"Minden materiális előny ellenére, az izgalmakban szegény, elkényelmesedett életmódunk nyugtalan, beteljesítetlen állapotban hagyott minket. Még 400 városokban és falvakban töltött generáció után sem feledtük el. A végtelen útak szava még mindig lágyan szólít, mint gyermekkorunk emlékének homályba vésző mondókái. A távoli helyeket egyfajta romantikus érzéssel itatjuk át. Ez a vonzalom - úgy vélem - a természetes kiválasztódás aprólékosan összerakott terméke, mely létfontosságú részét képezi a túlélésünknek. Hosszú nyarak, enyhe telek, gazdag termés, nyüzsgő vadállomány - egyik sem tart ki örökké. A képességeinken túlmutat, hogy belelássunk a jövőbe. A katasztrófáknak ugyanis jellegzetes viselkedése, hogy nesztelenül mögénk lopózik és felkészületlenségünkben nyakon csíp bennünket. Talán saját életed, a családodé, vagy akár a teljes fajodé néhány nyughatatlan emberen múlik majd - kik a szinte megfoghatatlan és a megérthetetlen dolgok után sóvárognak, felfedezetlen földekre és világokra vágynak.

Herman Melville a Moby Dickben minden kor és szélességi fok vándorai nevében beszélt »Kínoz a csillapíthatatlan vágy a távoli dolgok után. Tiltott tengereken epekedek hajózni«

Talán kissé még korai. Talán az idő még nem egészen érkezett el. De eme világok - bíztató, kimondatlan lehetőségek - minket szólítanak.

Csendben keringve a Nap körül, várakozva."

Mikor ezt a videót először láttam, a borzongás fogott el, ahogy a Naprendszer égitestjeit először láthattam abban a formájában ábrázolva, ahogy mindig is látni szerettem volna: felfedezés közben.

Hiszem, hogy az emberiség többre hivatott annál, hogy a Föld erőforrásait újra- és újrahasznosítva léte utolsó pillanatáig keleten várja a Napot felkelni és nyugaton lenyugodni. Bízom abban, hogy az ösztön, mely a felfedezési vágyunkat tüzeli, végül nem csak a virtuális valóság elképzelt realitásában, hanem a légkör határán túl is elvisz minket, hogy megtapasztaljuk mindazt ami álmaink szövetét alkotja évszázadok óta.

Vágyom a Titán metántengereinek fagyos partjára, a Jupiter villámló ammóniumjég felhői alatt lassan folyékonnyá váló hidrogén óceánok holdrengető hullámai közé, a Szaturnusz hatszögletű északi viharának peremterületeire. Meg akarom hallgatni a Neptunusz óránkénti kétezer kilométeres sebességű szeleinek süvítését a homályos és távoli Napunk rideg és erőtlen fényében a felhőréteg határán és végig akarok sétálni a Iapetus hegységrendszerén. De meg akarom élni a négyszázkilencven fényévre keringő Kepler 186f első belépését az idegen vízhordozó bolygó légkörébe.

Bárcsak egy másik korba születtem volna, hogy mindezt megtehessem. Ti hova mennétek, ha mehetnétek?