Guild Wars: Ascalon kísértetei - könyvajánló

A nagysikerű Guild Wars 2 megjelenése kapcsán a PlayON kiadta a Matt Forbeck és Jeff Grubb nevével fémjelzett fantasy regényt, mely szintén a közkedvelt MMO világában játszódik. Írott formában is visszatérhetünk Tyria birodalmába, ha meguntuk volna az online játékot, vagy éppen egy színvonalas történetre vágyunk a hideg őszi estéken. Talán elfogadott szokás lesz kishazánkban, hogy egyre több videojáték ihletésű kötet lát napvilágot – kereslet van rá, elvégre az Assassin’s Creed-regények máig a Libri sikerlistájának élén tanyáznak. Megannyi kidolgozott és terebélyes múltra visszatekintő fantáziavilág kerül porondra a könyvesboltokban is, szerencsére az ArenaNet nagy műgonddal megalkotott Tyriája kellően érdekes ahhoz, hogy ebben a mezőnyben is megállja a helyét. 


Előjáróban leszögezhetjük, hogy az Ascalon kísértetei nem a szüksége rossz, nem üres marketinganyag, ami a Guild Wars 2-re hívja fel a figyelmet - nem holmi ponyva, amit ha elolvasunk, félredobunk, vagy továbbadunk. Bőven megállja a helyét olyan írók felhozatalával szemben is, akiket – ki tudja hányszor – a műfaj mestereinek kiáltottak ki (szia, Salvatore). A kötet minősége csupán a kötelező szintet hozza, ami nem feltétlen baj egy új sorozat bevezetésénél: puhakötés, viszonylag kis méret – egyedüli extra a könyv címének dombornyomása. A szerzők nem ma kezdték a szakmát: Matt Forbeck 1989 óta dolgozik főállásban a játékiparban – kártya- és táblás játékokat tervezett, s hozzájuk kapcsolódó regényeket tett le az asztalra, de több videojáték sztorijáért is ő felel – példának okért a Deadlandséért. Jeff Grubb a Forgotten Realms-világ kialakításában játszott kulcsfontosságú szerepet, ám neki köszönhetjük a Starcraft: Tűzkeresztség és a World of Warcraft: Az utolsó őrző hazánkban is elérhető köteit. Specialisták, nem vitás. 


A történet nincs túlbonyolítva: igazi high-fantasy eposz, vérbő akcióval, kellő drámaisággal és csipetnyi humorral övezve. 250 évvel ezelőtt Adelbern király nagy kétségbeesésében felperzselte országát a Gyiloktűzzel, ám az emberek és a charrok közti háborúban mindkét fél elpusztult (úgy látszik, nem figyelt a frendly fire-re). A füstölgő hullák közt az ascaloniak életre keltek, királyuk haragja kísértetté változtatta őket, az örökkévalóság átkára kárhoztatva. A valaha virágzó birodalom mára szellemjárta helyé vált, a leszármazottak menedéket találtak Krytában, ám azt minden oldalról ostromolják. Jennah királynő hisz abban, hogy az emberi faj megmenekülhet, ám ehhez egyességre kell jutniuk a gyűlölt charrokkal. A szarvas bestiák csak akkor ássák el a csatabárdot, ha legnagyobb becsben tartott kincsük, a Kán-Úr Karma előkerül Ascalon démoni romjai közül. Minden a kalandozókra hárul, ám ők sem a lelki tisztaságukról híresek: saját béklyóikkal is meg kell küzdeniük, miközben az ereklyét próbálják visszaszerezni az élőholt király csontos ujja közül. Persze a béke gondolatától sem mindenki repdes örömében és az őssárkányok sem tudnak tovább aludni a fülsiketítő csatazajoktól. 


Így olvasva nem tűnik valami nagy durranásnak – sokkal inkább konvergál az MMO egyik küldetésére a sok közül. Itt jön képbe a médium sajátossága, mégpedig a nagy műgonddal megalkotott történetmesélés. A fogyasztható karaktereknek hála soha nem fogunk ásítani unalmunkban. Mindközül kiemelkedik Dougal Keane – a nevén nevezett főszereplő, aki köré bár soha nem épül kultusz a rajongók közt, mégis kellően érdekes arc ahhoz, hogy megkedveljük, ami már alapból egy nap piros pont a 366 oldalra hízott kötet mellett. A fickó egyszer már élve hagyta el Ascalon földjét – ez nagy szó, az meg pláne, hogy nem egy kimondott pozitív hős, hanem egy minden hájjal megkent gazember. Ha nem játszottál a játékkal, akkor is tisztában leszel az alapokkal, Tyria világa ugyanis egykettőre beszippant. Főleg, hogy ködösítések nélkül épül fel a cselekmény, nem hozsannázunk sokat a múlton – mindenkinek egyértelmű célja van, a narratíva repül előre, a csetepaték egymás sarkát tapossák. Nem kell a kertelés és a sok időhúzásnak szánt sablon; a járható útra pedig ráleltek, így egy percre sem tesszük le a regényt. 


A Guild Wars-játékokat ismerők pedig elismerően csettintenek majd örömükben, hiszen egy új arcát ismerhetik meg annak a világnak, melynek már aktív részesei évek, netán hónapok óta. Ascalon eredettörténetével kerülhetünk tisztába az első fejezetekben, s megalapozza a hangulatot, míg el nem jutunk a kötet magvát adó konfliktusig. Nem kell megijedni, ha nem vágjuk perfektül a hátteret, hiszen az első lapokon találunk egy pontos kronológiát, míg a fontosabb helységnevek eredeti – a játékban megtalálható – megfelelőjét a könyv végén. Az írók nem viszik túlzásba a helyszínek leírásait, inkább a delejes párbeszédekre helyezkedtek be, amikből tökéletesen átjön a résztvevők fajára jellemző élc. A sylvarik nem tartják titokban, hogy kötődnek az organikus dolgokhoz, az asurák pöttömségüket nagyszájúságukkal kompenzálják, míg a norn barátaink olykor esztelenül rohannak bele a képtelen helyzetekbe, de charrok sem azok a lelketlen bestiák, aminek a szeráfok, azaz az emberek beállítják. Bevallom, kedveltem a szereplőket, még akkor is, ha némi árnyaltság azért érezhető rajtuk. A sodró lendület persze mindenért kárpótolt. 


Az Ascalon kísérteteinek legnagyobb erénye mégis az, hogy túllép a megszokott sablonokon, hiszen orkok és tündék nélkül is lehet markáns fantasyt írni. A regényt végigolvasva maradandó nyomokat nem hagy bennünk, de a vele töltött időt semmiképpen sem érezzük időpocsékolásnak – mindvégig jól szórakozunk rajta. A veterán szerzőknek hála, a sárkány nem harap a saját farkába, a történet letisztult és logikai hibáktól mentes, ami már nagy szónak és ritkaságnak számít a műfaj posványában. Sziklai István fordításába nem lehet belekötni, remek kifejezéseket talált az idegen nyelvű tulajdonneveknek. Jó hír, hogy a folytatás már a boltokban van A Végzet Pereme címmel, szintén nem kispályás tollnok (J. Robert King) tolmácsolásában. Hamarosan visszatérünk arra is.