The Remake of the End of the Greatest RPG of All Time teszt

Amikor 2003. november 4-én adásba került a GameCenter CX-show első epizódja a Fuji TV One csatornán, talán még annak készítői sem gondolták, hogy nemcsak több mint húsz évvel később is aktív lesz, de hogy igazából egy komplett műfaj ihletőforrása is lesz. A 2007-ben kizárólag Nintendo DS-re kiadott Retro Game Challenge ugyanis úgy kínált retro játékok gyűjteményét egyetlen csomagban, hogy az abban szereplő címek egyike sem létezett korábban. A képzelt, idilli múltat kihívásokkal, kitalált játékmagazinokból kiollózott tippekkel és folyamatosan érkező kihívásokkal kombináló, a feladványok és a tényleges játékélmény keverékét kínáló egyveleg a DS kínálatának egyik ékköve, amely úgy tud nosztalgikus lenni, hogy mindent a kor eszközeivel épített fel. Na de mi történne akkor, ha valaki mindezt a szerepjátékok műfajában ismételné meg, de az igazi célját sokáig igazából rejtegeti?

A The Remake of the End of the Greatest RPG of All Time ugyanis kezdetben annak álcázza magát, ami igazából nem is: egy híres, a 16-bites korszakban meghatározó szerepet betöltő, sokak által a legjobbnak vélt japán szerepjáték remakejének, amely kizárólag annak legvégső, legkisebb szeletét dolgozza fel, nem a kaland kezdetén, hanem annak legvégén vezetve be a maga világába. Ehhez segítségül hív több, a játék során már szoros barátságot kötött karaktert, egy titokzatos főgonoszt és... ezt az illúziót csak pár percig tartja fenn, hogy aztán szépen, lassan rákanyarodjon az igazi céljára: bemutatni egy olyan konfliktust, ami nem képzelt világokban, fantasy birodalmakban zajlik, hanem a képernyő másik oldalán, a készítők között.

A The Remake of the End of the Greatest RPG of All Time (nevezzük egyszerűen csak TROTEOFGROAT-nak) ugyanis valójában egy történetcentrikus, narratíva-fókuszált puzzle, melynek során annak elsősorban két fős csapata próbál dűlőre jutni: vajon mit érdemes megtartani az eredeti játékból? Mit és hogyan lehet felújítani, mi az, amit modernizálni lehet, mi az, ami már szentségtörésnek számít, mik azok a hibák, amik feature-ként is funkcionálhatnak, és egyáltalán milyenek is a szereplők valójában?

Ez a dráma óráról órára szélesedik ki, az utolsó negyedre pedig drasztikusan szembefordul mindennel, amit addig előadott, mindent a nem éppen megbízható történetmesélő torz valóságára, összeesküvés-elméletre, őrültnek tűnő kívülállókra terelve, amihez több mindent is segítségül hív.

Egyrészt a tényleges RPG-élményt, amiből kifejezetten kevés kerül terítékre, jobbára csak kevéske, körökre osztott harcra fókuszálva. A TROTEOFGROAT ezen a téren legalább valami egyedibbet tud felmutatni, ugyanis a csaták igazából feladványok, ahol nem a felszerelésen, a tapasztalaton, a képességeken múlik a siker, hanem azon, hogy sikerül-e az éppen legyőzendő ellenfelek gyengeségeit kiaknázni. Minden karakter négy támadási formával rendelkezik, és ezekből kell egy specifikus sorrendbe rendezett láncot létrehozni, ellenkező esetben a sebzés gyakorlatilag nulla. 

Így lényegében csak nyomokban tartalmaz RPG-elemeket, valójában egymással szoros kapcsolatot ápoló feladványok gyűjteménye, ahol az aprócska helyszíneken szétszórt nyomokból kell összerakni a megoldást - és néha magát a puzzle-t is. Ehhez segítséget a bevallottan a TUNIC-ból kölcsönzött mechanika nyújt, melynek során a fiktív játék képzeletbeli oldalait kell összeszedni, és azokon található gyári leírások, na meg az egykori birtokosa által odabiggyesztett, kézzel írt jegyzetek próbálnak a továbbjutás felé terelni. Ezek megszerzése egyáltalán nem lineáris, és a korábban már ezerszer átnyálazott oldalaknak később is jut jelentőség, különösen, amikor teljesen metába fordul át a sztori, és végleg leszámol az RPG-álcával, hogy a színfalak mögött zajló konfliktusra fókuszáljon.

Ehhez rengeteg, a tényleges készítőket szerepeltető videó asszisztál, az abban elhangzó párbeszédek és monológok pedig nem csak a történetépítést vállalják magukra, de önmagukban is megoldásként tudnak funkcionálni. Sajnos jelentősen ront rajtuk az, hogy rettenetes bennük a színészi játék, ami nagyon meg tudja törni az illúziót, és sokszor elvonja a figyelmet a tényleges tartalmukról az, hogy sokszor fájdalmasan rossz élményt adnak, megtekintésük viszont nem csak kötelező, de teljesen el is kerülhetetlen, egy ponton ugyanis már az aktuális pályákra vetítve háttérelemként is funkcionálnak, és amikor egy akadály leküzdése hosszú perceket, vagy még ennél is több időt vesz igénybe, folyamatos ismétlésük már kifejezetten irritáló tud lenni.

A The Remake of the End of the Greatest RPG of All Time így meglehetősen kettős: kifejezetten érdekes kérdéseket felvető története nem teljesen tudja kompenzálni sokszor kifejezetten frusztráló feladványait, rengeteg önismétlését, megkérdőjelezhető minőségű előadásmódját, ugyanakkor van annyira ötletes, egyedi és karakteres, hogy a nettó 5 órás játékidejét a maga hasznára tudja fordítani. Nem ő minden idők legjobb szerep- vagy puzzle játéka, és várhatóan remake-elni se fogják, de az biztos, hogy talán még évek múlva is hivatkoznak rá - ennél metább így ha akarna, se lehetne.

A The Remake of the End of the Greatest RPG of All Time 2026. május 28-án jelent meg, kizárólag PC-re. A kódot annak készítője és kiadója, a Coin Drop Games biztosította - köszönjük!