Hitman: A 47-es ügynök filmkritika

Az idén 15. születésnapját ünneplő Hitman-sorozat egyszer már csúfosan leszerepelt a mozikban, és bár időközben maga a játéksorozat is sokat veszített kezdeti varázsából, azért még mindig bőven van benne potenciál. És ha már a második esélyek korát éljük, akkor ebből a szórásból a kimért, hidegvérű bérgyilkos története se maradhatott ki. Ha pedig aktualitást keresünk, abból bőven akad. Egyrészt idén újabb epizóddal bővül a játéksorozat, ráadásul másfél évtizede már, hogy álruhából álruhába bújva szivárgunk be jól őrzött létesítményekbe, és csendben gyilkolunk. Továbbá bőven eltelt már annyi idő a 2007-ben bemutatott, Timothy Olyphant-féle Hitman: A bérgyilkos óta, hogy annak rossz emléke okozta rossz szájízt magunk mögött hagyva bátran le lehessen porolni a témát, és valami új megközelítésben ismét vászonra tűzni azt. 

Szóval mindez pont kapóra jött Hollywoodnak, illetve a mostanában csak förtelmes fércmunkákra képes Skip Woodsnak, aki már az első részben is vastagon benne volt. A második esély pedig általában arról szól, hogy az ember tanul a hibáiból és törekszik arra, hogy ne kövesse el újra ugyanazokat - és lehetőleg újakat se. Woods azonban a középszer alját éppen súroló Szabotázs és a Die Hard-sorozat koporsószegének tekinthető Die Hard: Drágább, mint az életed után ismét kivéreztetett egy egyébként lehetőségekben gazdag franchise-t. Ugyanis ahelyett, hogy vette volna a fáradtságot és érdemben is megismerkedett volna a sorozat alappilléreivel, nem tett mást, mint újragyúrta az első Hitman-film elemeit, és maximumra pörgette azokat, ezzel teljes mértékben megerőszakolva az IO Interactive szellemi termékét, kigyomlálva belőle mindazt, ami a Hitmant igazán Hitmanné teszi. Ezek után milyen lett a végeredmény? Az elmúlt évek egyik legpocsékabb adaptációja, életem egyik legrosszabb filmélménye, pedig a Fantasztikus Négyest is végigszenvedtem.

A 47-es ügynök nem bajlódik felvezetésekkel, így a sorozatot nem ismerő nézőknek sok mindent elég nehéz elhelyezniük az amúgy is kaotikus cselekményvezetés során. Pedig a történet faék egyszerűségű, annyi potenciál pedig bőven lett volna benne, hogy egy délutáni szunyát megérjen. Van ugyanis egy Szindikátus nevű szervezet - szevasz, Mission: Impossible - Titkos nemzet -, amelynek vezetője, Le Clerq (Thomas Kretschmann) szeretné megkaparintani a Hitman-programot, ugyanis a 47-es ügynökhöz (Rupert Friend) hasonló gyilkológépeket szeretne létrehozni. Így hát megindul a hajsza Katia van Dees (Hannah Ware) után, a kislány kora óta menekülő Katia ugyanis annak a tudós Dr. Litvenkónak (Ciarán Hinds) a lánya, aki felelős az egész programért. A nagy hajsza közepette azonban képbe kerül egy másik ügynökség embere is, John Smith (Zachary Quinto). A rögtönzött hármasfogat egy, a film elejétől a végéig tartó macska-egér játékba keveredik és miközben az életükért rohannak, igyekeznek meglelni a film által feltett, leginkább Katia múltjára vonatkozó kérdésekre is a válaszokat. Ennél azonban talán sokkal égetőbb probléma, Katia vajon kiben bízhat?

A történet mindvégig iszonyatosan zavaros, lényegében szereplőivel együtt csak lóg a levegőben az egész, így a színészek nem tehetnek mást, mint sodródnak az akciócunamival. A Hitman: A 47-es ügynök ugyanis az első perctől az utolsóig nem szól semmi másról, mint az eszeveszett öldöklésről, látványosnak gondolt, sokszor viszont rém kínos, CGI-uralta lövöldözésekről, látványorgiáról. De miközben akcióról-akcióra robogunk előre a filmben, következetlen párbeszédek és cselekmény övezi Smithék macska-egér játékát, amely során nem csak a szereplők, de a történet is ellentmondásokba keveredik. A csavarok jó előre láthatóak, főleg, ha sikerült belefutnod egy-két előzetesbe. Akkor vajon mi marad, ami megmenthetné a filmet a totális csődtől?

