Most egy rendhagyó elemzéssel örvendeztetjük meg a tisztelt nagyérdeműt, tekintve, hogy a bétatesztben már ejtettünk szót a csodás számokról, a 225 négyzetkilométeres, teljesen lemodellezett és bejárható területről, a szembenálló frakciókról, a járműkínálatról, most koncentráljunk inkább a végleges verzió nyújtotta élményekre, anélkül, hogy unalmas statisztikákat és adatokat kelljen újra emlegetni. A csehek minden élcelődés nélkül hozták a kötelezőt: gyors adatfelmászás, a menüben pedig a felajánlott grafikai minőségnél is jobb beállításokat bátran lehet választani. Mindenekelőtt ott a fontos kiképzési opció, mielőtt a beugranánk kampányba, amely kitér egyrészt a gyalogság harcmodorára, parancskiadási rendszerére, de legalább a helikopteres kiképzésig rágjuk át magunkat rajta, hiszen a merevszárnyú repülőgépnél már a felszállással is gondjaink lehetnek, hacsak nem gyakoroljuk napokig, vagy esetleg rendelkezünk egy célvezérlővel. A kampány rugalmasságának hála sohasem érezzük magunkat frusztrálva, mindig van alternatíva egy-egy kényes szituációra. Minden egy jól megtervezett opera, a háború szimfóniája, részesei lehetünk, saját magunk hasznára fordíthatjuk, döntéseket hozunk, formáljuk Csernaruszt, de mi is egy apró, nélkülözhető mozgatórugó volnánk csak.


Ahogyan törtetünk előre az éjjellátó készülékekkel a fejünkön, miután a csapatszállító helikopterek ledobnak minket a célzónától nagyjából egy mérföldre, előttünk a sűrű erdő bagolyhuhogásos atmoszférája, alattunk a friss avar ropog, fények a távolban, egy megszállt kis falu világításai, csak csendben lopakodunk felé. A Razor Teamnél minden előre megtervezett, és a váratlan helyzetekre is több alternatíva áll rendelkezésünkre. Túszok vannak a pajtában, az előtte őrt álló szovjet, mielőtt hozzányúlhatott volna fegyveréhez már ólmot kap a torkába, az útszéli bokorból egy házőrzőkutya iszkol el, kap ő is egy golyót, még a végén fellármázza a környéket. A fogva tartott civil egy nő, sokkot kapott, nem ért a nyugtató szavakból, biztonságos helyre kell vinni. A többiek közben a többi egyszintes vályogházat tisztítják meg, majd egy adagnyi C4-et helyezünk el a lőszerrel megpakolt teherautó alá. A robbanás felveri a környéket, heveny tűzpárbaj alakul, ki, de nem sokáig tart, az őrség vak a sötétben, mi már távolról megritkítjuk, majd egy kis kerítésen átugorva oldalba kapjuk őket. Néhányan megadják magukat, róluk majd később gondoskodunk. Lassan felkel a nap, a látóhatár már vörösbe fordult, tovább megyünk a kivonási zóna felé. Az ellenfél erősítésére érkező csapatszállítóval útközben találkozunk, gránátvetővel megkínáljuk, több utórobbanással az enyészet martalékává válik.


