Előszó:

Claymen blogja iheletett meg, amely itt található. Ez a blog részben folytatása az Életem filmjei bejegyzésemnek, mert sok filmzene is szerepelni fog benne. Ezért a kedvenc filmjeim jellegű bejegyzéseim, és a kedvenc zenéim jellegű blogbejegyzések össze fognak majd mosódni.

Megjegyzés:

A blogban jó néhány szám van, melyek a kék színnel jelzett hivatkozásra jobb egér-->"megnyitás új lapon" módszerrel meghallgathatóak. Ezek a linkek többnyire Youtube videókat tartalmaznak, de nem feltétlenül videoklipek. A filmzenék youtube hivatkozásai pedig nem tartalmaznak a filmből jeleneteket, tehát spoiler mentesek.

A lényeg, hogy nem beágyazott videóként szerepelnek a bejegyzésben a kedvenc számaim youtube hivatkozásai, mert a blogot a külalakja szempontjából így esztétikusabbnak tartottam, és így nem is olyan hosszú, hogy nem győzi az ember görgeti a sok beágyazott yt video ablakokat. Remélem jól döntöttem, és nektek is kényelmesebb lesz így :)

Kisgyermekként, és fiatal kamaszként "a zene szeretete"

A zene kisgyermek koromtól meghatározó volt az életemben. 10 éves korom előtt főleg azt hallgattam én is, amit a család, ismerősök, és ami a rádióból szólt akkor, a 80-as években.

Akkoriban az olyanok szóltak a rádióban állandóan, mint pl. a Final countdown, és a Cherry cherry lady (takarító néni :). Vagy a Maria Magdalena, és a Strangers by night. Szólt az A-ha is, és a Take on me. Nyáron, a szoc. üdülőben az "éjszaka forróságában" sem hallgatott el a zene. Nappal, a strandon a kemény rocker csávók az "elég jó" csajok után megfordultak, miközben a vállukon a kazettás magnóból bömbölt, hogy "Helllllooo Baby". A Jump szinti dallamai is sokszor csendültek fel a maxra tekert sztereo magnókból akkoriban. Hódított a Twisted Sisters, és persze sok más rock banda is. Akkor még sok minden nem volt más csak illúzió, és még Kylie Minogue is szinte tini volt. Viszont Madonna már akkor sem volt olyan, mint egy szűz. Akkor még nem azt énekelték az emberek, hogy "waka, waka", hanem azt, hogy We are the world (vagy "piál a föld" :) A Bad akkor nekünk nem a rosszat jelentette. Habár az a "piszkos Diana" olyan sokszor ment a rádióban, hogy egy idő után már tiszta horror volt... ja, nem horror, "Thriller" :)) Ment a disco, és a tánc őrület. Billy Idol "magával táncolt", Whitney Houston meg állandóan "táncolni akart valakivel". Az Alphaville is azt énekelte állandóan, hogy "akarsz-e velem tánolni". A "kisállat kereskedő fiúk" meg járták a domino táncot. De aztán jött a Lambada, és akkor már szinte mindenki csak azt ropta. Samantha Fox-ot meg már "semmi nem állíthatta meg", mert őt már csak a fiúk érdekelték, akiknek folyton azt énekelte, hogy "érints meg", meg hogy "én csak veled akarok lenni". Egyik lassú száma pedig az "igazi odaadásról" szólt, habár akkoriban a fiatal, kis tinik inkább erre lassúztak a házibulikon. Újra divat lett Chopin. Sokan hallgatták, és énekelték a "szeretem Chopin-t" dalt. Akkoriban a "Money" c. szám külföldön disco sláger volt, nálunk meg szinte mindenki csak úgy ismerte, hogy az "Ez+az" c. műsor zenéje. Sokan énekelték együtt, hogy "levelet kaptam lájf". A Lada 1200-esben letekert ablak mellett süvített a forró szél. Néztük az elsuhanó tájat miközben bömbölt a rádióból a Desire. Tombolt a BMX láz, és sok bicikli verseny is volt. Micsoda egy érzés volt akkor fiatalnak lenni... Úgy éreztük, hogy "mi vagyunk a bajnokok". Sokszor szólt a kérdés, hogy "ki akar örökké élni", de akkor még hittük, hogy mi örökké fiatalok leszünk...

