A vándor útja 3.rész

A célok nem csak azért szükségesek, hogy motiváljanak minket. Nélkülözhetetlenek, mert valójában azok tartanak bennünket életben. (Robert Harold Schuller)

Sokszor mikor nézek egy filmet, elgondolkozom rajta, vajon mennnyi valóság alapja van, és mennyire változtaták meg, az eredeti történésekhez képest. Először szkeptikusan fogadtam példál azt, amikor van egy jómenő üzlet ember, nyakkendőben, öltönyben, majd amikor valamiért visszemlékszik a fiatal éveire, ott lázadó, önfejű, piás punkként jelenik meg. Ma tudom, ez abszolút hétköznapi. A kérdés kell e nekünk iyennek lennünk? Át kell élni ezeket a dolgokat?

 

6-dik osztályos korom 2. félévét a régi budai iskolámba kezdhettem el, visszatérve a gyökereimhez. Emlékszem az első napomra, mikor beléptem osztályterembe. Az emberek 99% ugyan az volt mint régem, de mégis, másfél év távlatában, idegenként éreztem magam közöttük. De hála a jó társaságnak 2 hét múlva már nem éreztem egy percre se, hogy kívülálló lennék. Hirtelen sok minden elkezdett változni körülöttem. Megnővesztettem a hajam, rock zenét hallgattam(Iron Maiden, Metallica, Ossian, Pokolgép stb.), Iron Maiden pólóba jártam. Majd nyáron megnyílt előttem a Playstation adta új dimenziók sokasága. Az első 2 játékom a World cup 98 és a Tomb Raider 1 voltak. Az elején még nem volt memória kártyám, mégis ugyan azzal a lelkesedéssel indultam neki minden nap, ugyan azoknak a pályáknak. Aztán lett memória kártya is, és meg is okosítottuk.

 

A VB láz hevében sokat tóltuk a World cup-ot bátyámmal, mindig eliondultunk 2-en egy tornán és reménykedtünk benne csak a döntőbe fogunk találkozni. Ez ritkán esett meg. Jobban játszottam nála ezért néha szabálytalan, vagy inkább csalásokat kellet alkalmaznia, hogy fölém kerekedjen. Egy idő után aztán mindig ő nyert és nem tudtam megmegyarázni, vajon ez miért van. De egy nap lebukott. Félidőben jártunk, vezettem 1-0-ra. Kimentem WC-re. És Úgy sikerült vissza érnem, hogy rajta kaptam a csapatom állításán. Ez a szarházi gyerek nem tett mást, mint kihasználta a játék alapvető gyengeségét, a meccs közbeni játékosok képpeségeinek az átállítását. Lehúzta a kapusom 35%-osra, így majdnem minden kapura lővése gólal végződött. Ez az aljasság teteje a gamerek között komolyan mondom. Aztán erre nagyon oda figyeltem később. Az új taktikája szimpla fiizikai fenyítés volt, meccs közben ha helyzetbee kerültem taposta a lábam, hogy ezzel zavarjon. Szó szerint megharcoltam minden gólért. De hát, ilyen egy egézséges testvér rivalizálás.

 

Gran turismo. Ó istenem micsoda játék volt. Rengeteg autó, lehetőség, csúcs szuper grafika. Legalábbis akkor nekem nagyon jónak számított. Kevés játékkal játszottam ennyit. A következő mérföldkő a Final Fantasy 8 volt, ami szintén egész nap a képernyő elé tudott láncolni, meg persze nem maradhatott ki a Colin Mcrae Rally, a Croc, a Fifa 99, a Resident evil, a Vargant Story, a Metal Gear Solid, a Tomb Raider-ek, a Syphon Filter se. Ezek igazi, lebilincselő alkotások voltak. Persze a mai fiatalok valószínűleg pont ezt mondják a mai játékokra. Az élet körforgása.

 

Ebbben az időszakban jelenik meg az ember életében az alkohol, cigaretta és egyéb tiltott dolgok kipróbálása, titkon fogyasztás. Cigizni nem cigiztem még ekkor, de az alkohol az ment. Pár osztálytársammal eljártunk punk és rock bulikba. Sőt, még olyan is volt, hogy hajléktalanokkal kajáltunk együtt a Mechwart Téren.

 

Persz az iskolai szünetekbe rohantunk le focizni, amikor csak tudtunk, sőt már 7-re bementünk, hogy az első óra előtt játszunk. Ennek mindig az lett a vége, hogy leizzadva és fáradtan indultunk neki a napnak, amit a tanárok annyira nem díjaztak, mert terjenget az izzadtság szag a teremben. Így amikor belépett a tanár ezek voltak az első szavai: Valaki most azonnal nyisson ki egy ablakot! Jókat röhögtünk. Na a foci mellett a másik nagyon kellendő dolog nem volt más, mint szünetekben megtámadni a számítástechnika termet és Mortal Kombat 1-et játszani. Azzal meg a számtech tanárt kergettük a sírba.

