Egy korábbi blogom újragondolása lesz ez a mostani.
Ezúton is köszönöm  Heldengeist-nek, hogy rámutatott, hogy ebben a témában jóval több potenciál van, és mik hiányoznak kis irományomból, valamint mivel lehetne javítani a meglévő tartalmat. Ezt a blogot most neki (neked, ha épp olvasod) ajánlom, és köszönöm.
Kellemes utazást mindenkinek!


Platrofmer


Amióta csak emlékszem, imádtam a mászkálós ugrálós címeket. Mario Nes-en Pitfall az Atari-n, megszámlálhatatlan sok commander ken epizód Dos alatt. Szerintem ez az a műfaj amivel talán a legkönnyebb becsalogatni az embereket a videojátékok világába. Nem igényelnek komolyabb ismeretet mint 2-4 gomb és egy kis türelem.


régen - Jazz jackrabbit 2



Most mondhatnám azt, hogy rengeteget játszottam ezzel a címmel, de nem fedné a valóságot. Félévente újrajátszottam, néha tesóm is csatlakozott, és egy heves “ki legyen a piros nyuszival” csatározást követően fejest is ugrottunk a játékba.

Pörgős játékmenet, vicces karakterek, remek zene és valami elképesztően magával ragadó hangulat. Ennek a játéknak olyan bája volt, ami évtizedekkel később sem kopott meg, és ma is ugyanolyan remek szórakozást nyújt, mint amikor megjelent. Rengeteget játszottuk,  keresgéltük a titkokat, és emlékszem mekkora meglepetés volt, mikor valamelyikünk rájött, hogy a lőszerek között lehet ám váltani is...


most - Ori and the blind forrest

Egy ideig nem nagyon vonzottak az ugrálós címek, illetve a psychonauts egy olyan űrt hagyott bennem, amit semminek nem igazán sikerült betöltenie. Aztán jött az Ori and the Blind Forrest. Elsőre nem igazán ragadott magával a dolog, főleg a körítés miatt. Mondjuk a főhősünket pátyolgató figura engem azonnal Totoro-ra emlékeztetett, így megállíthatatlanul haladtam előre, hogy megmentsem jótevőmet.



Gyönyörű látványvilág, remekül átgondolt és jól felépített mechanika, első pillanattól az utolsóig fülbemászó zenék, és ami őszintén meglepett, egy rendkívül mély, és szép történet. Számomra azon év egyik, ha nem a legkellemesebb meglepetése volt ez a cím a játékok közül. Máig bátran ajánlom mindenkinek.


Point and click


A kattingatós kalandjátékok mindig is érdekeltek, de gyerekkoromban az angol nyelv ismerete nélkül ezek fájdalmasan rövid és rendkívül frusztráló találkozások voltak. Most képzeld el, hogy gyerek vagy, imádsz BÁRMIT ami videojáték és szembejön veled a Monkey Island vagy kb bármelyik Lucas Arts játék és te még a tutorialt (már ha volt... ) sem vagy képes befejezni. Szerencsére voltak olyan címek amik nyelvtudás nélkül is megoldhatóak voltak.


régen - The neverhood



Nem titok, ez a kedvenc játékom. Soha nem fogja tudni semmi kitúrni az első helyről. Javarészt ehhez persze a nosztalgia faktor és a személyes élmények is rengeteget hozzátesznek. Hónapokig nyüstöltük a játékot tesómmal és a szüleimmel, így számomra ez az egyik, ha nem a legkedvesebb videójátékokhoz köthető emlékem. Főleg annak tükrében, hogy ahogy idősebb lettem tudtam meg, hogy a szüleim rengeteget melóztak(túlóra, másodállás), hogy nekünk mindenünk meglegyen, és emellett még idejük is volt velünk játszani.



