 16,66 eurótok.