 

Az osztály bulik érdekesek voltak, ugyanis itt nem nagyon táncoltunk, inkább beszélgettünk, 2 osztály társam meg a táblára matematikai eggyenleteket írt fel egymásnak a táblára, ki tud a másiknak olyat feladni, amit nem tud megoldani. Ezen mindig kiakadtam.

 

Amit még nagyon szerettem, az a minden évben megrendezére kerülő Lucanapi vásár volt. Ez arról szólt mindent osztálynak valamilyen módon bevételt kell szerezenie, amit aztán az osztály kasszába tesznek,hogí finanszírozzuk az osztály kiadásait. Ilyenkor volt, aki valami süteményt vagy kézzel készült holmit árult, esetleg régi dolgokat,, magazinokat, kártyákat, amire neki már nem volt szüksége. De mi nagyot akartunk kaszálni. Mentek a tervezgetések minden osztályfőnöki órán, mi legyen. A lányok tea házat akartak csinálni, mi meg, az én javaslatomra, játéktermet. Ami abból állt, hogy bevittem a Playstationt és 50 ft-ért lehetett 1 foci meccset játszani. Végül, mindkettőt egyszerre megcsináltuk. De mondanom sem kell, hogy a pénz nagy részét, mi termeltük ki, nem győztük a sok emberrel. Megvolt a maga hangulata.

 

Az iskolánk másik nagy találmánya az ügyeletes a főbejáratnál. A felsősöknek, mindenkinek, 1 napra portást kellett játszani. Ez miért volt jó? Egész nap ott ültem egy asztalnál, ha jött valaki eligazítottam és beiratattam vele a nevét a fűzetünkbe. Mikor jött és ment. Meg figyeltem a rendre. Aznap nem volt sulija annak az illetőnek. De sajnos 1 évben csak 1x kerültél sorra, de több mint a semmi. Gondolom ez is, meg a vásár is, az élet apró dolgaira próbált minket nevelni. Sok emberrel beszélgettem, náluk milyenek voltak az általános iskolai évek és bizony megállapítottam, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen kiváló felfogású intézménybe kerültem.

 

Nem voltam jó tanuló, sőt rossz tanuló voltam, ami miatt kicsit megkülönböztetett a tanárok nagy része, legalábbis szerintem, de nem érdekelt. Mert tudtam, hogy annk ellenére azért szeretnek. Nem balhéztam soha, jóban voltunk. Meg hát, mint említettem már, a bátyám és nővérem is ide járt, így nem voltam zsákbamacska, ők se a jó jegyeiről voltak híresek. Amit a testnevelés és a számtech mellett nagyon kedveltem az még a rajz. Azt mondták nem vagyok tehetségtelen gyerek. Egy nap az osztályomba ültem, épp beszélgettem valakivel, mikor belépett a rajz tanár és figyelmre intette az osztályt. Nagy tapsot és gratulációt kért nekem, mert külön díjat kaptam egy rajzversenyen és a rajzom kiállították a Gutman gallériába. Én azt se tudtam, hogy beneveztem volna bármire is, a rajztanár ugyanis sutyiba küldte el a versenyre, tudtom nélkül. Soha nem nyertem semmit előtte. Ezért nagydolognak számított az életemben. Mert mindig irigykedve néztem, mikor az év végén kiosztásra kerültek a bizonyítványok és valaki valamiért érdmes munkája, jegyei miatt kapott egy könyvet vagy valamit. Én ugye soha nem kaptam semmit. De akkor igen. Sokat számított az önbizalmamnak. Mert volt valaki, aki hitt bennem. Ha én magamba nem is. De ez a karrierem is itt kezdődött és ért is végett, mert abba hagytam a rajzolást, inkább játszottam és züllöttem... Mai szemmel azt mondom, hülye voltál fiam.

 

Mert fontos ha az ember, megtalálja minél korábban azt, amivel foglalkozni szeretne. Minél előbb rátérni önmagunk fejlesztésére. Ehhez részben szerencse kell, részben jó nevelés. A „buta” amerikai oktatásban például ez nagyon jól kivan találva, mert már általános iskolában létrehoznak olyan klubokat, iskola utáni szakköröket, amik segítenek a gyereknek választani, megismerni önmagukat. Mi is érdekli, dolgokat kipróbálni. Hisz így a közép iskola után, amikor egyetemre kerül, már szilárd alapokkal vág neki és nem kell a 0-ról felépítenie, mert van fogalma mit is fog csinálni. És persze így tudja hova akar jelenkezni, és nem az van, mint nálam is volt, hogy megkérdezi magában.: Mi a szart kezdjek magammal? Semmi nem érdekel. Ilyenkor történik az, hogy jelentkezünk pár helyre, tökmindegy hova, csak csináljunk valamit hát ha jó lesz, majd még kitalálom. Ez egy nagyon nehéz és veszélyes út, mert könnyen eltévedhet rajta az ember. De itt még nem tartunk, ne szaladjunk előre.