Ja, és akkor még az is nagy szám volt, ha valaki legalább ilyen gagyi szinten is le tudta ezeket a számokat fordítani, mint ahogy én tettem az imént :) Akkor még ez is nagy dolog lett volna, ha ennyit, és ilyen szinten tudunk, értünk meg ezekből a dalokból. Mert az orosz nyelv volt a kötelező, a többség szinte semmit nem tudott angolul. Ezért leginkább úgy énekeltük ezeket, hogy kiejteni sem tudtuk helyesen, de leírni se nagyon, nem hogy még értettük is volna, hogy miről szólnak, mit jelentek a számok címei, refrénjei. Mert akkor még az volt az átlag angol tudás, és kiejtés a legtöbbünknél hogy "bikicsunáj" :))

Persze a fent felsoroltak csak apró töredékei azoknak, amelyek akkoriban nagysikerűek, és népszerűek voltak. Csak néhány példa a sok közül, mert természetesen sokan voltak még. Aki a 80-as évek teljes zenei listáját szeretné látni az rossz helyen jár :) Ez nem az a blog :) Nekik javaslom a gugli, wiki, és egyéb oldalakat, és fórumokat :))

A magyarok részéről pedig abból az időből számomra ezek ugranak be elsőnek: EDDA, Demjén, Delhusa, Omega, Illés, Koncz Zsuzsa, LGT, Piramis, Zorán, Korál, Fenyő, Hungária, Szikora (R-Go), Dolly roll, Első emelet, Neoton família, stb.

Természetesen itt is csak a teljesség igénye nélkül. Ez is csak néhány példa a sok jó, és méltán népszerű, akkoriban (is) elismert együttesekből, zenészekből, énekesekből. Ráadásul nekik is olyan sok jó számot, rengeteg slágert köszönhetünk, hogy nem is kezdeném el sorolni. Véleményem szerint külön blogot érdemelnének, de akár egy külön blogsorozatot is. Most azonban tovább mennék. Ugyanis nem mondanám, hogy az eddig felsorolt külföldi, és magyar slágerek voltak akkor, a 80-as években, kisgyermekként a legnagyobb kedvenceim. Nekem még akkoriban nem is volt igazán, teljesen kialakult saját, egyéni ízlésem. Csak ezek szóltak körülöttem. Persze azért nagyon nem is tiltakoztam, és nem szaladtam el, amikor ezek szóltak a rádióból, szóval azért tetszettek ezek is :)

Saját ízlés kialakulása:

Kisgyermekként leginkább az instrumentális zenék voltak a kedvenceim elsősorban. Mint ahogyan az "Életem filmjei" blogomban is említettem, nagyon szerettem a western filmeket (is). Sok esetben pedig azok zenéjét is. Ezért Ennio Morricone filmzenéi igencsak hamar kedvenceim lettek. Nagyon megszerettem már alig 8-10 évesen. Elsősorban persze a western filmek zenéjét. Nagyon szerettem én is azt a bizonyos "szájharmónikás" számot pl. Azonban talán még ennél is nagyobb kedvencem a Theme from a Fistful dollars, vagy a Once upon a time in the west. Sokat hallgattuk a Titoli, vagy a My name is Nobody, és a The good, the bad, and the ugly, valamint a "For a few dollars more" western filmek zenéjét is, miközben "Az ezüst tó kincse" társasjátékkal játszottunk anno. Persze akkoriban mindig hordtam a cowboy kalapom, a mellényem, pisztolytáskám, és a játékpuska is mindig a kezem ügyében volt :) De a lista természetesen közel sem teljes, csak néhány példa. Hiszen sorolhatnám még hosszasan Morricone remek western témájú filmzenéit (is).