Rendkívül szerethető karakter és történet, vicces átvezetők, abszolút egyedi látványvilág, remek fejtörők, változatos helyszínek. Végigjátszás nélkül a játék szerintem hetekre le tud kötni bárkit, míg kiokoskodja, hogy mi merre van, és hol mire van szükség. Az elborult humor mellé kapunk még egy a játékhoz tökéletes passzoló zeneáradatot is. Hozzám hasonlóan rengeteg ember imádja a játék zenéit, én pedig amióta csak meghallottam, hallgatom őket mind a mai napig. Mp3-ról telefonra, onnan pedig a kocsiba jönnek velem, és a nagy dugóbab rekedve hű társam a várakozásban.



First Person Shoter

A számból kilóg a fegyver és lövök mindenre ami mozog természetesen engem is magával ragadott. A kor nagy címei (hexen, heretic, Wolfeinstein 3d, Doom) ismertettek meg ezzel a stílussal, és bár szerettem őket, igazán lekötni nem nagyon tudtak, aztán megszületett a Build Engine csodája, és bebetonozta a nevét a játékvilágba, és az én szívembe is.

régen - Duke Nukem 3D


 

Hasonlóan a neverhoodhoz, hatalmas gyerekkori élmény  (és egy máig gyógyuló trauma...) volt a polipokkal történő találkozó, az azokat követő álmatlan vagy rémálmokkal teli éjszakák. Ez volt az első játék amitől eltiltottak, de nem tudott tőle távol tartani. Imádtam minden percét, Duke vagány szövegeit ( természetesen az utánozhatatlan magyar szinkronnal) és a tényt, hogy immár egy valód 3D világban lövöldözök. Legalábbis... én akkor azt hittem. De a 2d Sprite-ok használatába ne menjünk most bele, mert nem szabadulunk soha.



A játék egy igazi hamisítatlan FPS. Mész, lősz, minden robban, tocsog, fröcsög, ömlik az ellenség, keresed a kulcskártyákat, ontod az ólmot, számolgatod az életerőd és a töltényeidet és próbálod kitalálni merre lehetnek a titkos helyek, amik tölténnyel, páncéllal vagy egy új fegyverrel billentenék a te oldaladra a mérleg nyelvét. Leírhatatlan adrenalinbomba, egy egészen egyedi hangulattal. Makulátlanan gyöngyszem, amiről szeretném elmondani, hogy méltó folytatást kapott... de sajna nem tudom.

Most - Doom




A Doom mindig is egy meghatározó cím volt gyerekkoromtól kezdve. Az első részeket imádtam, nagyon jó volt, ketten játszottuk, valaki ment, a másik lőtt. A harmadik rész főleg a horrorra helyezte a hangsúlyt, így nekem teljes egészében kimaradt, és utána hosszú évekig csend volt. Aztán berobbant a 2016-ban az a trailer...



Nincsenek szavak milyen hatással volt rám. Úgy vártam egy igazi oldschool FPS-t mint a messiást, és ráadásul pont a Doom volt az? Álmomban sem mertem remélni, hogy ilyen elképesztően állat játékot tesznek ne az asztalra. Az új történet, a láncfűrész.... ohhh a láncfűrész... Zseniális játék, az Eternal pedig abszolút méltó folytatás. Remélem a továbbiakban is ezen a vonalon maradnak, én türelmesen várom a Doom Slayer új kalandjait.

 

Third Person Shoter

A nézd a hátam közepét és szaladj egy más kontextusba helyezte a lövöldözést, és bár ezért korántsem voltam annyira odáig mint FPS- ikertestvéréért azért itt is akadtak bőven olyan címek, és alkotások, amik megszerettették velem a műfajt. A fedezékrendszert használó játékok aztán teljesen felforgatták a világot. Ezt pedig mindenki döntse el maga, hogy miként hatott ez a játékvilágra.

régen - American McGee's Alice




Szeretném azt mondani, hogy nem rettegtem ettől a játéktól, de hazudnék. Borzasztó para volt, rendkívül nyomasztó, és mégis, volt benne valami ami folyamatosan visszacsalogatott, hogy menjek tovább, haladjak, küzdjek a félelemmel és a kényelmetlen érzéssel. Szerintem ez egy méltatlanul alul értékelt és elfeledett darabja a játékvilágnak. És nem csak azért, mert évekig összerezzentem a főképernyő miatt a villámlástól, hanem hogy a valaha megálmodott egyik legbizarrabb világot festette le a játékos elé. Ez tipikusan az, hogy ki kell próbálnod hogy megérts. Pillanatok alatt hálózza be az embert és nem ereszti. 