 

Tehát nem volt általános iskolában semmilyen siker élményem a rajzversenyt leszámítva. Nem nagyon érdekelt a játékon, a zenén és a focin kívül semmi. A lányoknál más a helyzet, ők valamiért előbb érnek és aktívabbak, mint mi. Még midnig 6-dik osztályos, mikor megkapom életem első szerelmes levelét. A kabátom zsebébe lett elrejtve, de szerencsétlenségemre nem én találtam rá először, hanem édesapám. Egy nap megkérdezte, hogy ki az a lány, aki szerelmes belém.Mire én érthetetlenül ránéztem és megkérdeztem mire gondol, mert én ilyenről nem tudok. Ekkor mondta, hogy talált egy levelet a kabátomba. Na, utána már én is megtaláltam. Ciki 2.0. Fingom nem volt ki lehet. Majd rá 2 héttel ismét kaptam egy levelet, ami most a táskámon landolt. Ez állt benne: Közelebb vagyok, mint hinnéd. Én meg mint valami rossz krimibe, hirtelen kétségbe esetten néztem körbe és körbe, vajon tényleg most is itt van valahol? Aztán másnap az egyik osztálytársam, Juli odalépett hozzám, hogy elolvastam e a levelet és akarok e a lánnyal találkozni. Én nem tudom megint csak, hogy miért azt mondtam inkább nem. Jól elvagyok én magam is. Megmondhatod a kis barátnődnek, békén lehet hagyni. Kicsit paraszt stílusu üzenet volt. Ma adnék az akkori önmagamnak egy jó nagy maflást. Nem derült ki végül, ki írta a leveleket. Egészen 2008-ig. 10 éves rejtély ért véget, egy évfolyam találkozón. Nálunk általánosba 3 évfolyam volt. A, B, C. Én B-s voltam. Az évfolyam találkozón szóba elegyettem egy C-s lánnyal, aki elmesélte, hogy a MOME-ra jár, van egy festő pasasa, akivel együtt él, stb-stb, majd megkérdezte, emlékszem e arra, hogy kaptam szerelmes leveleket. Mondom persze emlékszem, mai napig nem tudom ki lehetett. Erre ő: Én írtam őket. Kék halál, a windows újra indítást javasol. Kicsit meglepődtem. Azután jót nevettünk az egész histórián, végül kellemesen elnosztalgiáztunk. Fura dolgokat produkál az élet. Ő volt az egyetlen lány az életemben, akitől szerelmes levelet kaptam, ezért emlékezetes marad annak ellenére, hogy nem nagyon ismertük, ismerjük egymást. Így utólag köszönöm neki, mert ez is egy dologgal gazdagította a hátizsákom tartalmát. Azt hiszem, itt hibáztam először a nőkkel kapcsolatban.

 

Mert ha akkor, adok ennek a dolognak egy esélyt, megtapsztalok dolgokat, érzéseket, amiket később másoknál javítani tudok, kielemzni, mit kell másképp csinálni. Ez pont olyan, mint amit az oktatásról mondtam, itt is mi döntünk merre megyünk, menni akarunk e egyáltalán. Mert ha később kell ezekel szembesülni, mit és hogy kellett volna csinálni, akkor lehet az ügyetlenségünk közben, nagyon értékes dolgokat vesztünk el, szimplán, a rutintalanságunk miatt. Minél később érnek minket ezek az ingerek, minél később tanulunk meg dolgokat, annál nehezebb lesz feldolgozni, megtanulni őket és tovább lépni. Ne szalaszuk el soha a lehetőségeinket, csak azért mert nem ismerjük az előttünk álló helyzetet. De mégis megtesszük, mert az ember alapvető tulajdonsága, hogy fél az ismeretlentől. De félni nem rossz dolog. Félni jó dolog, félni bátor dolog, mert azt jelenti szembe merek nézni a problémámmal. Mert amíg félelmet és fájdalmat érzünk, addig tudjuk biztosan, hogy még élünk.  

1.
Yanez
Ez is király volt!Irnék most egy hozzászólást,de blog hosszússágú lenne.Csak azért,mert nagyon sokban önmagam jut eszembe a te életedrôl.Kisebb túlzással,mintha rólam írtad volna.Ám annyit hozzáfûznék,hogy én nem álltam le a rajzolással,de nem is vittem messzire.Mai napig csinálom,hobbi szinten.
Remélem folytatod még!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...