Aki ismer, tudhatja, hogy elég filozofikus típus vagyok, és ezért gyakran gondolkodom különféle absztrakt kérdéseken. Tegnap, ahogy éjjel kettőkor a villámok csapkodták a környező épületek tetőit félálomban jutott az eszembe: vajon mi lehet az a választóvonal, ami elhatárolja a valóságot attól amit csak virtuálisnak, illetve szimulációnak tekintünk? A valóság definiciója: A valóság a természet és az anyagi világ tudatunktól függetlenül létező része, mindaz, ami megfigyelhető, megérthető és a tudomány, a filozófia vagy más analitikus rendszerbe sorolható. A valóság alapvető jellemzője az, hogy objektív, magyar szóval tárgyilagos, vagyis független a megfigyelőktől, azok helyzetétől, mozgási állapotától és az eszközöktől, amiket a valóság megfigyelésére a megfigyelő felhasznál, valamint független a megfigyelő prekoncepcióitól, értékítéletétől, nézeteitől is.

Láttam egy videót, ahogy valaki egy Oculus Rifttel a fején, talán egy bevásárlóközpont folyosóján áll, ahol éppen egy hullámvasutas játékkal lehetett kipróbálni a készüléket. Egy másik ember éppen az első leejtő előtt meglökte a szerencsétlent aki ordítva eldőlt és hosszú másodpercekig csak kapálózott, mintha elfelejtette volna, hogy valójában nem egy vidámparki attrakción, hanem egy épület belterében áll. De valódi volt amit átélt vagy nem? A jelenünk egyre kifinomultabb és modernebb VR-készülékei – kevés túlzással – egyre nehezebbé teszik a döntést igaz és hamis között.

Próbáljunk meg elvonatkoztatni a komolytalan ezoterikus interpretációktól, és a logikátlan összefüggések belemagyarázásáról. Ez a bejegyzés még csak megközelítőleg sem erre a szintre íródott. Talán már a cikkeimből is láthattátok, hogy törekszem a tárgyilagosságra, és elkerülöm a felesleges szubjektív véleményformálást, amikor egyértelműen nincs rá szükség. Igyekszem mindent a tudományos módszerrel megismerni és értelmezni. Hogy röviden összefoglaljam a témámat, egyetlen referenciát azért megengednék magamnak, a népszerű 1999-es sci-fi ugyanis remekül összefoglalja a lényeget:

„Mi a valóság? Hogy határoznád meg, mivel? Ha arról beszélsz, amit érzel, amit szagolsz, ízlelsz, látsz, a valóság csupán. Az agyad által megfejtett elektromos jelhalmaz. Ez az általad ismert világ... ” – Morpheus (Mátrix)

Az idézet mára talán klisévé vált, de miután a központi idegrendszer végzi az információk összegyűjtésének feladatát és a reakciók motoros és hormonális válasza is innen indul a test többi részébe, így amit az aggyal közlünk, az gyakorlatilag, minden mellébeszélés nélkül az, ahogyan a világot megtapasztaljuk. Valóság lehet tehát az is, hogy egy üvegtartályban lebeg a fejünk, és ha megfelelő eszközökkel stimulálják a velőállományunkat, hogy azt higgyük a világban éljük az életünket, soha nem fogunk rájönni. A bejegyzésemnek persze nem az a célja, hogy a „mi van akkor, ha” kezdetű kérdésekre próbáljon választ találni, ebből ugyanis annyit fel lehet tenni, hogy évtizedekig ülhetnénk itt, de semmivel nem jutnánk előrébb.

Egészen konkrétan azt kutatom, hogy tekinthető-e valóságnak egy játék világa éppen úgy, ahogyan a fizikai univerzum? A válasz triviálisnak tűnhet és a legtöbben helyből rávágják, hogy természetesen nem, de szem előtt tartva a korábban leírtakat a megoldás mégis sokkal összetettebb mint azt elsőre feltételeznénk.

Nézzük az egyenlet szereplőit szép sorban: kezdjük a fizikai testünkkel, hiszen ennek felülete képezi azt a határvonalat, ami a lehető legközvetlenebbül érintkezik a világunkkal. Mikor a szervezetünk bizonyos helyzetekbe kerül a világban, az idegvégződések jeleket küldenek az agy felé, amit az (a teljesség igénye nélkül) hő-, nyomás-, illetve éhségérzet, esetleg köhögésre buzdító ingerként értelmez. Emellett léteznek „automatizált” folyamatok is, mint a szívritmus és vérnyomás szabályozása, az emésztés, a vizelet elválasztás és így tovább. Ezen felül látunk, hallunk, érzünk ízeket, szagokat és tapintással is fel tudjuk fedezni a környezetünket, ami anyagból, és az anyag felépülését és kölcsönhatásait leíró szabályrendszerből áll. Ha pedig ebben a világban egy asztalra nézek, és ha valaki ugyanabban az időben ugyanarra a pontra néz – a valóság definíciója szerint – ugyanazt az asztalt kell, hogy lássa (feltéve, hogy nem vak) a saját érzékszervével, mint amit én látok. Ezt tekintjük realitásnak, és ez határozza meg a mindennapjainkat.

