A kezdetek

A játék már az elejétől kezdve felkeltette érdeklődésem, amióta az első E3 gameplay videót láttam róla. De mivel „hülye azért nem vagyok” tudtam, hogy a végleges változatra valószínűleg a grafika jelentős downgrade-en megy majd keresztül, és számítottam rá, hogy ezt az uborka játékot is majd valószínűleg csak sok patch után lesz érdemes megvenni esetleg, ha már talán számomra is elfogadható szintre foltozzák a hibákat, és esetleg optimalizálnak rajta annyit, hogy az egyébként e téren magas igényeimnek is megfeleljen.

Gameplay

A játékmenetet illetően viszont komoly aggályaim voltak már a megjelenés előtt is. Ugyanis én nem szeretem az RPG műfajt, stílust (stílfajt :) Nem szeretem, amikor az ellenbe akár több tárat is bele kell ereszteni, hogy végre kifeküdjön, és a darálás közben csak nézem, hogy fogy a színes csík a feje fölött. Főleg, ha több réteg is van belőle. Először 100 golyó lelőni róla a páncélt, majd még 100 az életét. Ez igencsak eltántorított. Én a klasszikus action shooter játékokat szeretem. Sokan hőbörögtek is a játék kapcsán emiatt. „ A fejlövés, az legyen fejlövés”. Ezzel én is így vagyok. Plusz nem szeretem én sem a „csíklövöldét”. Nem ikonokra akarok vadászni, és főleg nem olyan emberkékre lövöldözni, akikből számok potyognak ki. Na meg a wallhack… Mint általában a shooter játékokban, itt is annak néztem még utána, hogy mennyire lehet a HUD elemeket minimalizálni. Mint megtudtam, a csíkot nem lehet eltüntetni.

Maga az atmoszféra, a helyszín, és mint hátulnézetes fedezék alapú shooter játék nagyon tetszene. De ezek az RPG elemek már nem. Így tehát a megjelenéskor nem szereztem be.

Vártam… Egy év múlva…

Közel egy évvel a megjelenés után már számos foltozáson keresztülesett a Division. A játék fórumain nyomon követtem a véleményeket. A sokak által nagy megváltónak tartott 1.4-es patch-en is túl voltunk már, amikor elég jó áron adták a dobozos verziót, gondoltam beszerzem. December elején jártunk, úgyis olyan téli, karácsonyi hangulatban voltunk. Ez azért lényeges, mert az asszony nagyon szereti a téli, havas környezetben játszódó játékokat. Gondoltam kezdjen el vele Ő játszani. Kreáltam egy női karaktert, és nekiugrottunk. Egyedül, senkivel nem kooperálva. A hangulat, az atmoszféra ámulatba ejtő volt. Csináltuk egyik küldetést a másik után, és nagyon élveztük. Néhány küldetést elég nehéznek éreztünk, de ez főként azért volt, mert nem voltunk hozzászokva ehhez az RPG stílushoz, hogy vannak, akikbe több tárat is bele kell pumpálni. Később egyre frusztrálóbb volt, hogy olyan keveset sebez a fegyverünk, hogy úgy éreztük, „mintha kaviccsal dobálnánk a Terminátort” (ahogy egy fórumozó fogalmazott anno :)

A helyzet némiképp javult, amint komolyabban vettük, hogy mindent vegyünk fel, és elkezdtem rendszeresen megállni, hogy a felvett cuccokat átnézzem. Ha volt jobb, mint amit éppen használtunk, akkor lecserélni, a felszerelést egy kicsit variálni, fejleszteni, stb. Összességében a játékmenet rendben volt. Mi azonban hasonlóképp álltunk hozzá a játékhoz, mint Necreon, amint azt egy remekül megfogalmazott, sokkal tartalmasabb posztjában írta a játékkal kapcsolatban: „szigorúan úgy vettem, hogy ez egy theme park játék”. Mi is így tettünk. Nem úgy tekintettünk rá, mint egy RPG játékra. A HUD elemeket minimalizáltuk, nem potyogtak ki számok az ellenfelekből, és sok speciális kütyüt nem használtunk. Főleg azt nem, ami átvilágít mindent=wallhack. Nem igazán foglalkoztunk a karakterfejlesztéssel sem. Skill-ek, és kütyük nem nagyon érdekeltek. A képzettséggel nem foglalkoztam,csak a tűzerőt, és az életerőt növeltem, amikor tudtam, aztán gyerünk. Szóval úgy kicsit ész nélkül. Egy sima shooter játékként kezeltük, az RPG részre tettünk magasról.

