Sziget 2011 élménybeszámoló

Mielőtt valaki félreértené, nem kritikát akarunk írni, ez inkább afféle élménybeszámoló. Most nem fogunk értékelni, mert bizonyára vannak olyanok, akiknek ez jobban megy, továbbá ha már tízezreket csengettünk ki a hetijegyre, érthető, ha megpróbáljuk jól érezni magunkat, bármennyi vizezett sör is kell hozzá. Éppen ezért nem érdekelnek az olyan kommentek, hogy a Sziget drága (mert tényleg drága), hogy a Szigeten sok a külföldi (mert tényleg sokan vannak), és hogy egyre kevesebb magyar előadóval találkozni (mert ugye a külföldieket annyira nem érdeklik). Azok az idióták pedig külön kíméljenek, akik „akkor járnak majd Tankcsapda-koncertre, ha azok újra egy tál bablevesért lépnek fel”.


A Sziget idén is egy hétig tartott, a „mínuszegyedik” nap augusztus 8-án, hétfőn rajtolt el, az utolsó buli éjszakájára pedig augusztus 14-én került sor. Bár a fesztivál kétségtelenül a legtöbb látogatót vonzó ilyen jellegű rendezvény az évben, idén mégsem lett nyereséges: a tavalyi Szigethez képest 3 ezerrel több, 385 ezer ember fordult meg a Hajógyári-szigeten, de többek között a Prince-koncert óriási költségei révén mínuszban zártak a szervezők.


Bár személy szerint a tavalyi fesztivál zenei felhozatalát jobban kedveltem, azért idén is akadt nagy név bőven. A nulladik napon például először adott Magyarországon koncertet a legendás Prince, aki többek között kifutót is kapott a nagyszínpadra, ráadásul a pápa mobilretyóját használhatta, ha megunta az öltözőjében lévő plazmatévé nézegetését. A tavaly kissé jobban sikerült Dürer-kertes buli után újra fellépett a Rise Against, a kelta punkot játszó, barna sört vedelő Flogging Molly, illetve az indieben nyomuló Pulp és Interpol is. A Chemical Brothers ezúttal is levitte a hajunkat, másnap pedig a Bonkersre ugrálhatott a közönség Dizzie Rascallal. A Prodigynek bérelt helye van a hazai fesztiválokon, idén sem maradtak távol: kicsit kezdjük már unni őket, de legalább a Crysis 2 trailere beugrott a koncert alatt. Ha már unalom: az időközben elhunyt Amy Winehouse helyére beugró Thirty Seconds to Marsot egy éven belül háromszor láttuk (július elején játszottak a Volton is), s bár a srácok zenéjével továbbra sincs semmi baj, a szokásos kliséket és az erőtlen játékot ezúttal sem sikerült elkerülni. Az már megint más kérdés, hogy a magamutogató és egyébként zenésznek végtelenül átlagos Jared Letón látszik, hogy szíve szerint egyedül gitározgatott volna másfél órán keresztül.


Korábban rengeteg kritika érte a Szigetet, amiért egyre kevesebb metálzenekar lépett fel a fesztiválon, ezt a szervezők most úgy igyekeztek orvosolni, hogy a rock-metál őrültek saját nagyszínpadot kaptak (vagyis nem sátrat, hanem egy némileg nagyobb területet), ahol sokkal több ember fér el, nem kell megfulladni a sátorban és fürdeni a plafonról csöpögő izzadtságban. A színpad ötlete végtelenül jó, ugyanakkor kissé mellélövésnek érzem: itt olyan nagy nevek léptek fel, mint a zseniális Motörhead, Judas Priest, Deftones vagy Sonata Arctica – bizony közülük néhány simán elfért volna az igazi nagyszínpadon is, de nem, őket most az új irány jegyében ide kellett bepasszírozni. Esélytelen lenne felsorolni az összes koncertet, ha csak azokról írnánk egy-egy mondatot, amin mi is ott voltunk, akkor is órákig húznánk egymás idejét. Érdemes felkeresni az eseményről folyamatosan tudósító zenei blogokat és újságokat, ott mindezt megtették helyettünk, velük lehet egyetérteni vagy nem egyetérteni.


Mi inkább térjünk rá a technológiai újdonságokra! Bár tavaly kétségtelenül érdekesebb volt ilyen szempontból a Sziget, egy magára valamit is adó technofil idén is megtalálhatta a számításait. A legfontosabb, hogy ezúttal már teljes mértékben a Metapay által üzemeltetett kártyás rendszerrel működött a fizetés, készpénzt a fesztivál területén egyáltalán nem (illetve csak a már eleve ott működő kocsmáknál) fogadtak el. A kártyát mindenki igényelheti a jegye mellé, a strapabíró műanyag lapka az NFC technológiát használva juttatja el a pénzünket a kereskedőkig: a különböző töltőállomásokon rakhatunk rá pénzt, amivel aztán úgy fizethetünk, hogy a pulton lévő terminálhoz hozzáérintjük (de legalábbis közel tesszük) a kártyát. A kártya végtelenül praktikus, a maradék pénzt később levehetjük róla, nem tudunk ellenérvet mondani tehát, hogy miért kellene kiszorítani a fesztiválról. Szintén érdekes, hogy a rendezvényt első helyen szponzoráló Vodafone idén egy ideiglenes adóállomást állított fel a Sziget területén, ami 21 megabites mobil sávszélességet tudott biztosítani a résztvevőknek. A tornyot a szervezők kidíszítették, közel 250 négyzetméternyi LED-falat húztak rá, amin a magyar illetőségű Nemesys egyik játékát is tolhattuk. Korábban úgy volt, hogy a torony kilátóként is funkcionálhat majd, erre végül nem adtak engedélyt az illetékesek.


A kaja-pia területén az egyik legnagyobb újdonság a McDonald’s felbukkanása volt: a gyorsétterem-hálózat először képviseltette magát a fesztiválon, de igazából nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A kis bódé külsőre nagyon szimpatikus volt, s bár erre lehetett számítani, de az eredeti sajtóközleményben írtakkal ellentétben nem változatlan áron hozta ki a cég a termékeit – már ha kizárjuk azt a lehetőséget, hogy a 400 forintos sajtburger Dániában körülbelül tényleg ennyibe kerül. Ezek után én továbbra is a sajátépítésű hot-dog mellett döntöttem, italok tekintetében pedig gyakorlatilag mindenhol ugyanazzal a választékkal találkozhattak a bulizók – kivéve ugye a Sportvendéglőben, ahol háromötvenért csapolták az Ászokat.


Mondjanak bármit, valószínűleg nem sokan bánták meg, hogy kilátogattak a Szigetre. A rossz idő végig elkerült minket, igazából csak hajnaltájt lett hideg, eső nem volt - ami mondjuk óriási porfelhőt is vont maga után. A társaság is pazar volt, a nemzetközi kapcsolatok ápolására nem is találtunk volna jobb helyet, persze nyilván vannak olyanok, akiknek mindebből az állandó nyüzsgés és a tömeg maradt meg. Mi jövőre is ott leszünk, addig remélhetőleg a dán Mekiben is lejjebb mennek az árak, hogy a mindennapi gyorskajánk meglegyen!