Sok olyan kedvencem is van a mester szerzeményei közül, melyek más stílusú filmek zenéi. Pl. a Moses theme, vagy "A polip" c. krimi sorozat zenéje: Mille echi. De említhetném még a "Szicíliaiak klánja" c. 1969-es Jean Gabin-Alain Delon film zenéjét is. Aztán ott van még a "A profi" c. Belmondo filmből a népszerű Chi mai. Azonban én még ennél is jobban szerettem az olyan talán kevésbé ismert számokat is, mint a Le vent, le cri, vagy a Le marginal (A kívülálló c. film zenéje). De persze nem hagyhatom ki az egyik legnagyobb kedvenc filmem zenéjét sem. Ez pedig Sergio Leone egyik mesterműve, a "Volt egyszer egy Amerika", és annak zenéje. Számomra nagyon szívbemarkoló... a zene is, és a film is... Persze sorolhatnám még hosszasan Morricone remekműveit, hiszen több, mint 500 film kísérőzenéjét szerezte a maestro, és sok kedvencem van még ezeken kívül is. Na mondtam én, hogy keveredni fognak a kedvenc filmjeim, és a kedvenc zenéim blogok :) És ez még csak a kezdet :)

A zene világának további felfedezései, 10-15 évesen.

Alig voltam 10-12 éves, amikor már a rádiót hallgatva mindig be volt készítve egy kazetta, amire felvettem minden számot, ami tetszett. Sok esetben nem mondták be, vagy lemaradtam arról, hogy ki volt az előadó, és mi volt a szám címe. Mivel leginkább az instrumentális zenéket szerettem, nem pedig az akkor mindenki által jól ismert, sűrűn játszott slágereket, ezért sok esetben nehéz volt kideríteni, hogy kik azoknak a számoknak a szerzői, előadói, melyek gyűltek ezeken a kazettákon, és amelyek még ma is megvannak:

Talán csak annyi érdekesség van ebben, hogy a saját kedvenc zenéimről sokáig azt sem tudtam, hogy ki az, mi az, hogy hívják. Semmit nem tudtam, csak azt, hogy tetszik, és nekem ez a kedvencem, akárki is legyen a szerző, előadó. Nem befolyásolt abban, hogy nekem mi a kedvencem, hogy mennyire népszerű, hol van a slágerlistán, milyen hype van körülötte, mennyi lájkot kapott, mennyi lemezt adott el, milyen népszerű, mennyi a youtube megtekintése, vagy hogy hány pontra értékelték, stb. Engem már akkor sem ezek befolyásoltak abban, hogy én mit szeretek, és mit nem. Úgy lettek a blogban szereplők a kedvenceim, hogy SEMMIT nem tudtam róluk kezdetben, csak azt, hogy ez nekem való.

Azért lassacskán, idővel persze fény derült arra, hogy az én kedvenc zenéimnek kik a szerzői, előadói. Ezek után már persze tudatosan, célirányosan kerestem, és szereztem be a kazettáikat, lemezeiket, amit addig kiadtak. Aztán ahogy hallottam még több szerzeményüket is, csak még jobban megszerettem zenéjüket. Kikről is van szó?

Vangelis

Egy görög, aki rock zenészként kezdte. Akinek csapata a 666 című lemezzel jutott a csúcsra, majd később mégis londoni stúdiójában alkotta a legtöbb művét, melyekkel világhírű lett. Az elektronikus, szintetizátor zenét közelebb hozta az emberekhez egyedi stílusával, és sok filmhez is szerzett gyönyörű szép zenéket. Munkásságát Oscar, és Grammy díjjal is jutalmazták. Franciaországban pedig a művészetek lovagjává ütötték. De zenei pályafutása során sok más díjat, és elismerést kapott még ezeken kívül is.