Nem különösebben nehéz, de nem is egy sétagalopp. Vannak részei amelyik kimondottan megizzasztják az embert. A zenék megágyaznak az elmebeteg hangulatnak, amit aztán a grafika és játékmenet mint egy zsák húzzák rá az emberre, és nem eresztik. Alice a konyhakéssel szerintem sokunk elméjébe beleégett. Én például tisztán emlékszem a pillanatra hogyan tűnt el egy pillanat alatt anyukám arcáról a mosoly, mikor látta, hogy a kettévágott kártyakatona vergődik a földön, míg a lábai vért fröcskölve szaladnak tovább. Ohhh. Majd elfejtettem. A macska. Már csak az ő szövegeiért megéri végigjátszani a játékot. 


most - Black Ops the line



Ez a játék az iskolapéldája annak, hogy nem szabad az első 20 perc benyomása alapján ítéletet hozni. Folyamatosan bontakozik ki történet, ami elsőre egy hetvenketteddik COD utánzatnak indul, ám ahogy bonyolódunk bele, szépen megmutatja a foga fehérjét, és ebben nem biztos hogy lesz köszönet. Nagyon emlékezetes alkotás, az a fajta, ahol a végigjátszás után is hosszú percekig ültem a monitor előtt és próbáltam feldolgozni az élményt amit a játék átadott nekem.



Ez egy erős közepes lövölde, egy picit bukdácsolós játékmechanikával, egész jó grafikával, és hozzá passzoló zenével. Semmi felejthetetlen, de nem egy rossz játék. A történettel és a dialógusokkal együtt azonban egy örök emlékké válik. Rendkívül erős jelentetekkel, nehéz kérdésekkel operál és távolról sem szabadulunk alttól a bizonyos kőtől a végigjátszást követően sem. Én elsőre félbehagytam, és csak évekkel később vittem végig. Akinek kimaradt volna, bátran ajánlom, hogy pótolja be. A történet mindenért kárpótolni fog, amíg... amíg hősnek nem érzed magad.


Fighting


A verekedős címek (ki gondolta volna) hozzám is nagyon közel álltak, mint megannyi kis sráchoz. A kor nagy akciófilmjei megelevenedtek a képernyőn és átélhettük Stallone és Swarzenegger kalandjait, feszülő bicepszek, pörgőrúgás. Az 1v1 nem tartozott soha a kedvenceim közé, nem voltam/vagyok egy versengő típus, jobban szeretem, ha csapatként aprítjuk a ránk törő ellenséget, de néhány cimborát azért jó érzés helyretenni, mikor királynak hiszi magát az adott játékban.


régen - Tekken 3



Aki a 90. években volt gyerek az vagy ismerte a tekkent, vagy elfogyott a cavinton. Feledhetetlen párbajok, bajnokságok, kombók egész hegye, King-el a lehetetlennek hitt össze-vissza törő mozdulatok, Eddy-vel mindenki úgy nyomkodta a kontrollert, mintha éppen rohama lenne, és ötlete nem volt, mit és hogyan csinált, de amíg pörög, addig nincs hiba.



Rengeteget nyüstöltük, és valami egészen elképesztő méreteket öltött az a fajta rajongás ami ezt a címet övezte. Emlékszem, az egyik garázsban az idősebbek rendre tartottak hetente - havonta kisebb nagyobb tornákat, ahova a befolyt pénzt tudta megnyerni a győztes. Volt, hogy 200 Ft is lett a fődíj. Gyerekként semmi másra nem tudtunk gondolni, hogy mennyi befalható édességet, és pöckölve gyújtható gyufát is jelentene ekkora vagyon. Amíg el nem hajtottak minket a francba, hogy max nézhetjük... és néztük.


most - Mortal Kombat



Soha nem voltam hatalmas nagy rajongója sem a műfajnak sem a mortal címeknek, de a 10-11 ismét bevonzott. Az olnine teret nem igazán erőltettem, mert pillanatok alatt hülyére vertek benne, így cimborákkal maradt az 1v1 illetve a kihívások teljesítése, melyben szerintem a 11 nagyot kedveskedett azoknak, akik nem feltétlenül a multiplayer élményért veszik meg a címet.



