"Minden materiális előny ellenére, az izgalmakban szegény, elkényelmesedett életmódunk nyugtalan, beteljesítetlen állapotban hagyott minket. Még 400 városokban és falvakban töltött generáció után sem feledtük el. A végtelen útak szava még mindig lágyan szólít, mint gyermekkorunk emlékének homályba vésző mondókái. A távoli helyeket egyfajta romantikus érzéssel itatjuk át. Ez a vonzalom - úgy vélem - a természetes kiválasztódás aprólékosan összerakott terméke, mely létfontosságú részét képezi a túlélésünknek. Hosszú nyarak, enyhe telek, gazdag termés, nyüzsgő vadállomány - egyik sem tart ki örökké. A képességeinken túlmutat, hogy belelássunk a jövőbe. A katasztrófáknak ugyanis jellegzetes viselkedése, hogy nesztelenül mögénk lopózik és felkészületlenségünkben nyakon csíp bennünket. Talán saját életed, a családodé, vagy akár a teljes fajodé néhány nyughatatlan emberen múlik majd - kik a szinte megfoghatatlan és a megérthetetlen dolgok után sóvárognak, felfedezetlen földekre és világokra vágynak.
Herman Melville a Moby Dickben minden kor és szélességi fok vándorai nevében beszélt »Kínoz a csillapíthatatlan vágy a távoli dolgok után. Tiltott tengereken epekedek hajózni«
Talán kissé még korai. Talán az idő még nem egészen érkezett el. De eme világok - bíztató, kimondatlan lehetőségek - minket szólítanak.
Csendben keringve a Nap körül, várakozva."
Mikor ezt a videót először láttam, a borzongás fogott el, ahogy a Naprendszer égitestjeit először láthattam abban a formájában ábrázolva, ahogy mindig is látni szerettem volna: felfedezés közben.
Hiszem, hogy az emberiség többre hivatott annál, hogy a Föld erőforrásait újra- és újrahasznosítva léte utolsó pillanatáig keleten várja a Napot felkelni és nyugaton lenyugodni. Bízom abban, hogy az ösztön, mely a felfedezési vágyunkat tüzeli, végül nem csak a virtuális valóság elképzelt realitásában, hanem a légkör határán túl is elvisz minket, hogy megtapasztaljuk mindazt ami álmaink szövetét alkotja évszázadok óta.
Vágyom a Titán metántengereinek fagyos partjára, a Jupiter villámló ammóniumjég felhői alatt lassan folyékonnyá váló hidrogén óceánok holdrengető hullámai közé, a Szaturnusz hatszögletű északi viharának peremterületeire. Meg akarom hallgatni a Neptunusz óránkénti kétezer kilométeres sebességű szeleinek süvítését a homályos és távoli Napunk rideg és erőtlen fényében a felhőréteg határán és végig akarok sétálni a Iapetus hegységrendszerén. De meg akarom élni a négyszázkilencven fényévre keringő Kepler 186f első belépését az idegen vízhordozó bolygó légkörébe.
Bárcsak egy másik korba születtem volna, hogy mindezt megtehessem. Ti hova mennétek, ha mehetnétek?
#: Igen, tényleg kicsit olyan a szöveg. Amúgy teljesen egyetértek veled abban, amit írtál a földterületekről. Kinőhetnénk már ebből az óvodás civakodásból ezen a csikknyi területen, amit a Föld kínál.
#1: dr. Basilről hallottam már, de nem sokat. Tényleg, kihagytam a Marsot. A Mars One-ra pedig majdnem jelentkeztem...
Meh, ez a szöveg azért enyhén egy vallásos 20. század eleji íróéhoz hasonlít. :P
Ez! Egyszerűen erre csak az lehet példa, mint amikor Mátyás király halála után elkezdtek civakodni a nemesek, miközben az oszmánok már a várkapujukban voltak.
Kis szaros földterületek felett civakodunk, pazaroljuk mindenre a nyersanyagot, csak épp arra nem gondolunk, hogy az vinne mindent, aki tudna kolonizálni/bányászni/terraformálni valahol a földön kívül. Akkor nem kéne egy köpésnyi krímeáért világválságot hirdetni. Akkor tulajdonképpen mindenki élhetne majdnem a maximumon, még akkor is, ha takarítónő.
Egyébként ismerős az érzés. Volt egy blogom, amiben reménykedtem hogy ha már nem is abba a korba születtünk, akkor talán az Oculus vagy társai segítségünkre lesznek, hogy körülnézzünk az Europán vagy egy Földfelkeltét a Holdon. Mert szűk látókörrel mindenki csak a játékot látja ezekben.
Egyébként amit szívesen megnéznék a naprendszerünkben? Biztos hogy a lerágott csont Mars lenne, vagy a Szaturnusz Titánja.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.