Gyermekként a szüleimmel sokat utaztunk. Nagyon sokat kirándultunk, szinte minden hétvégén. Szünetekben pedig sokszor elvitt magával édesapám a fellépéseire is (mert konferanszié, és előadóművészként is dolgozott). Akkoriban mindig velem volt a walkman-em. Nem is mentem sehova nélküle. A hosszú utazások alatt, az autó hátsó ülésén néztem az ablakon át az elsuhanó tájat, és közben nagyon sokszor hallgattam ezt: Le singe bleu. Ennek a youtube linknek különlegessége, hogy nem csak a zene, hanem maga a videó is jól visszaadja ezeket az élményeimet. Habár nem én készítettem, mégis olyan, mintha az én utazásos emlékeim elevenednének meg képileg is. Akkoriban ezt is sokat hallgattam: Reve. A Tűzszekerek c. Oscar díjas film zenéjéből én nem a népszerű főcím zenét szerettem a leginkább, hanem ezt: Abraham theme. Borús, esős őszi napokon leginkább ezt hallgattam: Soli festivites Movement 1. Nagyon szerettem a City c. albumot is, amelyet a hétköznapok monotonitása, és egy kis keserű, melankolikus életérzés járta át. Ezek pedig hűen tükrözték akkori érzéseimet, amikor suliba jártam. Aztán jött a tél. Amikor mentünk a hófödte természetbe kirándulni, szánkózni, akkor pedig ez volt a kedvencem, ahogy a fehér, téli tájat néztem, vagy csak felidéztem magamban, az ágyon fekve, hallgatva a zenét.

Aztán jött a két örök klasszikus kedvenc filmem, és filmzeném, amelyek az egész életemre nagy hatással voltak, és vannak még ma is. A filmekről majd a filmes blogomban írok bővebben. De a zenéjüket ebből a blogból ki nem hagyhatom:

Blade Runner. Az egész albumot imádom. A Memories of green, ami egyébként a művész egy korábbi lemezéről van, de a Blade runner blues, vagy a Wait for me, és a többi szám is csodálatos. Az CD-t a megjelenéskor (1993-ban) nagyon sokszor hallgattam anyuék HiFi-jén a sötét szobában ülve, átadva magam a zenének, amely egy másik világba röpített engem. Nem is zene volt az nekem, hanem több annál: egy életérzés. Igen. Melankolikus, szomorú, pesszimista, és sötét, de ugyanakkor mégis volt egy varázsa, egy atmoszférája, hangulata, amitől szép is volt ez a világ, amit a film zenéje teremtett a képzeletemben (meg persze maga a film.) Ez inspirált engem arra, hogy életemben először az írással foglalkozzak. Elkezdtem akkoriban írni életem első, és egyben utolsó novelláját, ami a film alapján, és annak helyszínén játszódott, és amit a zene inspirált. Persze soha nem fejeztem be, és nem lett belőle semmi, mert már akkor rájöttem, hogy nem vagyok én annyira jó író.

Conquest of Paradise.

Erről a filmzene albumról sem az akkoriban sláger számot szerettem. Legfőképp inkább ezt hallgattam, miközben álmodoztam a "földi paradicsomról", és elmélkedtem a film egyéb mély mondanivalójáról is... Már 1992-ben, a premierkor láttam a filmet a moziban, és megvolt a filmzene is. Akkor még csak 13 éves voltam, de mégis ezeket hallgattam, és a film mély mondanivalóján is elmélkedtem. Ekkor kezdtem el komolyabban olvasni filozófusok, pszichiáterek, és egyéb nagy bölcsek könyveit is, keresve a választ az iménti két filmben is feszegetett kérdésekre. Az emberi természet, és a lélek rejtelmei, az élet értelme, a világ működése, stb. De ezekről az elmélkedésekről bővebben majd egy másik bejegyzésben írnék.

1995-ben a Voices c. számával (és albumával) ismét felkerült a slágerlistákra Vangelis. Nekem azonban az albumról a kedvenceim inkább pl. a Prelude, vagy a Dream in an open place.

1996-ban az újabb lemezéről a Song of the seas ismét sláger lett, melyet sűrűn játszottak akkor a rádióállomások. (Milyen érdekes, hogy akkoriban még az ilyen zene slágerlista vezető is tudott lenni...) Természetesen jómagam az album összes számát szerettem. Ahogyan sok mást is Vangelistől. A szintén abban az időben készült El Greco is nagyszerű volt. De sorolhatnám még remek zenéit, és lemezeit tovább. Szinte minden albuma egy új világot tár fel, teremt meg az azt befogadni alkalmas hallgató képzeletében.