Nem vagyok a téma “szakértője” de még csak tudója sem, így az abszolút felszínes tapasztalataim alapján azt mondom remek kis játék, látványos grafika és mozdulatok. Sok karakter, eltérő mozdulatok, és fröcsög, ömlik, törik, szakad, hasad minden amitől centrifuga lesz az ember gyomra... de hát épp ezt szeretjük benne. Egy húzós nap után kevés dolog annyira kielégítő mint kicibálni valaki gerincét és szétverni vele mindenki mást. Aztán letussolunk, és leülünk Mortal Kombatozni.

Beat 'em up

Itt hatványozottan igaz az, ami a verekdős címekre vonatkozott. Századjára is egy élmény volt megmenti a főhős barátnőjét, kiszabadítani a szeretőjét, vagy bármilyen más végtelen klisés történetet végigjátszani, mert a játékmenet elvitte a hátán az egész produktumot.


régen - Double Dragon II.



Szerintem többször kaptam ínyhüvely gyulladást mint az egészséges lett volna, már ha ez egészséges bármennyire is. De tény, hogy a Double Dragon széria minden részében meg tudta adni azt a fantasztikus akciólöketet, hogy filmbe illően végigverjük az egész várost. Faék egyszerűségű ám végtelenül hangulatos játékmenet, pörgős zenék, annyi felesleges erőszak amit a kis sárga kazettás piaci csoda csak ki tudott magából préselni.



Nemtudom, ki volt az a szerencsés, aki a 2. részbe megálmodta a speciális mozdulatot (ugrás + ütés egyszerre) de neki köszönhetően számtalan alkalommal görcsbe állt kézzel térdelgettük végig a játékot, mivel eme kombó használatával főhősünk egy laza mozdulattal építette bele térdkalácsát az ellenségbe, aki ezt egy 4 méteres hátraszaltóval honorálta. Örök klasszikus. ( A harmadik részről nem beszélünk)


most - Ninja Warriors



Maga  a játék ugyan nem “új” de én csak középsuli végén fedeztem fel, és nagyon lenyűgözött, illetve magával ragadott az egész alkotás. Leginkább olyan volt mint egy sci-fi double dragon, és nekem már ez a kombó elég volt, hogy belopja magát a szívembe.



Ahogy a három méteres cyborg ninja testépítő terminátor végigmasírozik pályáról pályára, és legyalul MINDENT ami csak az útjába kerül, na az felébresztette a bennem élő gyereket. Leírhatatlan érzés volt földhöz vagdalni, elhajigálni, széjjel nunjakuzni az ellenséget és a környezetet. Ügyesen volt adagolva kihívás is, nem volt könnyű menet, a bossok kimondottan izzasztóra sikerültek. Remek kikapcsolódás és NINJA ROBOTOK. De most komolyan. Ennél kevés állatibb dolgot lehet elképzelni egy beat em' up játékban. Jár a le a kalappal érdemrend az ötletgazdának. 


Hack and slash


Ez mondjuk pont nem az a műfaj, amit én az alsó-közepes képességemmel feltétlen kéne, hogy szeressek, de egyszerűen imádom. Igaz, hogy jellemzően a 4-5 nehézségből nekem max 1-2 érhető el, de mindig lenyűgözött a látványos akció, az pörgős kombók tengere, és az az utánozhatatlan adrenalinzuhatag, ami ilyenkor maga alá temeti az embert, hogy vért izzadva kikerüljön belőle, és végül meglovagolja a hullámot.

régen - Golden Axe

A drága öreg DOS. Rengeteg időt töltöttünk együtt, hallgatva a berregést, ahogy dolgozott és pakolta össze nekem a játékot. A felejthetetlen 12-16 FPS amit ki lehetett harcolni a gépből. Nagyon szerettem ezt a játékot, mindig olyan volt, mintha a Conan filmekbe csöppentem volna, és a nagy pallosos barbárral végigszeletelni a vidéket igazi kaland volt.



