Massive Chalice teszt

  • Írta: Daks
  • 2015. június 21.
  • massive chalice, teszt, xbox one
Link másolása
Közeleg a sötétség. Idegen seregek marják birodalmunk határait, erejük földöntúli, vérszomjuk megállíthatatlan. A cadence harcosai egyetlen dolog miatt vannak itt. Pusztítani. És csak egyetlen ember állíthatja meg őket.

Az istenek téged kérnek fel, hogy egyesítsd a darabjaira hullott birodalmat, és visszaverve az inváziót, ismét biztonságot, gazdagságot hozz néped földjére. A Massive Chalice személyében a Double Fine legújabb játékát köszönthetjük; a Broken Age, a Brütal Legend, a Psychonauts és az Iron Brigade címeket is készítő csapat világos célt tűzött ki maga elé. Megalkotni egy viszonylag egyszerű játékot, mely elég nehéz, és elég érdekes ahhoz, hogy lekösse a legkeményebb fantasy rajongókat, de szeressék a stílus újoncai is. A végeredmény pedig hogyan máshogy is valósult volna meg, mint közösségi finanszírozással: a csapat 750 ezer dollárt kért rajongóitól a szükséges költségekre, a kampány viszont annyira sikeres lett, hogy a húszdolláros alapdíj átlag kétszeresét fizette be mindenki. Így pedig hamar össze is jött 1,2 millió amerikai zöldhasú, amiből aztán Tim Schafer csapata elengedhette a derékszíjat. De jutott belőle tényleg mindenre? Mindjárt kiderül.


A Massive Chalice a Game of Thrones, a Fire Emblem, az X-COM és a Final Fantasy Tactics legjobb elemeit egyesíti, maga a játék pedig két részből épül fel. Az első a stratégiai oldal, melynek segítségével menedzselhetjük birodalmunkat, a másik pedig egy közelharcokat felvonultató akciósorozat, ahol országunk védelmében egy elit katonai csapat élén kell helyt állnunk. Az előbbi, stratégiai oldal egy menüpontokkal tarkított térképes nézet formájában elevenedik meg a képernyőn, fejlesztéseket és építkezéseket indíthatunk itt, illetve nemesi családokat nevezhetünk ki megyéink élére. Pártfogoltjaink nem csak a területek feletti politikai hatalomért, és a birodalmat meghatározó családi vérvonal továbbörökítéséért felelnek majd, de az utóbbi, akció részben is velük vonulunk háborúba. Itt már izometrikus nézetre vált a játék, és körökre osztott taktikai csatározás vár ránk, a véres harcoknak pedig, mit szépítsük, egyetlen célja van: a túlélés.


Nemeseink mind eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek. Döntenünk kell, hogy kiket ültetünk trónra, és mikor kiket küldünk csatába, milyen fejlesztéseket hajtunk végre, és hogyan házasítjuk hőseinket - a játék ugyanis évtizedeket, évszázadokat ölel fel. A csatákban hőseink egyre erősebbek és tapasztaltabbak lesznek, de ahogy múlik az idő, úgy öregszenek meg, és adják át helyüket gyermekeiknek, hacsak nem halnak meg már a harcmezőn. A Massive Chalice legnagyobb kihívását ugyanis az nyújtja, hogy limitált számú hősünk van csak, akik ha elbuknak egy csatában, akkor tényleg elbuknak. Nem menthetjük ki őket, nem lehet őket feltámasztani, elvesztésükkel pedig nem csak egy értékes emberrel leszünk kevesebbek, de minden olyan tulajdonságával is, amit gyermekének továbbörökíthet. 


A csatákban érdemes tehát komoly taktikát alkalmaznunk. Csapatunk lehetőleg legyen vegyes összetételű, vigyünk magunkkal távoli és közeli stílusban harcoló hősöket is, amikor mozogni kell, akkor helyezkedjünk úgy, hogy bármikor az életünkre törhetnek, és ha lehet, próbáljunk először mindig mi támadni. Ellenségeink se bízzák ugyanis a véletlenre a sikerüket, küldenek csatába több gyengébb, közelharcban edzett szörnyet, erősebb páncélú, de lassú jószágot, olyanokat, amik teleportálni tudnak, és olyanokat is, akik messziről támadnak, vagy épp ellenkezőleg, a közeledbe érve egyszerűen felrobbannak, savval terítve be maguk körül mindent. A Massive Chalice nem játszható végig úgy, hogy egyszer elkezdjük építeni birodalmunkat, aztán lassan megerősödünk, és azt vesszük észre, vasököllel uralkodunk földünk felett. Nem. Hőseink mind meg fognak halni. Eleinte egyetlen megyét se tudunk fenntartani, nem tudjuk majd, hogy mit kell csinálni, hogyan fordítsuk győztessé a vesztes csatákat. Újra és újra neki kell majd kezdenünk az egésznek, így ismerve ki a játékot, és találva meg utunkat, a fejlesztők pedig erre tudatosan készültek is. 