A másik nagy szintetizátor mágus:

A legelső számok, amelyek nagyon tetszettek, ezek voltak: Oxygene part 4, és a Part 2. Nem tudtam betelni az Oxygene, vagy Equinoxe albumaival. A Houston-Lyon koncert kazettára sokáig gyűjtöttem a pénzt, és mindig néztem a trafik kirakatában, hogy megvan-e még. Aztán micsoda nagy öröm volt megvenni, amikor összegyűlt rá a pénz, és hallgatni.

Gyermekkoromban minden évben elmentünk a Balaton partjára nyaralni. Akkoriban egy nyár alatt néha akár 2x2 hetet is eltöltöttünk ott. A "magyar tenger" partján ülve a vizet órákig nézve sokat hallgattam Vangelis 1492 filmzenéje mellett ezt is: Equinoxe 2. De a tűző napon relaxálva a Rendez Vous albumról nagyon szerettem az első számot hallgatni. Télen, és a borús őszi napokon, a sötétben pedig inkább az Etchnicolor 1-et hallgattam. Volt benne egy harang, vagy gong (vagy mittudomén mi a fene :), ami nagyon emlékeztetett a Mortal Kombat játéktermi verziójának egyik hangjára. Arra, ami akkor volt, amikor bedobtam a zsetont a játékgépbe. Aztán hazafele menet a sötét, hűvös estéken sokat hallgattam a Ron's piece számot is, melyet az említett koncert kazettáról hallgattam, és gyönyörű saxophone szóló van benne. De persze a Souvenire of China is rajta volt a kedvencek kazettáján. (és még sorolhatnám hosszasan a kedvenc számaimat tőle.)

A nálam kb. 92-93-ban kezdődő kamaszkor, és a vele járó lázadó korszak kezdetét jelezte, hogy nagyon szerettem a Revolution albumot is. Köztük az egyik kedvencem a Revolution industrielle part 3 volt. Aztán jött 1993-ban a Chronologies album. Akkorra már a rám jellemző viharos érzelmeket, nagy szenvedélyeket tökéletesen kifejezte a Chronologie part 2. Mindig max. hangerővel hallgattam, és még ma is libabőrös leszek tőle.

Minden születésnapra, és karácsonyra Vangelis, vagy Jean-Michel Jarre kazettát, később CD-t kértem. Rengeteget hallgattam zenéjüket otthon, vagy ha mentem valahova, út közben, vagy épp a suliban két tanóra közötti szünetben, az osztálykiránduláson, és a nyári táborokban is. Sok esetben a helyett, hogy beszélgettem, játszottam volna a többiekkel. Volt, amikor én elvonultam, elővettem a walkman-t, és inkább hallgattam ezeket a zenéket.

De ha már elektronikus, szintetizátor zene, és filmzenék, akkor:

Tom Cruise, és Rebecca De Mornay főszereplésével a Kockázatos üzlet c. filmben hallottam zenéjüket elsőként: Love on a real train. Nagyon megfogott. Megnéztem a stáblistán, hogy kik csinálták a zenét, és megismertem lemezeiket. Nekem leginkább a "220 Volt" élő koncert felvétel a kedvencem, melyet 1992-ben rögzítettek. Nagyon feldobta a egyébként szinti központú számaikat a sok gitár szóló. Sok filmhez is készítettek kísérőzenét. Csak pl. a Stephen King féle Tűzgyújtó c. filmhez is ők csinálták a zenét (1984). A kedvenceim tőlük az olyan számok, mint pl. a Waterborn, és az ehhez hasonlóak, mint pl. amivel a Rockoon albumuk is tele van (1992).