Választható és némileg eltérő főhősök, speckó képességek, és ami igazán lenyűgözött hátasok, amikre fel lehetett szállni. Ez akkor olyan szinten egyedi eleme volt a játéknak, hogy méltán emelte be a címet az örök klasszikusok közé. Erős kihívás, remek hangulat, változatos tájak és igazi epikus kaland, ami csak arra vár, hogy végigjátszuk. Ez is a local Multiplayer egyik oszlopos tagja volt. Már csak azért is, mert a régi címek nem ritkán voltak elképesztően nehezek, és egy harcostárssal karöltve gyakran más arcát mutatta a játék.


most - Devil May Cry



Amikor először volt szerencsém Dantét irányítani, nagyon rövid időn belül megrohant a Ninja Gaiden életérzés. Vagyis izzadó tenyérrel ropogtattam a kontrollert, miközben fortyogott a vérem, és igyekeztem nem idegösszeomlást kapni. Ezek a címek piszok nehezek. Elég arra gondolni, hogy a 3. rész kapott egy európai verziót, hogy a földi halandók is végig tudják vinni a játékot.



Számomra a széria 4. része a legemlékezetesebb, mivel ez nekem is megvolt, a többivel itt-ott cimboráknál, rokonoknál játszottam. De a 4-et sokszor végigjátszottam, és még a magasabb nehézségi szinteken is egész jól boldogultam. Suli után már huppantam is be a gép elé, hogy még magasabb kombó értéket, még több pontot szedjek össze és még gyorsabban vagdaljam magam keresztül az eszeveszett kalandon. Nekem a DMC kikacsintás is tetszett, a látványa és a harcrendszere is teljesen rendben volt, a történet meg szerintem bőven benne van a szódával elmegy kategóriában.

Stealth


Az árnyékban sunnyogás művészete. Ez nekem valahogy mindig életidegen volt, mivel némileg nagyobbra nőttem mint az átlag, így se az észrevehetetlen, se a pehelykönnyű nem igazán rám vall, gyorsan pedig maximum enni tudok, de azt sem csendben. De hát épp erről szól a játék, beleélni maguknkat egy másik életbe. Így én ahol csak lehetett mindig osontam, lopakodtam, és imádtam. Asztali szerepjátékoknál (Worluk, Warhammer stb) mindig orgyilkos/tolvaj karakterem volt.

régen - Thief deadly shadows

Örög motorosoknak nem ismeretlen a cím, a Thief the dark project kb 5-10 évvel előzte meg a korát, és valami elképesztő csoda volt a maga idejében. A fény-árnyék hatások, őr kicselezés, és a suttyomban kalandozás egy egészen új szintre emelte a videojátékokat, megmutatva, hogy nem csak vérgőzős akció árán lehet feszültséget teremteni.



A deadly Shadows nagyon tetszett, különösen a környezet és a hangulat miatt. Imádtam, hogy úgy lehetett benne haladni, hogy nem ártottam senkinek. Én mindig sajnáltam az őröket a játékokban, ahol szerencsétlenek csak a munkájukat végzik, és haza akarnak menni a családjukhoz, vagy csak inni egy jót. Itt valódi szellemként lehetett haladni, úgy, hogy senki meg se lát, és Garett egy fantasztikus steampunk világban lopkodta végig a játékot. A zártörés mechanikája számomra feledhetetlen élménnyé tette.


most - Mark of the Ninja



Mivel a sunnyogás mindig is közel állt hozzám, így szeretettel fogadtam minden ezzel foglalkozó címet. Amikor belebotlottam nagyon megtetszett a japán környezet, illetve a fejlesztést végző brigád már a Shank esetében bizonyította, hogy értik a dolgukat.Itt sem okoztak csalódást, egy remek kis kalandjátékot tettek le az asztalra ügyes megoldásokkal, markáns hangulattal.



