Nem emlékszem pontosan az iskolás éveim elejére. De annyi bizonyos nehezen tudtam vele megbarátkozni. A 2. kerületben laktunk és oda is jártam iskolába. Ugyan oda, ahova a nővérem és bátyám is járt akkoriban. 2 buszmegállónyira volt az iskola, ahova együtt mentünk minden reggel. Olyan barátokra tettem szert, akik a mai napig mellettem vannak és rendszeresen beszélünk, találkozunk. Ha nem lettem volna beteges gyerek, és nem ők lettek volna az osztálytársaim, ma kevesebb lennék. Mert a szülők és testvérek mellett, ami mehatározza még egy ember fejlődését, jellemét, a barátok. Akkor már elég kocka gyerek voltam, persze Lego, Transformers, G.I.JOE, stb. ugyan úgy jelen volt az életemben, de a C-64 volt az igazi sláger. A barátaim között is voltak olyanok akiknek volt. Zsúrokon, baráti összejöveteleken, rendszeres programnak számított a kockulás. Kivülről vicces látvány lehetett, mikor 8-10 gyerek 1 tv vagy monitor elé tömörült, hogy sorra kerüljennek. A szülők meg agódhattak, mi lesz ezekből a srácokból. Szépen teltek az alsós évek.

Közeben a a c-64-et felváltotta az Amiga 600-as. Isteni masina volt. Eredetileg 1200-as szériát szerettünk volna, de az épp elfogyott, így esett rá a választás. A Gunship, a Nightshift, a Sim city, a Monkey Island, a Cruise for the corps, és a Cannon Fodder voltak a kedvenceim.

Ugyan abba az iskolába jártam, de közben sokat költöztünk édesanyám mániája miatt, miszerint, családi házba kéne egyszer élni. Na igen. 2-dik kerület, 3-dik kerület, 4-dik kerület. Borzalmas volt egyre távolodni az iskolámtól. Végül mire 5-es lettem, elköltöztünk Gyálra, ami azt is jellentette, hogy oda kell iskloába járnom. A barátok, egy pillanat alatt eltüntek. Volt pár magányos hónapom. Rémálomnak éltem meg először. De lassan megszoktam. A budai élet után a vidéki légkör több volt mint szokatlan. A környezet is, mintha a levél faluból átvandoróltam volna homok faluba. ( aki ismeri a Naruto c. anime sorozatott, tudja miről beszélek) Kopárabb, laposabb, homokosabb táj tárult elém. Itt az emberek sokkal felnőtessebben viselkedtek, kicsinyes dolgok akadtak fen, és mindenki nézte milye van a másiknak. Itt találkoztam elöször azzal a fogalommal is, hogy menő vagy e vagy lúzer. Nálunk Budán ilyen nem volt akkor, mert aki anti szocabb is volt, ugyan úgy eljártunk a zsúrjára. Nem cikiztünk senkit. Mind1. De ezzel nem azt mondom, hogy ott rossz volt, vagy az emberek rosszabbak lettek volna.

Szimplán csak más élethelyzet, amit meg kell szokni. Ennek is megkellett történni, mert nővelte a perifériámat, betekintést nyerhettem abba, a város mellett miként élnek az emberek. Mert én tartom a világot nem úgy ismerhetjük meg, hogy minél többet olvasunk róla, minél több helyen járunk, hanem az emberen keresztül. Ahogy egyre több féle emberrel találkozol az útad folyamán, úgy, egyre jobban átlátod a körülötted lévő világot is. Mert ezt a világot is mi építettük. Mire gondolok? Ha egy tanár például verselemzést adott ki, amit a könyvből megkellett tanulni, soha nem tanultam meg, mert hiába ír bárki bármit, azt soha nem tudjuk meg, mit jelentett a vers magának az írónak. Ahoz őt ismerünk kéne. Vagy épp mit jelentett nekem. A világ szubjektív, és mi vagyunk a befogadók. Csak az számít, ahogy mi éljük meg, nem az, hogy a többi embernek mit jelentett. Nem vagyunk egyformák, nem ugyan úgy reagálunk dolgokra, nem ugyan olyan szemmel nézzük a világot.