Jan Hammer: Miami Vice

A sorozat rajongója voltam, mint akkoriban sokan, amikor ment nálunk a tv-ben. A helyszín, és az autók... és a történet, ami a többi krimi sorozattól sok mindenben eltérő volt, és nem végződött mindig Happy end-el. Ezek miatt, és Michael Mann fantasztikus rendezése miatt is nagyon tetszett a sorozat. Na és persze nem utolsó sorban a zene miatt is. Sok akkori sztár énekes, zenész, együttes dalai is felcsendültek a sorozat egyes epizódjaiban: Phil Collins, Dire Straits, Depeche Mode, Billy Idol, Tina Turner, Byan Adams, U2, ZZ top, Iron Maiden, stb. Sokan szerepeltek is egy-egy epizódban. Csak pl: Miles Davis, vagy Phil Collins. De volt egy nagyon jó "score" zenéje is a sorozatnak, melyet Jan Hammer szerzett. A főcím zene Grammy díjat is kapott 86-ban. De a Crockett’s Theme is sikeres volt, hiszen akkoriban több országban is a toplisták élén volt. Nekem persze itt sem a slágerek voltak a kedvenceim :) Inkább az olyanok, mint a Last Flight, vagy a Trial and the search, és az Evan. Még ma is szívesen hallgatom az eredeti score zenéjét a sorozatnak.

Kimaradt valami?

Az elektronikus zene kapcsán illene talán megemlíteni a Kraftwerk nevű formációt, és még néhány együttest, zenészt. Azonban ők nem gyarapították a saját kedvenceim listáját, ezért az én blogomból sajnos kimaradnak. Na meg persze az én blogjaimnak nem az a célja, hogy teljes, maradéktalan történelmi áttekintést nyújtson, ami kitér mindenre, és mindenkire, akik az adott témában, és korszakban alkottak. Ezért elnézést kérek, ha kihagytam valamit, és nem teljes a felsorolás, de ez nem a wikipedia :) Ezek csak a személyes kedvenceim, és azokból is csak a teljesség igénye nélkül vannak megemlítve a legnagyobb kedvenceim. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne venném nagy örömmel, ha bárki kiegészíti a listámat, és ismerteti az ő saját kedvenceit egy-egy hozzászólásban :)

Szokatlan? Különc?

Gyermekkoromban, és korai kamaszkoromban az eddig felsoroltak voltak a legnagyobb kedvenceim. Azt hiszem nem mondható éppen szokványosnak. Érzelgős, nyálas zenének tartották már akkor is sokan, főként az akkor velem korúak, és ezért az iskolatársaim akkor elég sokat csúfoltak, és gúnyoltak a zenei ízlésem miatt. Többek között ezért is gondolom azt, hogy a nagy többségnek nem ezek voltak a kedvencei gyermekkorában. Főleg, ha az neki nem is a 80-as, 90-es években volt. Valószínűnek tartom ezért azt is, hogy ezúttal kevés olyan jellegű hozzászólás fog születni, hogy "nekem is pont ezek voltak a kedvenceim gyerekkoromban". Nem úgy, mint azoknál a blogjaimnál, ahol az abban tárgyalt időszaknak az egyébként is akkor legnépszerűbb, közkedvelt filmjeit, vagy videojátékait soroltam fel, merthogy nekem is azok voltak a kedvenceim. A kissé egyedi, és különc ízlésem, gondolkodásmódom itt kezdett elsőként megmutatkozni, a zenében.És ez még csak a kezdet :)

Sokan most az olvasók közül, ebből a listából joggal gondolhatják azt is, hogy én mintha gyerekkoromban szinte soha nem mosolyogtam, nem játszottam volna, nem örültem volna soha, semminek. Mintha mindig csak szomorkodtam volna, és magányosan búslakodtam volna ezeket a sokszor melankolikus, szomorkás, mélabús, és nagyon érzelgős zenéket hallgatva. Azért ez persze nem így volt. Tudtam én vidám is lenni, nem is kicsit, és szerettem én sok más zenét is. Csak épp nem a szokványosat a "vidám" stílusban sem:

Oh Yeah, Yello :)

Két svájci elmebeteg idióta, akik amolyan elektronikus zenét játszottak, de szerintem elég nehéz lenne besorolni egy bizonyos zenei műfajba. Teljesen egyedi, és sokszínű hangzást, stílust képviselnek. Legjellemzőbb ismertetőjegyeik: Dieter rendkívül mély hangja, és hogy Boris őrült hangeffektekkel kísérletezett, aminek eredménye a számaikban hallható.