Így azonban elég nehéz is volt, de még éppen élvezhető. Nekem. Az asszony a játékot átadta kb. úgy a felénél, mert neki onnan már túl nehéz volt. Egyedül játszottam majdnem teljesen végig az egészet, csak a legvégén volt pár küldetés, ami már nekem is túl nehéznek bizonyult, és bosszantott, ezért a haver segítségét kértem, így azokat ketten oldottuk meg.

30-as szint. Story completed

Elérve a sztori végét úgy éreztem összességében ez „egy fantasztikus theme park játék” (ahogy Necreon is fogalmazott). A hangulat, a város atmoszférája lenyűgöző. Ámulatba ejtő, autentikus élmény az utcákon barangolni. Gyönyörű, és részlet gazdag.

A belső terek szintén. A karácsonyi fények, a pláza, vagy épp a metró aluljáró. Változatos, és hangulatos belső helyszíneket vonultatott fel a játék, amelyeken végigvezettek a sztori küldetések.

A gunplay összességében nagyon élvezetes. Fedezékről fedezékre haladni előre, keresni a jó fedezéket, helyet változtatni, hogy előnyösebb pozícióba kerüljek, és hogy ne kerítsenek be. Ha bombát dobtak rám, gyorsan ugrani, tigrisbukfenc. Gyors helyzetfelismerést, és taktikázást igényelt tőlem a játék, amit nagyon élveztem. Egyedül egész jó kihívás volt nekem. A fedezékalapú tűzharc rendkívül izgalmas, gyors, pörgős, és szórakoztató volt számomra. Az egyetlen dolog, ami megkeserítette néha az élményt, az a már említett RPG része a játéknak. Amikor már 10x lőttem fejbe, de még mindig jön mint a tank… De hát ez ilyen. Ráadásul állítólag az 1.4-es patch előtt még durvább volt a helyzet, de nekem még így is frusztráló volt jó néhányszor. Később aztán ez változott. Még rosszabb lett…

Endgame. Farmolás, loot, gear grind

Egy új világ nyílt meg előttem a 30-as szint elérése után. A World Tier. Beszippantott, és felidegelt. Állandóan csak hajtottam a jobb loot-ra, hogy aztán még feljebb kerüljek egy szinttel, ahol megint ugyanezt végig kellett csinálni. Számomra ez már idegesítő önismétlő farmolás, gear grind volt. És frusztráló. Azért, mert az ellenfél is mindig egyre erősebb lett. Úgy éreztem sose érem utol, hiába volt erősebb fegyverem mégis mindig ugyanúgy 10 tárat kellett belelőnöm, és ha a pontosságot annyira felfejlesztettem, hogy már az egész tár mind headshot volt, még akkor is csak a páncélja felét szedtem le… Jó talán túlzok egy kissé... De talán nem is. Attól függ, hogy milyen fokozatról van szó, és nekem milyen a tűzerőm. 5-ös világszinten, legnehezebb fokozaton, főleg betörés küldetések, és a legnehezebb napi, és heti célpontok esetében talán nem is túlzok. Mindegy, nekem frusztráló, és idegesítő volt. De muszáj volt a legnehezebbeket tolni, ha jobb loot-ot akartam. Mindig csak újra meg újra nyomni ugyan azokat a küldetéseket a jobb loot reményében, és a ládámban kotorászni, párosítgatni a felszerelésem, hogy a legütősebb, legjobb kombinációt kapjam. Na ez nem az én világom. Ezt utálom. Felidegesített. Nem nekem való ez az RPG műfaj. Pláne meg egyedül rohadt nehéz is volt. Nekem már volt tigris, malac, meg mindenféle talent, és az összes szettet kipróbáltam, plusz mindent pörgettem már mindenhova, hogy majd beleszédültem. Variáltam össze-vissza. Mivel egyedül játszottam inkább az életerőre fektettem a nagyobb hangsúlyt. Olyan szettet választottam, és sok mindent úgy pörgettem, hogy szinte folyamatosan midig nyerjem vissza az életerőt. Heal láda ledobás alap volt, aztán az aranyos aranyozott agyon páncélozott ellen meg én álltunk egymással szemben, és csak lőttük egymást, mint a hülyegyerek egy percen keresztül egyfolytában. Ő majd kifekszik, ha már belepumpáltam 500 golyót, engem meg állandóan tölt vissza mindenféle bisz-basz, mert persze alapból én nem bírnék ki ennyi lövést. Meg persze közben nyírtam a körítést is, a gyengébb ellenfeleket, akiket hamar ki lehetett fektetni. Ez nem csak azért volt fontos, hogy ne kerítsenek be, hanem mert minden ölés +8% életerő vissza (vagy mittudomén mennyi).