Na de, vissza kanyarodva. Gyál. A foci, videójáték, itt is alaptétel volt. Kiegészítve néhány újdonsággal. Volt ott egy piac, ami minden vasárnap megnyitotta kapuit, az élelmiszertől az elektronikai cikkekig minden megtaláltál. Ott ismertem meg a Terminator 2 nevezetű sárga kazettás csodát is. Volt hozzá fénypisztoly és 2 joy. Aztán kiderült ugyan ez a masina még 100 változatba létezik, csak más a neve. Vagy Polystation, vagy Mortal kombat stb. Persze beszereztem 1-et, és meg kell hogy mondjam, a kamu Mario, a Tank, és Duck Hunt igazi kikapcsolódást tudott nyújtani. Persze mai szemmel ezek a cuccok bóvlik, de akkor jó volt. Ott és akkor működött.

Ahogy szerettem a Turbo rágó mániát. Ugyanis minden rágóba volt egy autót ábrázoló kis kép, amit gyűjtöttünk. Minden féle autó fellelhető volt benne a mostanitól, a legrégebb modellekig. A hanyag emberek egy gumival átkötve, kötegbe gyűjtötték a zsebukbe, táskájukba gyűrve, de voltak olyanok is mint én, akik olcsó 100 ft-os fotó albumba helyezték féltet kis gyűjteményüket. 1 oldalra pont 2-őt tudtél rakni. Itt nem az érték számított, mint a később divatbajött kosaraskártyáknál, hanem szimplán ki melyik autóért van oda. Persze voltak népszerű és ritka darabok is. Életembe nem ettem annyi rágót, mint akkor. Egy életre el is ment tőle a kedvem.

A másik nagy érdekesség a pókvadászat volt. Ezek emlékeim szerint elég nagy és szőrö teremtmények voltak, amik kis üregekben éltek a földben. Letéptünk egy hosszú fűszálat, ilyenkor bedugtuk a lyukba, amire a pók ráharapot. Mikor éreztük, hogy megragadta, elkezdtük kihúzni a fészkéből. Persze el is engedte a kis rohadék, ekkor újra próbálkozni kellett. 2-3 húzásra kint voltak egy rutinosabb pókvadásznak. Volt hogy terráriumba összegyűjtöttem egy csomó ilyen kis 8 lábút, hogy tennyészem őket, de nem bírták szegények sokáig. Így ez a karrierem kudarcba fulladt.

Mikor az ember 5-dikes lesz, belép az életébe egy új, még nem ismert elem, a lányok. Ekkor tájt jönnek az első csajos élmények, amik később nagyon is meghatározóak lesznek. Miért? Mert az első. És az első, mindig új, amit valamiért egy különös misztérium vesz körbe.

Emlékszem az első osztálybulira, mert itt táncoltam először egy lánnyal. Bizsergető, zsibasztó, fura, kábult érzés, aminek minden percét átjárja a félelem és a bizonytalanság. Az ember izzad és közben azt figyeli agyon ne tapossa azt a szegény lányt. És közben magában kattog: Jaj vajon túl gyors vagyok? Vagy lassú? Hány számot táncoljak vele? 1-et? Lehet azt hiszi akkor undorodom tőle és megbántom. De ha 2 szám erejéig táncolok vele, akkor azt fogja hinni tetszik nekem. Tetszik nekem? Nem tudom. És amíg ezen gondolkoztam, sikerült vagy 5 számon keresztül vele lenni, aminek persze az lett a következménye, hogy a barátom hangosan összeboronált minket az egész osztály előtt. Kínos? Áh, ez még semmi.

Nyár volt, Balaton, iskolai tábor. Az estéket átjárta a főttkukorica és az olcsó dezodor illata. Ropogot a tábortűz és sültek a szalonnák a nyárson. Mi kellhet még? Ja tudom, a helyi tábori diszkó. Imádtam. Életembe nem voltam még ilyen helyen előtte. Amíg csak lehetett nyomtam mint az örült. Néha valószínűleg, csináltam érdekes mozdulatokat is, amiket abba pillanatba szült meg az agyam. Mások biztos jókat szórakoztak rajtam. De ha a bugi egyszer belindul...