Sok régebbi filmben is szerepelt egy-két számuk. Legismertebb slágerük talán a Race, és az "oh, yeah". De hogy ezek mennyire idióták az pl. az olyan számaikban, és videoklipjeikben mutatkozik meg leginkább, mint a Goldrush, vagy Rubberband man. Nézzétek meg az iménti két szám klipjét :) Hát én mindig fetrengek a röhögéstől, ezek annyira idióták :))) Persze vannak azért komolyabb számaik is. A Desire, vagy a Vicious games, és a Call it Love a kedvenceim. A lassú számok közül pedig a Drive, driven, vagy az Of course I'm Lying, és a Blue green, melyben remek spanyol gitár szóló van. Apropó. Nagyon szeretem a spanyolos, latin, szenvedélyes, és lendületes On the run számukat is. De ott van még a Jungle Bill, és az amolyan régimódi gengszteres, vagány Big Band Jazz daluk is, az Ocean club. Azonban tudnak ők Rock-osabb számokat is csinálni. Ilyen pl. a Tied up in gear, vagy a 3rd of June, és a Blender. Valami iszonyatosan változatos a hangzásvilág jellemzi szerzeményeiket. Szinte minden számuk egyedi, és különleges.

A Zebra c. lemezükkel pl. 1994-ben nyitottak az újabb ritmusok felé. Bohókás, és vidám számok jellemzik ezt az albumot is: pl. a rappelős Do it, vagy a How, how, vagy a kicsit techno irányba hajló Night train. Vagy a kettő keveréke, a "Move, dance, be born". Persze ők soha nem vették komolyan saját magukat. Nem akartak ők versenyezni a nagy sztárokkal. Amit csinálnak, csak móka, és bohóckodás. Valahogy nekem olyanok ők, mint a videojátékoknál a Saints Row: nem veszi magát komolyan, csak hülyéskedik, esetleg kifiguráz, parodizál másokat, akik komolyan veszik magukat. De csak bohóckodás, és szórakozás. Ez itt a lényeg: szórakoztat. A Yello is ilyen számomra. Mert sokan mindent komolyan vesznek, és túl komolyan csinálnak. Még a zenéket, filmeket, és a videojátékokat is... De hol marad akkor a szórakozás? Az igazi játék? Hát ők aztán nem veszik komolyan magukat az biztos :)

 Legutóbb, 2009-ben jelentkeztek új lemezzel. Maradtak ugyan olyanok, mint kb. 25 éve voltak. Ők nem változnak. Van egy saját, egyedi stílusuk, és azt immár az Expert szintre emelték. A nejemmel együtt, közös kedvencünk az albumról az Out of dawn. Igen, ők ilyenek: megmaradtak olyannak, amilyenek eredetileg is voltak régen. Ez itt a kulcsszó: eredetiség, egyediség. Nem mennek a divat után, a trendek után, csak önmagukat adják. Éppen ezért nem akkora világsztárok, nem celebek, nincs akkora óriási rajongótáboruk, sokaknak egyáltalán nem is tetszik a zenéjük. Az én személyes kedvenceim között azonban kiemelt helyen vannak.

A folytatásban:

Természetesen ezzel még közel sem ért véget a kedvenc zenéim, és filmzenéim sora. Ebben leginkább csak a 80-as évek disco slágereiről, filmzenékről, és a szinti zenékről esett szó, és azokból is csak a kb. 95 előttiek, melyek nagy hatással voltak rám.

Azonban a folytatásokból nem maradnak ki majd a gitár nagy virtuózai, és a fúvósok nagymesterei sem. Valamint sok remek énekes is lesz, melyek mind a kedvenceim listáját garapították, amikor megismertem zenéjüket. Lesz majd Jazz, Blues, Country, Rock, Metal, Techno, Trance, House, és sok más zenei műfaj, és azoknak jeles képviselői. De természetesen az életem filmjei is folytatódnak majd tovább, és kissé össze is fognak mosódni a filmek, és a zenék a további blogjaimban még inkább. Időrendi sorrendben haladok előre.

Remélem tetszett a zene világában tett kalandjaim élménybeszámolójának első része, és találkozunk legközelebb, a folytatásban :)

Köszönöm a figyelmet :)

Free Counters