Claymen

Claymen

A gémer lelke 2. rész

Állandóan a gép előtt ülsz

Hazaérsz, ledobod a táskát, suliból, munkából, vagy csak egy nehéz nap után.
Egyéntől függően megrohanod a helyet ahová a király is egyedül jár, lerogysz egy székre, ágyra, vagy csak állsz pár pillanatig bambán, élvezed a csendet, vagy párnába temetett fejjel üvöltöd a tollak közé az élet fájdalmát.

Meg akarsz szabadulni a naptól. Mindentől, mindenkitől, magadtól is. A saját gondolataid tombolnak odabent a fejedben, tökéletes káoszt (mindig imádtam ezt a paradoxont) teremtve. Ilyenkor ki akarsz kapcsolni. Hát bekapcsolod a gépet.

Szerintem nem vagyok vele egyedül, akinek ismerősen csengenek a fenti sorok. És az ember minél idősebb, annál sűrűbben tapasztalja. Kell, hogy kicsit kikapcsoljunk. Ilyenkor van aki olvas, játszik, mindegy mit csinál, valamit, ami kimozdítja őt kicsi világából. Ilyenkor lépünk be azon a bizonyos kapun, ami az ismeretlenbe vezet.

Attól függően, hogy éppen milyen hangulatunk van, választunk kaput. Itt válik izgalmassá a dolog, ugyanis a választás során dől el, hogy mi is lesz a történet folytatása. Teszem azt, ha ideges vagyok, vagy széjjelverek egy városnyi rosszfiút, vagy két világháborúra elegendő ólmot szórók az ellenre. Vagy nem.
Van úgy, hogy nem tud megnyugtatni vagy vigasztalni. Van, hogy ennél több kell.
Ezen a ponton lép színre a játékok azon világa, vagy oldala, amit csak az ismer, aki benne van.

Annyi érzelmet tudnak kiváltani a játékok, formálni a játékost, és mégis, még mindig az él a köztudatban, hogy a játék gyerekeknek való. A gémer az, aki otthon ül, antiszociális, csendes, nyomi és játszik. A helyzet sokat változott az elmúlt évek alatt, persze nem itthon...
De abszurdisztántól ne várjunk csodát...
De még mindig a szociális élet határmezsgyéje a mi otthonunk, felszántva lenézéssel, és behintve a megvetés sójával.
Vegyünk egy példát.
Magának való gyerek, nem rajong a sportokért, olvas, otthon ül, feszengve érzi magát tömegben.
A gátlások szépen falat építenek köré, amit a környezete, a tizenkettő egy tucat egyediségek sokasága, ki is fest szépen a "gyökér" "nyomorék" és hasonló rettentő kreatív jelzőkkel.

Nekem volt részem hasonlóban, annyi szerencsém azonban volt, hogy néhány emberrel közös hangot találtam, és a fizimiskám miatt ez a céltábla legalább a hátamon volt, és nem kellett hallgatnom őket. De még így is nyomot hagyott bennem, pedig több éve már. Csak elképzelni tudom, milyen lehet ezt a megvetést éveken át napi szinten direktben átélni.

Ilyen napok után hazamegy az ember leül a gép elé.
Elmerül egy világban, ahol ő a hős, a megváltó, de legalábbis valaki, aki számít. A barátok vele játszanak (hasonló szociális hátérrel), és boldogok. Értékesnek érzik magukat, de legalábbis valakinek.
Ilyenkor merül fel a kérdés, hogy miért várja a társadalom, hogy az, aki ebben nő fel, az felnőttként otthagyja, és a világ szerves része lesz. Mikor a társadalomtól nem kapott mást, csak elutasítást, a játékok pedig mindig tárt karokkal várták.
Nincs alap, amire építeni tudna.

Ez így nyilván rettentően le van sarkítva, és nagyon fekete fehér. Rengeteg olyan tényező mutat teljes képet, amit most nem akarok kifejteni, mert napokig lehetne írni, és beszélni róla.

Viszont szerintem mindenki ismer legalább egy embert, akire illenek a fent leírtak. Vagy mondjuk magára ismer.
Így nézve a játék máris több, mint játék.
Én például minden játékban jó vagyok, amennyire csak lehet. Nem azért, mert olyan mély és erős lelki trauma ért, amiért legalább a játékokban meg akarom váltani a világot, hanem mert ott megtehetem. Szeretem azt látni egy történet végén, hogy jó volt, amit tettem. Jó érzés tölt el, ha megváltó lehetek, Albion vagy a galaxis hőse, mindegy, a lényeg, hogy belőlem elégedettséget és jó érzést vált ki, ha elérem a pozitív befejezést.

Gyerekként rengeteget álmodoztam róla, hogy szupererőm lesz, és megváltom a világot, megszüntetem az éhezést, és leszek Jézus 2x.
Engem valahogy mindig előre tudott vinni, ha egy játék jutalmazott azért, ha jót cselekedtem. Hogy nem szétvertem egy házat egy totemért, hanem egy kérést teljesítettem, vagy kértem és nem loptam, vagy bosszú helyett megbocsátottam. Nem mondom, hogy a való életben hasonló szituációban ugyanígy tennék-e, de egy játékban törekszem a jóra.

Az élet olyan amilyen, én a porszem porszeme vagyok a gépezetben, esélyem sincs bármin is változtatni. Viszont egy játékban hatalmamban áll megtenni mindazt, amin itt maximum álmodozhatok. Egyszerűen szeretem látni, hogy jóra fordulnak a dolgok, mert az élet nem ilyen. Nincsenek hirtelen megoldódó gondok, és mindenből felálló hősök. Itt valaki élete azelőtt ér véget, hogy megszületne, másé pedig egyik napról a másikra dől porba. Persze van, mikor fordított a helyzet. De egy játékban TE vagy aki ezt eldöntheti. És szerintem ez az egyik alappillére amiért játszani szeretünk. A döntés hatalma.