Itt, ebbe a táborba töltött idő alatt történt, hogy sokat beszélgettem az egyik nagyon jó barátom barátnőjével, aminek az lett a vége, hogy 1 nappal később megyanúsitott azzal, hogy én leakarom csapni a kezéről. Pedig nem volt ilyesmiről szó. Elég hirtelen és agresszíven állt elém, több osztálytársunk társaságában, a hálószobánkban állitott ítéletszék elé, ezért kicsit leblokkoltam. Nem tudtam mit mondjak, még nem voltam soha ilyen szituációban. Aztán hirtelen megszólaltam. Hogy nekem nem ő tetszik, hanem a barátnője a Zsani. Persze nem tetszett, de ezt tudtam csak abba a pillanatban kihányni magamból. Nem tudom miért. Megint a kor, a tapasztalatlanság és a hülyeség számlájára írom. Na, ez ugyan megoldotta a gondom, mert nevetve megkönnyebült, de egy újabb lavinát inditott el.

Mert az említett csaj, Zsani fülébe jutott amit mondtam, röpke 15 perc alatt. Mi lett a vége? A lány szerelmes lett belém nagy hirtelen. Mai napig nem értem, egyébként, ez a lányoknál hogy működik. Erre mondom én azt, gratulálok fiam, ez szép volt, megint megcsináltad. A táborba egyfolytába a nyakamon lógott szegény, én meg ahhoz gyáva és ostoba nyuszi voltam, hogy megmondjam neki az igazat.

Zsaninak is Rák volt a csillagjegye, így még érdekesebbnek és vonzóbbnak tűntem a szemében. Mikor vége lett a tábornak, ugyan úgy megpróbáltak minket összehozni az ismerősök, olyan „trükkökkel”, mint húzzuk ki egymás nevét, és persze a Zsanit kellett húznom, ahogy ő is engem. Vajon ki kit húzott? Jaj de izgalams. De a próbálkozások ellenére se adtam be a derekam. Gondoltam, majd idővel elfelejti a lány. Ühüm. Persze, meg ahogy én azt elképzeltem. Kitartó volt sajnos. Mikor eljött a 6. az irodalom könyvébe már az én nevem díszelgett oldalonként. Egy idő után kezdett kellemetlen lenni, de az élet, ha kicsit drasztikus módon is, de szétszakított minket.

 Ekkor tájt kezdtek romlani a dolgok otthon. Mert meglett a szép családi ház, mindenkinek külön szobával, de anyámék egyre többet veszekedtek. Míg végül, lelépett otthonról. Kiderült szeretője is van. Méghozzá bátyám akkori egyik legjobb helybéli barátja. Teljes volt a káosz.

Anyám álom családiházunknak egy komoly problémája volt csak, még nem vezeték be a fűtést, mert elfogyott a pénz. Jött a tél. Apám magára hagyva a 4 gyerekkel, egy fűtetlen házban. Nagyanyám jóvoltából, tudtunk venni egy fával füthető kis szerkezetet, de csak egy pár méteres körzetbe ért valamit. Apám minden nap fát vágott a kertben és éjszaka 2 óránkét felkelt, hogy fát tegyen a tűzre. Mai napig nem értem, hogy volt ehhez lelki ereje. És emelett napi 4 órát utazott a munkahelye miatt.

Aztán kiderült, eladjuk a házat, költözünk. Válnak. Ki-kivel megy? Hugom nem választhatott. Ő édesanyámmal ment. Én és bátyám, nővérem, apámat választottuk. Anyám maradt Gyálon a szeretőjével, mi meg vissza jöttünk Budapestre, nagyanyámhoz a 14. kerületbe. Így visszakerültem a régi budai iskolámba és elvesztettem az új barátaimat. Egy korszak zárult le ezzel és kezdődött egy másik.

Visszatérhettem a budai iskolámba, a budai barátaimhozoda ahonnan elkezdtem, de ezalatt az idő alatt sok minden változott. Ekkor lett Playstation-öm is, kockaságba is egy új dimenzó tárult elém.

Nehéz időszakot éltünk meg, felélegeztünk. Persze apámnak 2 év kellett mire kiheverte, de ezalatt rájöttem valamire. Arra, hogy az igazi hősök nem a tv képernyőjén jelennek meg nap mint nap, hanem itt vannak közöttünk. Melettünk. Nekem innentől kezdve ő lett, és mai napig ő is maradt, az egyetlen hős. Az apám. Fontosnak tartom a jellemfejlődés szempontjából, hogy legyen mellettünk egy ember, aki mindvégig küzd értünk. Én megsinylettem lelkileg a vállást, de ha apám nincs, ma én se lennék itt. Ezt is betettem a kis táskámba. Ez is egy olyan dolog, amit soha nem dobhatok ki belőle, bármilyen nehéz is néha cipelni.