Csábító volt a gondolat, hogy a tesztet letudjam azzal a nagyjából két bekezdéssel, ami újdonságnak tekinthető a The Lord of the Rings: War in the North – Legacy Editionben, minden másra pedig ott vannak a 15 évvel ezelőtti kritikák. Azonban más lett a világ. Érzem a vízben. Érzem a földben. Érzem a levegőben. Saját idejében a War in the North igazából nem számított kiemelkedő alkotásnak. A korabeli kritikák a legtöbb esetben közepesre értékelték, és pénzügyi értelemben sem tekinthetünk rá sikerként. Akkor mégis hogy lehetséges, hogy a minimális technikai tuning után újra kiadott játéknak ennyire örülnek a rajongók? A titok nyitja, hogy bár nem rengette meg a világot 2011-ben, a War in the North egy érdekes koncepciót képviselt egy sötétebb, kihívásokkal teli Középföldével, amelynek ráadásul nemcsak egy eddig nem látott oldalát villantotta meg, de egyben el is rugaszkodott a kánontól.

A mostani siker több tényezőből fakad. Egyrészt az utóbbi években messze nem kaptunk annyi és olyan Középföldén játszódó játékot, mint hajdanán. Persze, kaptunk Return to Moriat meg Tales of the Shire-t, de érkezett egy Gollum is. Másrészt a War in the North – Legacy Edition bejelentésekor az Aspyr már utalt rá, hogy más, mára már klasszikusnak számító játékot is felújítanak, és ez csak tovább fokozta a rajongók lelkesedését. Lássuk be, egy Return of the King felújításra úgy vetnénk rá magunkat, mint Bilbó a gyűrűre Völgyzugolyban. Végezetül pedig az sem elhanyagolható tény, hogy a War in the North megjelenését követően kezdte el a Monolith fejleszteni a Shadow of Mordort, szintén a Warner égisze alatt. És ha megnézzük, bizony számos stílusjegyet meg is örökölt a Monolith ikonikussá vált játéka az elődjétől, persze, egy merőben más játékmenet keretein belül. Nem azt mondom, hogy a War in the North nélkül nem készül el a Shadow of Mordor, de hogy az előbbinek járnia kellett ahhoz, hogy az utóbbi szaladhasson, azt biztosra veszem.

Az Aspyr által elkészített felújítás voltaképpen pöccre megegyezik az eredeti, 2011-es verzióval, tartalmi bővítésre ne számítsunk, viszont több életkönnyítő apróságra igen. A 4K és a 60 fps támogatása mellé számos hibajavítás is érkezett, hogy a grafikai részletességről, felújított és kicserélt textúrákról és en bloc szebb látványról se feledkezzünk meg. Voltaképpen tényleg a Legacy Edition tekinthető a játék legteljesebb verziójának. A játékmenet is kényelmesebb lett. Eradan, a dúnadán Ranger, Andriel, a völgyzugolyi tünde mágus és Farin, Erebor törpje között bármikor válthatunk, akár harc közben is, és a játékot jobban optimalizálták a solo élményhez. Természetesen a co-op most is opció, sőt így mutatja meg igazi oldalát a játék. Hőseink útja ugyan nem kánon, viszont a filmek és a könyv cselekményéhez is szorosan kapcsolódik. Ott voltak, amikor a nazgûlok betörtek a Megyébe, Bríben találkoztak Aragornnal, de később Völgyzugolyt is megjárják. Erőfeszítéseiknek köszönhetően Középfölde északi része biztonságosabb lett az egész földrészre kiterjedő konfliktus közepette.

Játék közben abszolút érthető, hogy a rajongók miért tartottak ki a War in the North mellett az utóbbi 15 évben, de az is, hogy miért nem volt akkora siker. Imádtam, hogy olyan helyszíneket járhattam be, amelyeket még a könyv is csupán említés szintjén érint, és az is szórakoztató volt, hogy a jól ismert, fő csapásvonalon kívül zajló eseményekbe nyerhetünk bepillantást. A pályák közti beszélgetős részeknél számos lore-elemet ismerhetünk meg, ám egy végigjátszás során nem tudunk minden témára rákérdezni. A Középfölde térképéről elérhető pályák viszont rendkívül egyszerűek. A csőszerű felépítést itt-ott szakítja meg egy-két titkos ajtó vagy betörhető fal, igaz, ezeket tényleg kár otthagyni, hisz remek loot ütheti a markunkat, no meg a mellékküldetéseket is így fogjuk tudni teljesíteni. A harc és a korlátozott felfedezés során folyamatosan újabb és újabb felszereléseket találunk a fokozatosan combosodó ellenfelek ellen. A kezdeti goblinokat orkok, majd uruk-hai harcosok váltják fel, a kihívás pedig egyáltalán nem csökken. Hőseink különleges képességei, az egymást támogató és kiegészítő skillek és a játék kritikus sebzésrendszere nélkül egy idő után esélyünk sem lesz a győzelemre.

Ugyanakkor kár lenne úgy tenni, mintha egy tökéletes játékról lenne szó, remaster ide vagy oda. A War in the North szórakoztató, még egyedül is, de csak egy ideig. A harc igen repetitívvé válik, az ellenfelek végtelennek érződő hullámai pedig fárasztóak. A harc hevében alig kapunk bármiféle visszajelzést a bekapott sebzésről, így tök jó, hogy AI-vezérelt társaink mindig készek talpra állítani minket. Attól a gondolattól pedig nem tudtam szabadulni, hogy végül is mi értelme van ennek a cselekménynek. Mert az első egy-két fejezetet leszámítva a gyűrű tőlünk függetlenül halad Mordor felé, a mi küldetésünk Észak megóvása lesz. Persze, a karakterek akkor és ott nem tudhatták, hogy Frodo végül sikerrel jár-e, így érthető volt, hogy mindent megtettek a túlélésért és az esélyeik javításáért egy esetleges háború esetére. Viszont a ténylegesen kánonnak számító északi csatákat nem érintjük, helyettük egy olyan konfliktust kapunk, ami voltaképpen kihagyható. Félreértés ne essék: A Gyűrűk Ura-rajongók így is megtalálják benne a számításukat (ahogy én is tettem), hisz Fornost és Gundabad mellett a Bakacsinerdőt és a Szürke-hegységet is megjárjuk, amelyek a világon belüli valós helyszínek, csak éppenséggel legtöbbjükkel máshol még nem találkoztunk.

A The Lord of the Rings: War in the North – Legacy Edition a tökéletes példa arra, hogy egy messze nem hibátlan játék igenis lehet szerethető és örvendhet kultstátusznak, az ilyen címek felújítására pedig nagyon is létezik valós igény a rajongók részéről. A kérdés most már csak az, hogy az Aspyr melyik másik klasszikussal lep meg minket legközelebb?

A The Lord of the Rings: War in the North – Legacy Edition 2026. augusztus 11-én jelent meg PC-re, Xbox Series X/S-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switch-re. Mi PlayStation 5-ön játszottunk vele.