Semmi! A sokat emlegetett akciójelenetek ugyanis nem csak ötlettelenek, de olykor annyira eltúlzottak, hogy azt még John Wick is megirigyelné. Pedig ami Keanu Reeves filmjében mindvégig működött, az itt csak görcsös erőlködésnek tűnik. Egyrészt azért, mert teljesen idegen ez az eszeveszett öldöklés Hitman karakterétől, másrészt azért, mert minden jelenet túlzottan mesterkélt, a sajátos módján steril és ötlettelen. A film minden képkockájáról lerí, hogy a készítők egész egyszerűen nem ismerik az IO Interactive sorozatát, és a kopasz bérgyilkos jelleméből csak a külsőségekre vonatkozó elemeket voltak hajlandóak átemelni. Minden másban más elképzeléseik voltak, ami persze nem meglepő, hiszen egy lopakodós gyilkolásokkal tarkított film kevesebb nézőt vonz, mint a nagy robbanások övezte csihipuhi. Csak az a baj, hogy sem normális dramaturgia, sem normálisan megkomponált akció nem társul a koncepcióhoz.

És ezen még a színészek se tudnak segíteni. Rupert Friend ugyan nagyon csúnyán néz és legalább olyan keveset beszél, mint a Homelandben, de maga a forgatókönyv se segít, hogy valamivel többet ki lehessen hozni a 47-es karakteréből. Nem járt jobban Zachary Quinto se, akinek legalább annyi feladata volt, mint Friendnek, vagyis néha ő is csúnyán néz. A legrosszabbul mégis Hannah Ware járt, mert a cselekmény középpontjában hiába áll Katia korábbi titkos múltja, gyerekkori megpróbáltatásai, Ware nem több, mint az ilyen filmekben szükséges csinos kellék, abból is az átlagosabb kiadás.

A játékadaptációk is tipikusan abba a kategóriába tartoznak, amiket nagyon nehéz úgy megvalósítani, hogy szélesebb réteg igényeit fedjék le. Meg kell felelni a sorozat rajongóinak és közben olyan új nézőket is a terembe kell csalni, akiknek fogalmuk sincs, hogy ki az a 47-es ügynök. Ehhez képest egy ilyen feladatot sikerült rábízni egy - nyugodtan kijelenthetjük - tehetségtelen elsőfilmes rendezőre, Aleksander Bachra és egy olyan forgatókönyvíróra, aki képes volt megásni egy olyan kultsorozat sírját, mint a Die Hard. 

A Hitman: A 47-es ügynök egy óriási katyvasz lett. Identitászavaros alkotás, ami egyszerre próbál stílusok között lavírozni, miközben arra gyakorlatilag egyetlen percig se ügyel, hogy megtartsa a Hitman-sorozatok esszenciáját. A készítők jó eséllyel a John Wick váratlan, de nagyon hangos sikerén felbuzdulva azt hitték, ezt ők is kirázzák a kisujjukból, csak hát sem a történet - ami ugye a John Wickben se volt erős, de legalább egységes és érthető volt -, sem az akciók nem képesek kohézióban együttműködve élvezhető végeredményt produkálni. A Fantasztikus Négyesnek csak a második fele volt kínkeserves élmény, az új Hitman-film viszont már az első perctől felér egy kínzással, függetlenül attól, hogy a sorozat rajongója vagy, vagy csak szeretnél másfél órára kikapcsolni és szórakozni. A magunk részéről mi csak remélni tudjuk, hogy a decemberben bemutatkozó új játék nem okoz ekkora csalódást, ha mégis, akkor megyünk, és beszerzünk egy zongorahúrt. Ki tudja, még jól jöhet.

Gamekapocs értékelés: 2
Metascore: 28/100
Rotten Tomatoes: 8% 

Hitman: A 47-es ügynök
Eredeti cím: Hitman: Agent 47
Rendezte: Aleksander Bach
Írta: Michael Finch, Kyle Ward, Skip Woods
Szereplők: Rupert Friend, Zachary Quinto, Emilio Rivera, Hannah Ware, Michaela Caspar, Thomas Kretschmann
Zene: Marco Beltrami
Játékidő: 96 perc
Magyarországi premier: 2015. augusztus 27.