Hagyjuk magunkat sodorni az árral, amely az amerikai csapatok egyik elit, gyorsreagálású hadtestében hömpölyög. Egyszerű baka, egy falevél, akit a tábornokok seprűje seper oda, ahol szükség van ránk Csernarusz – egy balkáni régióra emlékeztető, a hajdani Jugoszláviára erősen hasonló – fiktív állam felszabadítása érdekében. Az első résztől eltérően, ahol egy jelentéktelen baka bőrébe bújva mi voltunk a golyófogó, most egy igazi profi szakasz egyik tagjaként tetszelgünk, a legmodernebb haditechnika utilizálásával. Szóval pápá lőszerhiány, meg hogy az ellenségtől zsákmányolt harmincéves RPG-vel vagyunk kénytelenek leszedegetni a T-72-eseket. Akár egy igazi csapat, kiegészítjük egymást, mindenkinek megvan a maga szerepe. Társaink ugyan nem sikerültek túl eredetire -ki ne látott volna már egy marcona, MK 48-sal tüzelő dühös legényt, vagy egy csendes, mesterlövészpuskával megfontolt gyilkolásra kész arcot–, mégis egyedivé teszik őket azok a momentumok, melyeket a harcmezőn élünk át mellettük. Bajtársak vagyunk, ha netán valaki egy komolyabb sérülés után a földre rogy, akkor a hívó szóra a másik ott terem és befoltozza, legalábbis addig, míg talpra tud állni (persze csak miután elráncigáltuk a záporozó golyók útjából). Elsősegély csomag akad szerencsére, s a rendszer bár tagadhatatlanul arcade, mégis teljesen más, mint a Medal of Honor: Pacific Assault-féle „Jimmy!” fájdalomkiáltások. Kicsit suta még az ejtőernyővel való ugrás, ahol külső nézetből katonánk inkább egy fabábú életfunkcióival bír, azért a magasság és a sebesség érzése az elmosódással együtt már kellemes összképet eredményez. Saját szemszögből nézve a sorozat védjegye az ide-oda imbolygó célkereszt, hangsúlyozva, hogy kezünk se bebetonozva nőtt ki. Célra tartás mindenekelőtt, vaktában lőni csak nagyon közeli célpontra érdemes. Elsőre ugyan szokatlan, de a fejmozgás és testünk reagálása -bármilyen hihetetlen is-, összhangban van.


A kampány is érezhetően erőlteti a véletlen helyzetek sokaságát. S bár ez túlmutat némileg az elején tapasztalható civilek pátyolgatásán, később is sokszor kerülnek az ütközetek útjába, s nekünk, mint jóravaló legényeknek, el kell kalauzolnunk őket egy biztonságos területre, vagy egyszerűen a sorsukra hagyni a drágákat, netán velük tartani egy ellentámadás visszaveréséhez. Bárhogy is, döntéseinknek súlya lesz a későbbiekre nézve. Természetesen a szabadság a továbbiakban sokkal fajsúlyosabb dolgokra is kiterjed majd: akár lázadók közti különháborúkba is belecsöppenhetünk, rajtunk áll, hogy kiknek az oldalára állunk, emlékezni fognak ránk, ami nem várt előnyökkel, vagy hátrányokkal járhat. A vidék ismerete és a lakossággal kialakított jó viszony nagyon fontos. Folyamatosan tartsuk a civilekkel a kapcsolatot, beszéljünk velük – ahogy a való életben is látjuk a CNN-es iraki közvetítéseken-, az ígéretes megítélés már félsiker. Néhol azonban beüt a ménkű, a scriptelés összeomlik, a kitűzött célok és waypointok kongó ürességgel mutatják az irányt, s ahol vérgőzös ellenállásba kéne botlani, csupán barátságos hazafiak álldogálnak békés melankóliában, bociszemekkel merednek a kezükben lévő ólompumpákra, mi meg elhisszük, hogy fingjuk nincsen, mihez kezdjenek velük. Kérdőn néznek a Razor csapatra, „Hát ti kik vagytok?”, s még akkor sem kapnak észbe, amikor kíméletes tarkólövéssel végzünk ivócimborájukkal. Mókás helyzet, de akkor már nem vigadunk annyira, ha ezek miatt egy küldetés kudarcba fullad.


Néha az öt frakció között dúló polgárháború is kesze-kusza, ritka ugyan, de előfordul, hogy az USA hadseregének szánt feladatokat már elvégezte más, de sehogy se akar tovább ugrani a feladatlistánk, pedig a célszemély már ott fekszik előttünk holtan. Az MI irányította járművek néha őrült ámokfutásba kezdenek, döntenek villanykarót, szomorúfűzt, bajtársat, s a régóta istenített Micro-AI is csak akkor jeleskedik, ha harc van, tömény harc. Nem sajnálják a fedezettüzet, pontosak, olykor még a hús-vér játékosoknál is okosabbnak tűnnek. Bokalövésnél odébb andalognak, néha fekvő helyzetből is lehetetlennek tűnik a találat, de ők bizony kíméletlen pontossággal osztogatják a kegyelemdöféseket. Társaink tőlünk függetlenül is befejezik a csatákat, már „külső” szemlélőként is öröm nézni, hogy mit alkotnak. Sajnos a hibázási faktor nem kizárt ez esetben sem, főleg, ha közelharcra kerül a sor -ilyenkor megtorpannak, s futkároznak össze-vissza.


