Assassins Creed: Alvilág könyvkritika

  • Írta: zoenn
  • 2016. május 31.
Link másolása
Régóta nem a videojátékok papírra vésett szolgai lenyomataként tekinthetünk az Assassin’s Creed-könyvekre. Oliver Bowden rálelt a járható útra: inkább kibővíti az univerzumot, és más perspektívából mutatja be az ismert eseményeket.

Az Alvilággal ez a tendencia folytatódik, noha már a borító alapján leszűrhetjük, hogy a könyv a tavaly év végén megjelent Syndicate-hez köthető. Hasonlóan az Egységhez, ezúttal is egy teljesen új főhőst ismerhetünk meg benne, akit Szellemként emlegetnek London sötét negyedeiben. A regény első felében a játék előzményei elevenednek meg előttünk, Jacob és Evie Frye pedig megmarad mellékszereplőként, de a játszma kimenetele ezúttal sem lehet kérdéses. Orgyilkosaink a viktoriánus korabeli Angliában törnek borsot a templomosok orra alá, bár az iparosodás korában sokkal nehezebb dolguk lesz, mint korábban. Ha már végigtoltad a Ubisoft alkotását, akkor is célszerű kézbe venned a kötetet, hiszen csak így kapsz teljes képet a történetről.


A gyárkéményektől füstös főváros hangulata gyorsan magával rántja az olvasót, ugyanis az író sok apró részlettel teszi színesebbé a hangulatot. Nyomor és szegénység árnyékolja be az ugrásszerűen fejlődő Londont, a tőkések éhbérért dolgoztatják a földalatti vasút munkásait, gátlástalanul félreállítják azokat, akik a terveiket meg akarják hiúsítani. Talán ez az egyetlen olyan nagyváros, ahol az orgyilkosok érezhető hátrányban vannak, a templomosok irányítanak mindent és mindenkit – ideje ezen változtatni. A sztori első felében a Syndicate hősei csupán kisgyermekek, így Bowden inkább az apára, Ethan Frye-ra, illetve annak barátjára, a Szellemre koncentrál. Utóbbi a testvériség indiai ágának egyik legnagyobb reménysége, de Ethan gondos kiképzése ellenére is hiányzik belőle az ölés képessége, így aztán egy balul elsült beavatás után a fiatalembert Londonba száműzik.  

Nem nehéz észrevenni, hogy Henry Greenről van szó, aki a játékban az ikrek mentoraként tűnt fel, de előbb a templomosok egyik nagyszabású tervét igyekszik meghiúsítani. Hamar kiderül, hogy a földalatti építése csupán egy álca, az összeesküvők valójában az Éden Darabjáért mozgatják meg a földet. Ethanék csak akkor járhatnak sikerrel, ha a Szellem beépül a közéjük, de ez nem lesz egyszerű. A regény második felében aztán Evie és Jacob is előkerül, immáron felnőttként. Céljuk és vérmérsékletünk a játékból már ismerős lehet: a lány inkább az elegáns megoldások híve, szerinte a siker kulcsa a nevezett mágikus tárgyban rejlik, míg Jacob a nyers erőszakban hisz, bandájával kerületről kerületre hódítja vissza a metropoliszt.


Továbbra sem könnyű egy ismert frencsájzzal dolgozni, hiszen a bérírónak ragaszkodnia kell a kőbe vésett alapokhoz. Bowden viszont jó érzékkel a mellékvágányra küldte az ikrek ténykedéseit, így szabadjára ereszthette saját fantáziáját. A lényeg, hogy még véletlenül se azt kapjuk, amire számítunk. Henry Green önmagában is remek karakter, sokkal több potenciál van benne, mint például a szószátyár és bunkó Jacobban – élvezet volt megismerni identitását. Humánusabb módszerei némileg szemben állnak a testvériség elveivel, vívódik is emiatt eleget, de a tények később őt igazolják. A történetben még egy ismerős szereplővel találkozunk, ő Aberlin, aki közrendőrként több fura gyilkosság után rájön, hogy valami nincs rendjén az építkezéssel. Érdekei közösek az orgyilkosokéval, így hát szövetségre lép velük.

Én csípem Bowden stílusát, látszik a szövegen, hogy rengeteg időt töltött kutatómunkával. Londont a saját mocskos valójában mutatja be, a nyomornegyedek fojtogató atmoszférájával, zsúfolt és betegségekkel teli munkásszállóival, ahol az emberélet semmit sem jelent. Az író lényegre törően fogalmaz, szép kerek és tagolt mondatokkal operál, nem terheli feleslegesen az olvasót. A nyelvezet viszont kellően változatos, ami részben a patent fordításnak tudható be. Irodalmi szempontból nyilván nem nő fel más történelmi kalandregényekhez, de nem is vártam ezt az Alvilágtól. Bővítse ki a történetet, kapjon egyedi felütést, és legyenek mélyebben kidolgozva a karakterek, és máris megérte végignyálazni a lapokat. E kritériumoknak ezúttal is maradéktalanul eleget tett Bowden bácsi.


A regény csak a sorozat előző darabjaihoz hasonlítható, így pedig nyilvánvaló a fejlődés, még az Egység minőségére is sikerült rákontrázni. Rajongóként tudjuk, mire számíthatunk, mindenki más pedig egy elfogadható kalanddal gazdagodik, a háttérinfók ismerete nélkül is.

Sajna idén nem kapunk új játékot, viszont a könyvekről nem kell lemondanunk. Ősszel egy háromkötetes sorozat indul Last Descendants címmel Matthew J. Kirby tollából, melyben fiatal hőseink az 1863-évek New Yorkjába és az Azték Birodalom bukásáig merülnek le az Animusba. Örülök nagyon, hogy eddig soha nem látott helyszínnel és hősökkel bővül az univerzum, és Bowden is végre pihenhet egyet.

A könyvbe itt tudsz beleolvasni. Az első képen rovatunk következő alanya látható elrejtve.

3.
3.
RangerFox
#2: De, már nagyon hiányzik az írás, csak ez évben a vizsgáim miatt nem volt sok dologra (többek között a blogolásra) időm. De van pár jó ötletem ezzel kapcsolatban, szóval hamarosan visszatérek a blogoláshoz.
2.
2.
SLi
#1: a blogolást nem tervezed folytatni?
vagy most írsza valahova?
1.
1.
RangerFox
Ez, és az Egység hiányzik még a gyűjteményemből. Miután kiolvastam a Luxen sorozatot, beszerzem ezeket is.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...