Az egyenlet másik oldalán áll a karakterünk „teste” és környezete. A földi léthez hasonlítva egy játékban „élő” személy a mi világunkban halmozottan sérültnek számítana, egyes érzékszervei ugyanis csak részben működnek, vagy teljességgel hiányoznak. Ettől függetlenül az irányító központ az avatárunkon keresztül ugyancsak lát és hall, a szimulált test fájdalmai, valamint a szervezetének állapota a képi adatokkal közös csatornán kerülnek továbbításra, amit a karakterünk „idegközpontja” nem a helyszínen, hanem a fizikai univerzumban a monitoron/VR készüléken keresztül kap meg ingerként, és a billentyűzeten/kontrolleren át nyugtáz motorikus válasszal, elhanyagolható késési idővel. Fontos viszont megjegyezni, hogy hasonlóan a fizikai valósághoz, azonos ugyanabban a megosztott virtuális térben két vagy több megfigyelő itt is ugyanazt az asztalt fogja látni, ha ugyanarra néz és ott van egy asztal, a valóság definíciójában leírtaknak megfelelően. Láthatjuk emellett, hogy a tapasztalás és megváltoztatás távkapcsolat mellett is megbízhatóan működik, tehát következtetésként levonható, hogy az irányítást végző entitás relatív helyzete a valóságosság szempontjából irreleváns, mivel ha a távoli test vezérelhető, az egyetlen valóban fontos faktor a funkció fenntartásához a folyamatos kétirányú kommunikáció a test és az elemző-végrehajtó központ között.

Ahogy egy testileg sérült homo sapiens tenné a fizikai univerzumban, karakterünk azokat az érzékeit használja fel, azokra a lehetőségekre hagyatkozik, amivel rendelkezik, és így próbálja kiegészíteni azt, ahogyan a világot megtapasztalja. Többre azonban – a virtuális világok egyszerűsített szabályrendszerének következtében – „odaát” nincs is szükség. Felvethetnénk még azt is, hogy olyan tényezők, mint a keringési rendszer, az emésztés, a vizelet és a salakanyag-szekréció működése annyira nem kimutatható, hogy az sem tűnne fel, ha nem létezne. Mindez viszont nem bír jelentőséggel az analógia felállításához, a két realitás ugyanis törvényeit tekintve különbözik egymástól. A két test struktúrája is alapvetően eltér, ami viszont a valóság megtapasztalásának szempontjából fontos, az az, hogy a funkciói – mobilitás, kölcsönhatás, és érzékelés – viszont egyeznek.

A két létsík működése végső soron csak a részletekben tér el: míg a fizikai univerzum atomokból, molekulákból és természeti törvényekből épül fel, addig a „virtuális” világegyetem vertexekből, poligonokból és algoritmusokból – az építőkövek meghatározott elrendeződéséből és kölcsönhatásából –, melyet a megfigyelést végző entitás a hozzá érkező ingerek feldolgozása alapján figyel meg, értékel ki és módosít. Így mindkét világ megtapasztalható, mind a kettő szabályokra épül, kölcsönhatásba lehet lépni velük, tehát: létezőnek tekinthetőek.

Mindezt összegezve tehát a konklúzióm ez: a szimulált világ semmivel sem kevésbé valóságos mint a fizikai, és sokkal inkább tekinthető szubrealitásnak, mint virtuálisnak, hiszen a megfigyelését a két világ viszonyát tekintve felsőbbrendű fizikai univerzumból végezzük, ami nélkül a legjobb tudomásunk szerint a virtuális valóság ebben a formában nem is lenne elérhető. Az fizikai élet más szabályokra épül – ez igaz –, de a virtuális világ ugyancsak ott van, bejárható, megtapasztalható, a sajátos szabályai szerint élhető, és a megfigyelőtől függetlenül egy megosztott játéktér esetében mindenki számára objektív tartalommal bír.

Bocs, ha kicsit tömény volt! Mi a véleményetek? Valóság-e a virtuális valóság?