Ha a kampányban kevésnek találod az időt, amit egy-egy helikopter botkormánya mögött, vagy egy V-22-es pilótafülkéjében tölthetsz, akkor ott a szerkesztő, amiben pár kattintás, s máris egy testreszabott, teljesen abszurd csatába csöppenhetsz bele. Kis gyakorlattal kreálhatunk egy több száz résztvevős hajnali ütközetet páncélosokkal és gyalogosokkal, amit egyszer mindenkinek érdemes kipróbálni, az élmény leírhatatlan. A Bohemia lassan egy évtizede igyekszik tolni a közösséget a játék köré, s nem is rosszul! Kezdetben ugyan még a borzalmas netkód okozott rémálmokat, ám az ArmA2 esetében már minden simán megy, legyen szó akár a járművek implementálásáról (apropó, vidám élmény, amikor teljes menetfelszerelésben, egy biciklin közelítjük meg a durranások gócpontját), vagy a gyalogsági hadviselésről, a co-op játékmód pedig zseniális! Leváltja az elődjét, ez nem kérdés, hiszen stabilabb és kiegyensúlyozottabb, itt tényleg minden haditechnikai eszköz egy nagy egységet alkot, mindenre, s mindenkire szükség van a cél érdekében (jó, azokra nem, akik GTA-szellemben egyik járműből ugrálnak a másikba). A kis lúzerek, akik instant élményt várnak a multitól, oda kerülnek, ahová valók: le a porba, fejlövéssel. Itt nem lehet becsörtetni a közepébe, itt vérprofi taktika és végletekig csiszolt érzékek vezetnek a sikerhez, a kezdeti kudarcok után, kitartással lehet győzelemre törni.


A kíméletlen realizmus, a távoli látóhatár lemodellezése, észvesztően nyílt és változatos terep, teljesen hiteles tulajdonságokkal rendelkező fegyverek viselkedésének számítása – mindez együtt meglehetősen processzorigényes vállalkozás. Két mag elengedhetetlen az üdvösséghez, aki minőségi textúrákat akar, árnyékokkal, mindezt ideális látótávolságból, annak fel kell kötnie a nadrágszíjat. Viszont bármikor, könnyűszerrel testre szabható a grafikai minőség, nálam egy C2D 6750-nel, Geforce 8800 GT-vel és 4 GB RAM társaságában, High beállításon megvolt a stabil 30 fps, multihuszároknak pedig – ahol ugye nincs MI számítás- még kicsalható plusz 15-20 fps is. Alaptalannak bizonyultak a korábbi vérlázító gépigényről szóló pletykák, s ha nem is a kinézet, itt a háttérben futó számolások viszik el az erőforrások nagy részét. DirectX 9 környezetben is célnak megfelelő a látvány, a modelleken és a mozgásokon látható javulás történt, az élő terep és növényzet autentikus feelinggel kecseget. Egy katonai szimulátorhoz manapság nem is kell kicsapongó külcsín.


Nem mindenkinek válhat ínyére az interfész sem, a parancskiadás ismét a számbillentyűkkel előhívható lehetőségekkel történik, némi gyors könnyítésekkel megspékelve, lényeg, hogy szokni kell, s a kezdőknek okozhat azért pár álmatlan éjszakát. A térkép, és a felszerelésünkkel való babrálás ellenben továbbra is profi, könnyen érthető és mindig kézre esik. Minden bugot feledtet velünk az összehasonlíthatatlan adrenalinbomba, ami a végletekig megközelíti a valós életben tapasztalt modern kütyükkel zajló vérontást. Ahogyan záporoznak körülötted a lövedékek, mindent elborít a füst és a por, a nagy kaliberű fegyverek fényei az éjszakában, vagy ahogy a gellert kapott golyó visszapattant a téglafalról és a közelében lebzselő csapattársad tüdejébe fúródik – ezek a véletlenszerű szituációk szolgáltatnak folyamatosan üdítő militarista tapasztalatot az erre fogékonyak számára. Élvezet bemagolni a csapatirányítást, mérlegelni döntéseink súlyát, a jobbnál-jobb haditechnikai kuriózumokat fogni a kezünkben. Ez a durvulens modern hadviselés, de vigyázat, a földön bogarak vannak – egy darabig.