Guillermo del Toro egy vérbeli mesemondó és vizionárius. Hihetetlen stílusérzékének köszönhetően mindig kifonomult, makulátlan látványvilággal vértezi fel aktuális munkáit, legyen szó egy kifejezetten felnőtteknek szóló tündérmeséről, A faun labirintusáról, a képregények szerelmesei előtt tisztelgő Pokolfajzatról, vagy a horror megveszekedett imádóinak készült, de sajnos felemásra sikerült Bíborhegyről. És ez még akkor is tény, ha az elmúlt években inkább félresikerült szuperprodukciók színezik a rendező-forgatókönyvíró pályáját. De a producerek által diktált tempó ellenére del Toro mindvégig hitt a mesemondás erejében, aminek mindig is része volt a körítés, legyen szó a jelmezekről, a díszletről, a színészekről vagy éppen a történeteknek keretet adó korszakokról. A mexikói rendező már a 2006-ban bemutatott A faun labirintusával bizonyította, mennyire ért a valóság és a mesevilág közötti határok elmosásához, hogy aztán saját szabályrendszert felállítva ütköztesse a két világot jellemző problémákat, majd keressen azokra megoldást és válaszokat.
A víz érintése sem kivétel ez alól, hiszen a történetnek a 60-as évek Amerikája adja a vázát, ahol az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborús vetélkedés épp az űrversennyel vesz magasabb fordulatot. Hősünk a magányos, egy gyerekkori balesetnek köszönhetően némaságban élő Elisa Esposito (Sally Hawkins), aki takarítónőként dolgozik a szigorúan őrzött Occham kormányzati létesítményben. Legjobb barátja az egyik kolléganője, az afroamerikai, szószátyár Zelda (Octavia Spencer), illetve szomszédja, a meleg festőművész Giles (Richard Jenkins). Hármuk hétköznapjai teljesen átlagosnak tűnnek, de fogyatékosságuk, bőrszínük és szexuális beállítottságuk miatt a társadalom akkori normái szerint mindhárman annak peremére taszítottként kénytelenek boldogulni egy olyan Amerikában, ahol nem vár rájuk más, csak megvetés és magány.
Egy nap a katonai létesítménynek új vendége lesz, egy dél-amerikai folyóból kihalászott kétéltű lényt (Doug Jones) hoz be a könyörtelen Richard Strickland (Michael Shannon), aki szentül hiszi, hogy a lény felboncolásával olyan előnyre tehetnek szert, amivel ismét beelőzhetik a szovjeteket, akik addigra kutyát is küldtek az űrbe. Elisa és az emberszerű teremtmény kapcsolata azonban időközben elmélyül és valami olyanná manifesztálódik, amire tényleg csak a mese ereje képes.
A víz érintése igazi műfaji hullámvasút. A váza valóban egy del Toróra jellemző, sötétebb, felnőttesebb, modernkori Szépség és a szörnyeteg tanmese, de közben nem rest olyan politikai, társadalmi kérdésekkel is foglalkozni, amelyek sajnálatos módon, még ha nem is annyira direktben, mint azokban az időkben, de még mindig a mai életünk velejárói. Eközben pedig az egész filmet átszövi a meseszerű, szentimentalista romantika, a véresebb jeleneteket garantáló rémmesék kliséi, a szexualitás vagy éppen a heist-filmek legjobb pillanatai. A műfaji egyveleg középpontjában azonban mindvégig a lény és Elsa kapcsolata és annak kibontakozása, illetve a közéjük éket ütni akaró, álhatatos, a parancsot mindig teljesítő, a fehér férfiak felsőbbrendűségében tántoríthatatlanul hívő Strickland áll, aki csakis akkor elégedett, ha a külvilág számára tökéletes családképet mutathat, ha a normáknak megfelelő életet él, miközben mindent megvet, ami az ő nézetei és hite szerint természetellenes vagy nem Istentől való.
De ez a kapcsolat sokkal erőteljesebb, univerzálisabb annál, minthogy a gonosz győzedelmeskedjen. A megpróbáltatások ellenére elnyerik hőseink a film által mindvégig hirdetett szerelmet, és pontosan ez a kiszámíthatóság az, ami rá is nyomja a bélyegét az élményre, mert olyan klisékkel és ismert sémákkal dolgozik, amit ezerszer láttunk már. Egyediségét csakis a del Toro-féle vizualitás adja, ami az erőteljes art deco stílusával és a sok-sok önreflexiójával egy nagyon ízléses, a szemnek is csodás képekkel erősíti a mesemondást. De így van ez a mesekönyvekkel is, ahol a képeknek legalább olyan ereje van, mint a szövegnek.
Persze a történetmesélés kapcsán sincs okunk panaszra. Habár z állítólag plagizált forgatókönyvben sajnos akadnak bőven hézagok, a szereplőket eljátszó színészek erőteljes játéka kárpótol minket. Tulajdonképpen tényleg mindenkit felsorolhatnék, mert Sally Hawkins szavak nélküli, mimikára épülő játékán is átsüt Elisa magánya, illetve kivirágzása, míg Michael Shannon puszta jelenléte elég ahhoz, hogy beleborzongjon az ember. A mellékszereplők, Richard Jenkins vagy Octavia Spencer pedig pont annyira fontos láncszemei ennek a csodálatos történetnek, mint maga a lény, akit ezúttal is az a Doug Jones ruház fel emberi vonásokkal és a zene szeretetével, aki del Toro filmjeinek már rendszeres vendége.
Nem vagyok benne biztos, hogy A víz érintése a rendező eddigi legjobb munkája, de abban igen, hogy a legkiforrottabb. Guillermo Del Toro nagyon jó tempóban adagolja a különböző zsánereket, miközben nagyon ízléses körítéssel mesél el egy már ismert történetet. Kár, hogy tartalmát tekintve csak elcsépelt sémákra épít, és tulajdonképpen merészsége kimerül annyiban, hogy egy fura páros közötti kapcsolat kiteljesedésén vezet minket végig.
Gamekapocs értékelés: 8.0
A víz érintése
Eredeti cím: The Shape of Water
Rendezte: Guillermo Del Toro
Írta: Guillermo Del Toro, Vanessa Taylor
Szereplők: Sally Hawkins, Michael Shannon, Richard Jenkins, Doug Jones, Michael Stuhlbarg, Octavia Spencer, Lauren Lee Smith
Játékidő: 123 perc
Magyarországi premier: 2018. február 22.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.