A kalandokat úgy alkották meg, hogy hőseink kezdéskor véletlenszerű tulajdonságokat öltsenek magukra, és a csaták helyszínei, nehézségi szintjei, felvonultatott ellenségei is mindig változzanak. A játékot erősen nehezítik a line of sight- és a fog of war-elemek, amik még inkább kiszámíthatatlanná tesznek mindent, arról nem beszélve, hogy hőseink sokszor maguk hiúsítják meg a célt. Mellélőnek, melléütnek támadáskor, mi pedig hiába találunk ki mindent egészen pontosan, ha miattuk omlik össze a terv, és egy közel sértetlen ellenséges sereg lendülhet válaszcsapásba. A játék komolyan képes megszorongatni tehát bárkit, kegyetlenségben azonban nem kell egy Dark Souls-szintű játékmenetre számítanunk, aki a kezdeti nehézségek után kitapasztalta az alapokat, az képes lesz sikerrel uralkodni, harcolni.


A stílus érdekes és egyéni, nem mehetek el azonban a tény mellett, hogy a játéknak vannak rossz tulajdonságai is. Először is, a történet nincs rendesen kidolgozva és előkészítve ahhoz, hogy igazán bele tudjuk élni magunkat. Nem tudunk szinte semmit az ellenségről, és nem ismerjük a népünket se, hogy kik vagyunk, milyen ország, milyen emberek is valójában. Aztán ott van a kidolgozás minősége is. A látvány még jóindulattal is csak átlagosnak mondható, a térképnézet minősíthetetlenül elhanyagolt, a környezet és a karakterek összképe pedig bár rendben van, olyan kevés poligonból állnak, mintha egy mobilos játékot kéne tolnom. De nem csak ez nyomja rá a bélyegét a végeredményre, a játékmechanizmus sincs alaposan átgondolva. Térképnézetben annyira kevés inger ér minket, hogy nem tudunk igazán odafigyelni a részletekre, pedig minden fontos döntésünk színhelye ez, a harcmezőn pedig folyamatosan bennünk van a para, hogy nem jól helyezkedünk, és ez fogja okozni a vesztünket. Tologatjuk embereinket néhány bekeretezett négyzeten belül, és imádkozunk életükért, bátran, de okosan kéne lerohanni a mocskokat, nem így, bénázva. 


A középkori fantasy játékvilág jó lett viszont. A helyszínek viszonylag változatosak, minden megyének egyéni környezete és élővilága van, a karakterek pedig amennyire pocsékul néznek ki, és amennyire hülyén dülöngélnek egy helyben állva, annál jobb hangjuk van. A szinkroncsapatot sikerült remekül összeválogatnia a készítőknek, nemeseink kellemes csengéssel szólalnak meg, szépen és választékosan beszélnek angolul, a szörnyek meg félelmetes, ahogy nyálkás bogárlábaikkal topognak felénk, földönkívüli potrohrezgésekkel kommunikálva. De jó még az időgyorsító hangeffektusa, és a menü zenéje is. Ami viszont ennél fontosabb, hogy a skillrendszert mennyire okosan találták ki: hőseink házasság útján jó és rossz tulajdonságokat is átörökíthetnek a következő generációra, és itt nem csak arra kell gondolni, hogy valaki jó kardforgató, de lassan mozgó karakter mondjuk. Hanem arra is, hogy a férfi jóképű, ezért a felesége többször hajlandó hálni vele, így több gyereke is születhet, és erős, de mondjuk alkoholista, és harcban könnyen befolyásolható, vagy épp ellenkezőleg, nem egy oroszlánvadász, de jól tudja inspirálni a társait. A legviccesebb pedig, hogy mivel a középkorban vagyunk, semmi különös nincs abban, ha egy tizenkét éves lányt egy ötvenes férfihez adunk. Vagyis durva persze, de hát ez van. Ilyen időket éltünk akkor.


A Massive Chalice összességében egy érdekes és egyéni ötleteket felvonultató stratégiai akciójáték lett, közepes kidolgozásban. Megjelenése június 1-jén volt PC-re és Xbox One-ra, a számítógépes változat a Humble Bundle boltjában 20, a Steam nyári vásárán pedig 13 euróért keresi új gazdáját, míg a konzolosok a Games with Gold akció keretein belül ingyen hozzájuthatnak, de csak a hónap végéig. Ha tetszett a bemutatóm, szereted a Trónok harcát (a szörnyen unalmas ötödik évad ellenére is), és kipróbálnál egy nem mindennapi játékot, akkor kattanj rá. Hibái ellenére érdemes kipróbálnod.



4.
4.
Terawatt
#3: Shame ! *csing csing*
3.
3.
Daks
#2: Az a poén, hogy unalmas? :D
2.
2.
KopyAti
Baszki Daks! Jòl lelőtted a poènt, hiszen èn Most nèzem a sorozatot!
1.
1.
Shannaro
F@szán alul pontoztátok, grat. Egy 7,5-öt azért mindennemű jószándék híján is megérdemelt volna. Ha a Dishonorednek a karikatúraszerű megvalósítás pozitívum, itt a minimalista, de távolról sem ocsmány dizájn mért ekkora negatívum.

A történettel viszont egyet értek, bár a vége elég váratlan lett. A világtérképen tényleg kevés a tennivaló, de ha erre a kevésre sem tudsz odafigyelni, akkor nem igazán neked valók a stratégiai játékok. A taktikai csatákban pedig szintén nem muszáj gyáván ide oda topogni, ha elég felkészülten mész a harcba, akkor még a hibák sem taszíthatnak vereségbe (csak néha ;).

A körökre osztott taktikai játékok kedvelőinek mindenképp ajánlom, rövidsége ellenére is nagyon jó játék.

És az ereklyékről még szó sem esett.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...