Mégis, ami engem ebben a címben igazán megfogott, az a különböző utak lehetősége volt (terror, vadász, szellem ) ami teljesen eltérő játékstílusokat hozott be. Itt is van lehetőségünk mindenkit legyilkolni, és bokáig vérben hátrahagyni a pályát, de lehet szellemként egyetlen élet kioltása nélkül lezárni a fejezetet, hogy azt se tudják, ott jártunk közöttük.


Horror


Ez egy kicsit kakukktojás a listában, mivel nem én leszek a horror játékok védőszentje. Nem igazán vonzott a téma soha, gyerekként féltem tőlük, idősebbként pedig nem tudtak lekötni... és féltem tőlük. Voltak címek amik érdekeltek, a történeteket például mindig elolvastam, előszeretettel néztem videókat vagy olvastam cikkeket a témákról, de mint játékok, hát nem én voltam/vagyok/leszek a célközönség.

Silent Hill



Biztos vagyok benne, hogy rengetegen tudnak nálam többet erről a játékról, és aki érez magában indíttatást, az írja meg nekem amit hasznosnak gondol, mert mindig is izgatta a fantáziámat ez az egész, de a játékokhoz soha nem érzetem erős késztetést. Maga a hangulat és történet be tudott húzni, és nagyon szívesen megismerném.



Egyetlen emlékem róluk az mikor apát néztem ahogy játszik, talán 2, vagy 3 rész lehetett. Lenyűgözött milyen jól teremtette meg a hangulatot, és abszolút kikészítettek a kreatúrák is, a pirasmis fejű hobbi hentes pedig hosszú ideig volt rémálmaim előkelő alakja.


RPG


Na igen, ez volt a stílus ami világ életemben vonzott. Nagyon szerettem megismeri idegen világot történelmét, a karakterek háttérét, és új történeteken végigvezetni hősömet vagy hőseinket. Talán itt volt a legnehezebb kiválasztanom két címet, mivel rengeteg van amit imádtam az évek alatt. Neverwinter, Baldur’s gate, Divinity, Fallout. Megannyi fantasztikus történet és életre szóló kaland.


régen - Arcanum



Egész gyerekkorom át elkísért ez a játék. Gyakorlatilag ennek köszönhetően tanultam meg Angolul. Annyira tetszett a játék, és mivel egy szót nem értettem belőle, így nem hagyhattam annyiban, A könyvtárból kikölcsönöztem az Angol-Magyar szótárt és több füzetet írtam tele szavakkal. Aztán hónapok évek alatt egyre messzebb és messzebb jutottam. Végül hosszú évekkel később sikerült végigjátszanom.



Klasszikus steampunk világ, ahol a mágia is beleszólást követel a dolgok alakulásában. Rendkívül jól felépített, gazdag háttér és remek történet, zseniális szinkron, több választási lehetőség és végtelen számban kombinálható kasztok. Technokrata, mágus, tolvaj, barbár, csak hogy az alapokat említsem. Érezhető, hogy a kivált fallout brigád szegelte össze a játékot, itt is legalább akkora szerepe van a párbeszédeknek. A világ egyik, ha nem a legjobb szerepjátéka mind a mai napig.


most - Mass Effect



Egy hajszállal csúszott csak le a Pillars of eternity, olyannyira, hogy először ahhoz írtam meg a szöveget, de végül mégis a mass effect mellett döntöttem. A trilógia számomra olyan meghatározó volt, és annyira vissza tudta bennem hozni azt az izgalmat amit utoljára az Arcanumnál éreztem, hogy évente újrajátszom a sorozatot, és nem unom egy csöppet sem. Valami egészen fantasztikus mit tudtak teremteni, milyen karaktereket és pillanatokat varázsoltak ezáltal a szemünk elé.