Na ez nekem már így nem volt szórakoztató. Plusz egyedül ez már túl nehéz volt nekem. Főleg a legnehezebb fokozaton, 5-ös világszinten. Ordított róla, hogy milyen hülye vagyok, hiszen ezt már nem egyedül kellene játszani, hanem egy jól összehangolt csapatban. Ez a mód, ahogy az egész játék úgy lenne jobban játszható, és élvezhető. Ez eredetileg nem magányos farkasoknak lett kitalálva. Ez is tipikusan az a játék, amivel kapcsolatban ha kérdezik, hogy lehet-e egyedül játszani, a válasz általában az, hogy igen, de úgy nem az igazi. A csapatalapú coop, és a pvp multi a lényege. Jómagam is játszottam elég sokat World Tier világszinteken a haverral ketten. Daráltunk, farmoltunk. Tényleg jó móka volt, és gondolom 4 fős csapatban még nagyobb élmény lehet. Csakhogy én nem vagyok valami nagy csapatjátékos, jobban szeretek általában inkább egyedül játszani. A kompetitív játékmódokat pedig egyáltalán nem szeretem, messze elkerülöm. DZ-be pl. be se mentem. Én bizony egy magányos farkas vagyok. Chuck Norris módban Lone Wolf McQuade Texas Ranger módjára szeretem tolni. Na akkor ez nem az én játékom?

Az én hozzáállásomon is sok múlik.

Először dühös voltam, majd megállapítottam, hogy ez nem az én játékom, ezért talán jobb nem erőltetni. De aztán eszembe jutott, hogy itt is sok múlik azon, én hogy állok hozzá a dolgokhoz. Hogyan játszok vele. Elkezdtem az én stílusomhoz, az én igényeimhez igazítani a játékot. Mit akarok? Chuck Norris módot? Kedvencem az LMG úgy általában minden shooter játékban? Oké. Tessék ott az M60-as. Nem tetszik, hogy túl sok golyót kell pumpálni az ellenbe, miközben magamat meg mindig vissza kell töltögetni valamivel, hogy ne feküdjek ki? Oké, a világfokozatot vissza lehet venni 4-re, vagy akár 3-ra, 2-re is, és/vagy nem kötelező a legnehezebb fokozaton menni. A felszerelésemet is lehet variálni másképp is. Mindenféle életerő visszatöltő vackot kiszedtem, kicsit többet raktam a tűzerőre, kevesebbet az életerőre. Így kaptam egy olyan játékot, amiben pár lövéstől majdnem mindenki fekszik, fejlövésből elég egy is, de ugyanakkor nekem is hamar le tudják szedni az életem, engem is hamar ki lehet fektetni, mert nem olyan sok az életerőm, és mert nincsenek életerő visszatöltő trükkök, valamint heal ládát sem használok. Viszont így nagyon gyenge a loot. Leszarom. Nem érdekel a loot. Fel sem veszem. Annyira sem érdekel, hogy lehajoljak érte. Otthagyom. Most már nekem nem a loot vadászatról szól a játék, hanem arról, hogy a világfokozattal, a nehézségi szinttel, és a felszerelésem saját igényeimhez igazításával élvezetes, izgalmas tűzharcot vívhatok az AI-val, és így jó újrajátszani a küldetéseket, jó újra visszatérni megannyi szép, és hangulatos helyszínre. A sztori küldetések, a napi, és heti célpontok, a ’seek and destroy’ miatt rendszeresen játszom vele mái napig is. Több száz óra után is jó újra, meg újra visszatérni Manhattan-be. Még így is, hogy egyedül játszom, és teszek a DZ-re is. Akik pedig szeretik a csapatalapú kooperatív, és a kompetitív játékmódokat, azok közül szerintem még inkább többen vannak, akik máig rendszeresen visszatérnek. Tehát a válasz: igen, vannak, akik még játszanak vele.

Ráadásul újabb frissítés is érkezik, ami a csiszolgatás mellett két új pályarésszel bővíti a játékot, valamint új játékmódok is érkeznek, amint arról a Gamekapocs is beszámolt nemrégiben.

Előtte pedig most hétvégén ismét ingyen játszható a játék pc-n. (2017. szeptember 14-17.)

Én ma délelőtt mentem is egy kicsit megint. Célpont infókra, és napi célpontokra vadásztam a város utcáin. Szép napos idő volt, de persze hideg :) Lőttem pár fotót. Galériámban itt megtekinthetőek.

Köszönöm a figyelmet.