Az amerikai producerek gondolván, hogy a videójátékok terebélyesedő iparának hasznát ideje lefölözni, a ’90-es években elkezdték rátenni a mancsukat olyan népszerű címekre, mint a Super Mario Bros. és a Double Dragon. Mivel jómaguk és azok, akikre a projekteket bízták, nagy valószínűséggel ki se próbálták ezeket a játékokat, adaptációs próbálkozásaik olyan förmedvényeket szültek, melyeket se a gamerek, se a filmrajongók nem tudtak megemészteni. Ebben az időszakban nagyjából egyszerre jött ki a verekedős játékok két akkori királyának, a Street Fighter II-nek és a Mortal Kombatnak a moziváltozata. Az előbbinek hiába volt a népszerűsége csúcsán trónoló Jean-Claude Van Damme a főszereplője, primitívségével totális mélypontot jelentett. Ezek után már visszafogott lelkesedéssel vártam a Mortal Kombatot, ami bár nem váltotta meg a világot, de mutatta, hogy lehetséges egy árkád játékot mozivászonra vinni dilettantizmus nélkül is.

A Mortal Kombat eredetileg 1992-ben árasztotta el a játéktermeket, nem sokkal később pedig az összes gépet, amire joystickot lehetett kötni. Ed Boon és John Tobias alkotása mindent taroló brutalitásával és szaftos kivégzéseivel maga volt a vérben és kitépett gerincekben úszó Kánaán. Verekedős játékuk sikerre született, mely annak rendje szerint hamarjában folytatásokat is szült. A franchise a mai napig gyarapodik, és nem túl sanszos, hogy a most boltokba kerülő Mortal Kombat X lesz az utolsó fejezet a történetében. Amikor Paul Anderson (Halálhajó) elkezdett dolgozni a moziváltozaton, már kijött a második rész, mely tovább bővítette a játék mitológiáját. Új főellenség jelent meg a négykarú kolosszus, Goro, és a boszorkánymester Shang Tsung mellé a nála is hatalmasabb és persze kíméletlenebb császár, Shao Kahn személyében. A védjeggyé vált kivégzések is színesedtek olyan poénra vett módokkal, mint a Friendship, mely egy haveri gesztussal zárta az összecsapást. A készítők odafigyelését dicséri, hogy ezek mind bekerültek a filmbe. 

Miután a rendező Paul Anderson maga is lelkes játékos, nem úgy vágott bele az adaptálásba, hogy csak sejtése volt arról, hogy mit is kellene átemelni az addig megjelent két részből. Ellentétben a Street Fighter készítőivel, akik szó szerint ész nélkül raktak bele minden létező karaktert a filmjükbe, a Mortal Kombatnál gondosan válogattak. Főszereplőül az egykori shaolin papot, Liu Kanget; a nagyképű akciósztárt, Johnny Cage-et, és a különleges erőknél szolgáló, dögös Sonya Blade-et választották. Klisés háttértörténetük további bonyolítás nélkül köszön vissza. Liu Kang az öccse halálát akarja megbosszulni. Johnny Cage be akarja bizonyítani, hogy tényleg olyan jó, mint a filmjeiben, Sonya Blade pedig a bűnöző Kano-t akarja elkapni. Andersonék a mintát gyanúm szerint a Star Wars Luke-Han-Leia triójából vették, amikor a filmhez igazították a pixelharcosok egyéniségét. A történetben Liu Kang tölti be a kiválasztott szerepét, Cage a nagyszájú vagány, Sonya Blade pedig a durcás csinibaba. A tét mi más is lehetne, mint a világ sorsa, melynek annyi, ha nem egyikük nyeri meg azt a harci tornát, melyre a vesztesek lelkét magába szívó Shang Tsung csalta el őket.

A készítők, ha gyermeki egyszerűséggel is, de jól vették át a játék alapjait. A gondok a szereposztással kezdődtek. A legkisebb baj még a Liu Kanget játszó Robin Shouval van. Színészileg ő sincs a topon, de alkatilag megfelel. A krach azzal ütött be, hogy a Johnny Cage eljátszására tökéletesen kiválasztott Brandon Lee életét vesztette A holló forgatása közben. A helyére lépő Linden Ashbynek bár van némi kisugárzása, de verekedni azt nem tud. Még ennyi jó se mondható el Bridget Wilsonról, aki a filmből egy sérülés okán az utolsó pillanatban kiugró Cameron Diazt váltotta. Wilson nem csak tehetségtelen, hanem kifejezetten ellenszenves jelenség. Nem meglepő, hogy egész életében beképzelt libákat játszattak vele. Egyetlen mentsége, hogy a filmben mindenki borzalmas, még a jó színészek is. A főgonosz Cary-Hiroyuki Tagawa annyira túljátssza Shang Tsungot, hogy néhány grimasza után komolyan aggódtam érte, hogy az arca örökre úgy marad. A legszórakoztatóbb magasan Christopher Lambert (Hegylakó), mint a villámisten Rayden, akinek a mentorszerepét eleve lazára vették, de ő mintha magában is mosolyogna a jeleneteken. 

A film a visszafogott költségvetés ellenére remekül néz ki. A helyszíneket jól megtalálták, megadják a szükséges misztikus hangulatot. A számítógépes effekteket kevésbé tudom dicsérni. Akadnak köztük pofásak, de a többségük ma már nem üti meg a szintet. Reptile, a CGI-kaméleon egy rossz vicc. A mechanikus trükkökkel életre keltett Goron is látszik, hogy nem igazi, ám ez furcsa mód a javára válik, hozzátesz groteszk megjelenéséhez. Anderson tudja, hová kell tenni a kamerát, egyébiránt még erősen csiszolatlan rendező. Abban, hogy annyira rosszak a színészek, az ő keze is vastagon benne van. Az akciójelenetek vizuálisan rendben lennének, ám a verekedések, amikre a legfőbb gondot kellett volna fordítani, úgy néznek ki, mintha nem lett volna idő a megkoreografálásukra. Még a harcművészeti tapasztalatokkal rendelkező Robin Shou is amatőrként hat néhány bunyóban. Az, hogy a játék brutalitása csak nyomokban fedezhető fel, a stúdió sara. Az alkotók megpróbálják az alacsony korhatárból kicsikarni, amit lehet, de akárhogy nézem, pont a Mortal Kombatból gyerekbarát változatot csinálni nagy hiba volt.

Ha valami a helyén van a filmben, az a főcímzene. Annyira szuper, hogy négyszer is elhangzik, de nem lehet betelni vele. A Mortal Kombat moziváltozata minden egyéb téren lehetett volna sokkal jobb is. Nem vérzik annyi sebből, mint a legtöbb játékadaptáció, ám még mindig messze van attól, hogy jónak lehessen nevezni. Azon, hogy butább egy szombat reggeli rajzfilmnél ennyi év távolságból már tudok mosolyogni. A játéktól elvonatkoztatva, simán mint akciófilm, a Mortal Kombat röhejesen gagyi. Valahol tudja is magáról, néhány erőltetett poénja ezt hivatott kifejezni. A film legnagyobb eredménye, hogy egy keveset sikerült megfognia a játékból. Kedvenc nindzsáink, Scorpion és Sub-Zero limitált jelenlétükkel is emelik az adaptáció fényét. Ami nem hiányzott az a befejezés slusszpoénja. A császár feltűnését utólag toldották bele a filmbe egy olyan folytatást készítve elő, melynek az első rész által felállított léc is magasnak bizonyult. Őszintén drukkolok, hogy a régóta tervezett remake megvalósuljon, mert van mit helyrehozni. 

ÉRTÉKELÉS: 50%