Személy szerint a második rész a kedvencem, és az élharcos a favorit kasztom. Az az eszeveszett harcrendszer amit a különleges képessége enged, számomra olyannyira igzalmassá tette az egész játékot, hogy képtelen vagyok megunni. Fantasztikus történet, eltérő döntések, válaszhtató életutak. A renegát nekem valahogy nem volt soha vonzó opció, ahogyan a “gonosz” döntések sem a játékokban. Én mindig szerettem megváltó hös lovag lenni, aki elhozza a békét. Legalább a játékokban legyen happy End.

Real Time Strtegy

Nagyon szerettem a bázisépítős/fejlesztős játékokat, és az ezzel járó taktikázást. Imádtam nézni ahogy dolgoznak, felépítik a világot a semmiből, falvak, városok, erődök jönnek létre, egységek jönnek támadni, védekezni. Őszintén sajnálom, hogy a stílus ennyire a peremvidéken van, pedig nem kevés potenciál van ezekben a játékokban.

régen - Age of Empires



Wololo. Prostagma.(vagy Kirov Reporting)  Szerintem ezeket a szavakat minden olyan játékos ismeri aki 20 évvel ezelőtt nyüstölte elektro kalandor életét. Az egyik legikonikusabb és leghangulatosabb stratégiai játékok egyike. Engem lenyűgözött, ahogy korszakról korszakra változik a falu. A hangok, a látvány, a földművelés, meg az egész világ amit megteremtett, okkal lett az a játékos világ egyik legismertebb címe.



Valahogy megnyugtató volt játszani. Szerettem vadászni küldeni az embereket, nézni ahogy bővül, fejlődik a város. Maga a harc nem különösen foglalkoztatott, izgalmas volt, és jó volt új stratégiákat kitalálni, de maga az építés, a fejlesztés tette számomra felejthetetlenné ezt az alkotást. Meg az a pár cheat amivel lézerfegyveres kommandós meg a máig érthetetlen rakétás csecsemő színesítette a palettát.

most - Company of heroes



A második világháború mindig is vonzott, akárcsak a történelem. Őszinte hálák érzek amiért nem éltem akkor, biztonságban ismerhetem meg, és láthatom ezeket a csatákat. A játék nem tökéletes, de én hatalmas csatákat vívtam benne cimborákkal és ellenük, a kampány során pedig nem egy kulcsfontosságú eseményt lehet megismerni.



Változatos egységek, rengeteg tank, fejlesztések, építkezés. Az egységek szinteket tudnak lépni, és nem utolsó sorban hangulatos kiegészítőket is kapott az évek alatt. Rengeteg custome játékot toltam végig nagy túlerővel szemben, imádtam benne a védekezés izgalmát, a stratégiázást, és azt, hogy folyamatos volt a feszültség. Hatalmas nagy reményekkel vártam a Dawn of War 3 részét, de hatalmasat kellett csalódnom. A modern kor RTS csodája úgy látszik számomra még várat magára.

Turn Based Strategy

A körökre osztott játékok mindig a sakkra emlékeztettek, azzal az extrával, hogy sokkal látványosabb és izgalmasabb összecsapásokat tudott hozni. Itt is megvan a versengés, csak a sebesség helyett itt a stratégia és a taktika az ami előtérbe kerül, ebből adódóan egészen más megközelítést kíván.

régen - Heroes of might and magic 3

Ez egy másik olyan alkotás, ami egyetlen pillanat alatt tud visszarántani a gyerekkorba. Amint felcsendül a főcímdal és meglátom a lesújtani készülő angyalt, máris visszaugrottam 20 évet az időben. Lenyűgöző, hogy a Heroes 3 ma is pontosan azt tudja nyújtani mint amit megjelent. Korához képest csodálatos grafika, elképesztően jó zenék, és rengeteg teljes eltérő város.



Mindig képes volt megújulni, és minden kaland egy kicsit máshogy alakult. A hősök eltérő képességekkel és tárgyakkal lehetett felvértezni, így mindig picit más volt a kaland jellege. Nem utolsó sorban itt volt map editor, és tesómnak egész pályákat készítettem egyedi szöveggel (és kellemesen lebutított nehézséggel). Nagyon sokat játszottunk együtt, és jó volt a másik segítségére sietni, ha éppen támadás érte. Örök klasszikus

most - xcom enemy unknown



Bázis építős/védős sci-fi. Neki sem kellett sokat tennie azért, hogy felkeltse az érdeklődésem. Nagyon hangulatosnak tűnt a bázis kialakítása, és az eltérő kasztú katonák képességeiben rejlő taktikázás. Teljesen egyedi módon lehetett összeállítani a csapatot, maximálisan ránk volt bízva, hogy mit hozunk ki a csapatból.



