Bár én a Soul Calibur-ral hoztam összefüggésbe, a Barbarianhoz talán egy Mortal Kombat-féle kardvívás jobban passzolna, mint jövőkép. Hogy miért?
A kulcsszó a vér.
Igen, már ebben a harminchoz közelítő öreg harcosban is megjelent a vörös testfolyadék, de persze éppen csak látható mennyiségben (egy MK karakternél pl. egy szúnyogcsípés is nagyobb eritrocita-veszteséggel járna). Volt viszont egyfajta kivégzés is, amit kis szerencsével akár már a menet legelején el lehetett sütni, jókora "fejetlenséget" okozva ellenfelünknek.

Mi változott a hegyvidéki sífelvonók környékén az utóbbi három X alatt?
Nos, nem sok. A tél - globális felmelegedés ide vagy oda - még mindig utálatos évszak, a hó (jó esetben) még mindig fehér, a jég csúszós, a törött sípcsont pedig még mindig elég fájdalmas tud lenni - csupán a hobbi-sportoló milliomoscsemeték átlagos életkora lett alacsonyabb - fordított arányban az egojukkal...

A Dynasty Wars hivatalosan nem az általunk ismert Koei franchise része (pláne, hogy akkor még a Capcom volt a jogtulaj), de ezt, illetve az audiovizuális és tartalmi szempontokat leszámítva nagyjából minden stimmel: díszes öltözetű, távol-keleti tömegoszlatók (ez esetben a Shu birodalom 4 hadvezére: Liu Bei, Zhao Yun, Guan Yu és Zhang Fei) irtják a jó(?)népet az ősi Kína vadregényes tájain.

Motocross Trial. Tudjátok, ez az a - a pályákon és a baleseti sebészeteken egyaránt oly' divatos - "sport", amelyben egyszerre kell ügyesnek, gyorsnak és mindeközben végtelenül türelmesnek lenni, ahogy farönkökből, vascsövekből meg hasonszőrű, mindenféle oda nem illő tereptárgyakból felépített architektúrai csodákon kapar keresztül a vállalkozó kedvű rider.
A dili nem új keletű: bizonyítékképpen elég egy kósza pillantás a 89-es SSS-re.

Mostanság szokás Nathan Drake-et az Y-kromoszómás Lara Croft-ként emlegetni, de azért nem árt tudni, hogy a borostás felfedező kalandtúrái annyira azért mégsem feltérképezetlenek...
...merthogy Nate maximum a rácsos ágyban vezethetett magánexpedíciókat azokban az időkben, amikor Harry Pitfall (nem hittétek, hogy létezik hülyébb név a Travis Touchdown-nál, igaz?) már hivatásszerűen járta az ősi dzsungeleket mindenféle pontszám-booster kincsek nyomában.

Gaming fact #421.: Virtuális polgármesternek lenni jó!
Még akkor is, ha a dolog nem túl valószerű, lévén a gép előtt ülve néha még tennünk is kell ezt-azt, ráadásul mindezt még csak nem is a már amúgy is szégyentelenül feltápolt svájci bankszámlánk, hanem a közjó érdekében. Hiányzik tehát a korrupció és a politikai sz*rkavarás opció (hacsak az örök lóvé cheat nem számít annak), nem használhatjuk klotyópapírként a közpénzt és a választások alkalmával sem plakátolhatjuk ki az egész várost a rendkívül "szimpatikus" arcképünkkel...
De francba az egésszel - ez akkor is jó buli!
Grafikonok közt szörfözgetni, ledózerolni egy kisebb erdőséget, majd kaján vigyorral az arcunkon nézni, ahogy "gyermekünk" egyre terebélyesedve tölti ki a játékteret, ahogy egyre színesebbé válik az arca és nyüzsgőbbé a vérkeringése...egy igazi, lelkiismeretes vezetőnek ennyi elég is a boldogsághoz.

Ha egy retro-gamer számára a pocakos vízvezeték szerelőknél valamiért sokkal szimpatikusabbak az enyhén skizofrén punk-csajok (vagy csak nem volt pénze Nintendo-ra), jártában-keltében biztos belefutott már a 64-es körökben minimum legendaként számon tartott Giana tesókba. Ha a platformozós randi anno valamiért mégis kimaradt volna az életéből, akkor sincs különösebb katasztrófa: a naprakész emulátorok vagy a nemrégiben napvilágot látott folytatás remek alkalom a hiánypótlásra. Azt azért mindenképpen meg kell említeni, hogy a csúrig modernizált Twisted Dreams (miért nem Twisted Sisters? :D) nem igazán követi a régi, "Máriós" sémát, a játékmenet alaposan elüt a klasszikus előd által preferált stílustól, de mint hardcore ügyességi játék, szerencsére mégis sokat visszaidéz az élményből - ez egyébként nem kis mértékben köszönhető Chris Hülsbeck (az eredeti játék kompozőrje) muzikális zsenijének.

Sosem értettem, miért cseszegették folyton Jacko-t ezzel a "black or white" dologgal, mikor sokakat már 84-ben sem érdekeltek a különbségek...:D Amúgy a laikusok valami olyasmit képzeljenek el, mint egy multiplayer Tom & Jerry, csak a macska-egér páros helyett komikus, képregény-szökevény titkosügynökökkel.

A lógás nem feltétlenül csak a hivatásos naplopók hobbija - ezt bizonyította már többek között Tarzan és Amon Göth is, de a játékvilág kampókezű akrobatája, Nathan Spencer (a "Super Joe"-ra már a Commando-ban sem voltam képes ráállítani a nyelvem...) is tudna mesélni. A bionikus "függő játszma" még a nyolcvanas évek vége felé huppant be a játéktermekbe, a 64-es PC pedig egy évvel később már játékszoftverei népes táborában üdvözölhette. Ezek után elég sokat kellett várni az újabb megbízatásra - egészen pontosan 2009-ig - de megérte: sem hősünk, sem spéci implantja nem rozsdásodott be a hosszúra nyúlt vakáció alatt.

A videojátékok egyes vélemények szerint azért annyira közkedveltek, mert olyanok, mint a drogok: kiszínezik fizikai korlátokkal telepakolt, szürke világot. Itt van például a kémkedés. Meglehetősen népszerű szakma a játékok berkeiben: divatos tuxedo, ingyen martini a világ összes bárjában, hatástalanításra váró időzített- és szexbombák jobbra-balra, csúcstechnika a karórádba építve és persze a legmodernebb szuperautó.
A valóság ugyanakkor "kicsit" más.
Távcsővel figyelni a szomszéd minden lépését és napi 200 oldalt pötyögni a délutáni teaparti résztvevőiről...nem valami vonzó karrier, ugye?
A Spy Hunter szerencsére nem egy 3/3 szimulátor. Az egyszerű, de igen pörgős arcade game a kémműfaj kizárólag motorizált oldalát előtérbe helyezve szivárgott be a játéktermekbe laza 32 esztendővel ezelőtt, s a gyors siker a home verzió megjelenését is alaposan felturbózta: még ugyanabban az évben kijött a 64-es "kompakt" kiadás is. A következő nagy lépés 2001-ben történt - az akkori remake/reboot minden szempontból stílusosan kormányozta át a franchise-t a 21. századba.