Az élet igazságtalanságát le tudjuk vezetni egy játékban és fel tudunk lépni ellene. Persze, lehet mondani, hogy az csak egy játék. Mert így van. Az csak egy játék, ezt soha nem szabad elfelejteni. De hatással van ránk, erősít minket. Nekem például mindig jó kedvem lesz, akárhányszor a neverhood végére, vagy az arcanum befejezésére gondolok. Mindkét esetben egy jó emlékért nyúlok, amit pajzsként tudok az élet kardja ellen emelni, amíg az kicsit ki nem fárad. Olyan plusz töltést nyerhetünk egy játékból, amit nem is gondolnánk.

Ami mindennél fontosabb szerintem, hogy hat ránk. Kapcsolatba lépünk a játékkal és az képest jókedve deríteni, kikapcsolni minket egy kis időre.
Szar napom volt, de megállítottam egy alien inváziót, vagy szövetségre léptem Ghandival (ne… nem éri meg).
Képes velünk elfedtetni egy pillanatra a világot, és kapunk egy pár percet, hogy vegyünk egy nagy levegőt.

A lényeg, hogy pozitívan tud minket tölteni egy játék. Lesz, mikor ezt a töltést sokkal, sokkal erősebben kapjuk meg.
Egy rettentő nehéz és zsibbasztó nap után, fáradtam, dühösen, elkeseredetten hazaérsz, ledobod a táskád és…
Megöleled a párod, vagy a gyerekeidet, örülsz nekik, ők örülnek neked. Életed szerelme egyetlen mosolyával elpusztítja minden gondodat, a gyereked látva pedig tudod, hogy érte semmi nem lehetetlen.

Összemérhetetlen a két erő, viszont van közös pontjuk, mert mindkettő segít. Nyílván, közel sem azonos mértékben. De amíg a fentiek nem lépnek be az életünkbe, addig ezt egy program tudja kölcsönözni nekünk, nem végtelen ideig, és nem mindig. De amíg tart, addig jó, és a lényeg. Túlélni egyik napról a másikra, míg meg nem tanuljuk a problémákat és gondokat megoldani, kezelni. A játékok pedig pont egy olyan korban nyújtanak segítő kezet annak, akinek kell, mikor igen csak szükség van pozitív töltetre az életben.


Köszönöm a megtisztelő figyelmet.

 HTML Hit Counter
HTML Hit Counter

8.
logic5
A Gamer, egész életén át Gamer marad... És ez így is van. 5 Éves korom óta játszom, 34 vagyok. És még mindig élvezem. De ez mellett van életem, bármilyen meglepő! Család stb. Nagyon jó írás! Respect!!!!
6.
Claymen
#4: Nem is zárja ki egyik a másikat, és én a leglesarkítottabb helyzetet festettem le valóban. No meg, ez csak a kusza gondolataim hirtelen manifesztációja. Szeretek írni, és néha ilyenek születnek :D
4.
godach
Sokszor amikor felhozódik, hogy egyesek miért is aggatnak magukra "gamer" "hc" stb jelzőket, pont erre szoktam hivatkozni. Nem kisebbségi komplexus miatt. Nem azért mert elnyomott lelkű voltam, elvették az uzsimat, stb. Pontosan azért, mert család, barátok, munka mellett is veszem a fáradtságot és játszom. Úgy osztom az időm, hogy maradjon erre is.
Aztán, amikor a nagy hárdkór gamerre (most kb 5 percig gondolkoztam, hogy fogalmazzak, hogy ne vedd magadra, mert téged szeretnélek a legkevésbé megbántani) rámosolyog egy lány, vagy eltölti élete első munkanapját, esetleg lesz egy baráti társasága és befogadja egy bizonyos társaság, akkor meg fejvesztve hajítja el a joyt, bill, egér kombót, és egy hét múlva már, gúnyos vigyorral mondja, hogy kinőttem belőle. Persze, kicsit összetettebb ez és sarkosan írtam, de lényeg a lényeg. Arra nincs idő, amire nem akar szánni az ember.
Rengeteg családos "gamer"-t ismertem meg, akik egészséges, teljes értékű életet élnek, mégis van idejük játszani. Persze, nem úgy mint anno, hogy hajnali négyig nyomja a Morrowindet, aztán az álmossággal küszködve, a buszon olvasgatja a tételeket, hogy mégis legyen gőze arról, miből is szóbelizik. Öregszünk és ezzel együtt a felelősségtudatunk is nő, de attól még játsszunk. (és még így is belecsúszhatunk, egy 5 órás keléssel egybekötött, hajnal háromnegyed négyig tartó x-com végigjátszásba) ;)
Egyébként érdekes blog. ;)
3.
piskóta
2.
Claymen
#1: persze, hogy nem zárja ki egymást :D
Csak én saját magamon úgy látom, hogy ahogy az ember halad előre ( barátnő, feleség, gyerekek) úgy egyre inkább szorulnak háttérbe a játékok. Mert onnantól ami időnk van velük szeretnénk tölteni. Én legalábbis tizedannyi időt töltök a gép előtt, mióta a párommal együtt vagyunk.
A téma mindenesetre érdekes :D
1.
Drraco
Sok mindent leírtál, amit én is gondolok. Egyedül talán a végébe tudnék belekötni. Mintha a te olvasatodban, a boldog család helyettesítésére lennénk gamerek, és utána hipp-hopp, elmúlik. Pedig a kettő nem zárja ki egymást. Mondjuk jöhetne erről is egy blog :D
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...