A bázis kiépítése is trükkös, mert kombinálva több extrát tudunk elérni, illetve kis kísérletezéssel egy igazán erős csapatot is össze lehet hozni. Nem hibátlan, mert taktika ide vagy oda, az RNG erősen beleszól a játékba, de semmi megbocsáthatatlan hibát nem vét. A harcok ezekkel együtt is izgalmasak és érdekesek voltak, illetve szépen adagolta a játék az újdonságokat, hogy ne fulladjon unalomba.


Action Adventure


Kalandjáték extrákkal. Az ugrabugra műfaj mellett az akció is erős szerepet kapott, és igazán emlékezetes alkotások születtek. Itt is picit gondban voltam a kiválasztást illetően, mert sok remek játék ugrott be, amik helyet kaphatnának, de végül mégis erre a kettőre esett a választás.

régen - Blood omen 2

Cimborámtól kaptam kölcsön, és ketten haladtunk pályáról pályára cserélgetve, hogy mikor ki játszott. Az internet berobbanásával, ha nem is tűnt el teljesen, de erősen átalakult a közös játék, amit én személy szerint sajnálok. Megvolt annak a varázsa, hogy egymás mellett ülve kalandoztuk végig a pályákat, és egy-egy izmosabb ellenfélnél cserélgettük, hogy melyik részt ki vigye tovább.

Valami elképesztő volt annak idején ez a játék. Zseniális szinkron, nagyon erős hangulat és ötletes bár kicsit repeptitív játékmenet. De nagyon élvezetes volt Káinnal végigkalandozni a pályákat, és lopakodva, vagy szemből rájuk rontva végezni az ellenséggel. A különleges képességekkel megfűszerezve meg tudott annyira újulni, hogy ne fulladjon unalomba az egyébként faék egyszerű harc, és maga a világ és a látvány kellően vonzóvá tette.


Most - Batman Arkham Kight



Amióta az eszemet tudom, megrögzött Batman fanatikus vagyok.Már óvodában is batman voltam farsang idején, és máig ami cuccom csak lehet viseli a bőregér jelét. A sárga kazis batman nagy kedvencem volt, bár végig soha nem tudtam vinni, az új címek mindegyike lenyűgözött és be is szippantott szinte az első pillanattól kezdve.



Szegény Batman szereplése ezúttal PC-n nem volt éppen zökkenőmentes, még az atomrektorok is csak kompromisszumokkal tudták futtatni, de amit nyújtani tudott... Én az Arkahm asylum óta rajongok a címekért, mindegyik kimaxoltam, többször végigvittem, teljesítettem a kihívásokat, de itt az Arkham Knight-nél éreztem, hogy mindent beadtak. Pörgős történet, remek harcok, látványos mozdulatok, és a Jokeres szál lezárása megkoronázta nekem az egészet. A riddler trófeák gyűjtögetése kicsit fárasztó volt, de hát na. Azért a záró videóért megérte keresgélni.


Futottak még, avagy ami kimaradt.

Szimulátor (Randi és traktoros egyaránt) játékok, MMO, autós címek, interaktív novellák. Van még bőven olyan kategória, vagy alkategória ami itt nem lett prezentálva, ennek az az oka, hogy számomra kimaradtak, vagy közel sem tudtak olyan maradandó emléket hagyni, mint a fentebb említett társaik. 

Számomra ezek azok címek és stílusokat amikkel bármikor szívesen ülök le játszani és rendkívül kedves vagy legalábbis emlékezetes pillanatokkal ajándékoztak meg. 
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem élvezted a múltidézést, vagy a régi idők felelevenítését. 

Köszöntem a megtisztelő figyelmet.