A gyorsan lezavarható Far Cry Primal után máris itt van a Ubisoft következő játéka, melynek helyszíne a bioterrorista támadás miatt elszigetelt New York. A The Division nem egy konkrét Tom Clancy-könyvön alapszik, hanem mondjuk úgy, hogy az ő szellemiségében készült, ami soványka indok rá, hogy a nevét rábiggyesszék a borítóra. Mi a címbéli ügynökség második hullámával érkezünk a városba. Az, hogy mi történt az elsővel, az egyik, amit ki kell derítenünk. A másik célunk természetesen a rend helyreállítása és a járvány ellenszerének felkutatása lesz. Miután Brooklyn-ban bevezetnek a játék alapjaiba, Manhattanbe kerülünk, mely az itt rekedtek hozzájárulásával poszt-apokaliptikus formát öltött. A város dinamikusan változó időjárásával a maga zord módján lenyűgöző. Éjszaka kigyullad az épületeken fennhagyott karácsonyi díszvilágítás, a keményebb környékeket pedig a lámpavasra felhúzott hullák ékesítik. A környezet kidolgozásával és a borús hangulat megteremtésével a készítők tehát jelesre vizsgáznak. Az elhagyott kocsikkal teli utcákon kóborolva többször eszembe jutott a Legenda vagyok. A film főszereplőjével ellentétben mi nem leszünk egyedül. Majdnem minden sarkon belefuthatunk egy teljesíthető feladatba vagy küldetésbe, velük pedig egy rakás marcona alakba, akik a felbukkanásunkra azonnal tüzet nyitnak. A kerületek nehézségi szint szerint vannak felosztva, így nem érdemes eleinte túlzottan elkószálni. Néhol egy utcán keresztülsétálni se egyszerű. Amúgy is annyit fogunk gyalogolni, hogy végig némaságba burkolózó karakterünknek majd lekopik a digitális lába. Ma már szinte nincs új megjelenés problémák nélkül, de egy-két szerverleállás a legsúlyosabb, amiről be tudok számolni.

A játékot nyilvánvalóan franchise-indítónak szánták, ami rányomja a bélyegét a történet befejezésére, ám a kiadó egyúttal nagyobb erőfeszítéseket is tett, mint a régi címeik újabb epizódjainál szoktak. A The Division masszív élmény, viszont a fedezékből tüzeléses akciójátékok iskolájának egy mérsékelten tehetséges tanulója. Az irányításon lehetett volna még csiszolni, emberünk nem mindig azt teszi, amit kellene. Ellenségeink mintha az Assassins’s Creed-játékok legidiótább őreinek késői leszármazottjai lennének. Vagy jönnek, mint a tank vagy a rejtekükben kucorognak, ha pedig a területükön kívülre lépünk, szó szerint lemerevednek. Célozni azt persze sasszemmel tudnak, és, ha nincs nálunk kellő erősségű flinta néhány extra kiegészítővel (pl. gyújtólövedék) megtámogatva, akkor komikus hülyeségeik ellenére is felülkerekedhetnek rajtunk. Az előrehaladásunk kulcsává így válik a megvásárolható, a felkutatható, illetve a jutalomként kapott felszerelések folyamatos bővítése. A fejlődési rendszer elsőre bonyolultnak tűnhet, de hamar kitanulható és sokkal igazságosabb, mint például a Destinyé. A mennyiségben tetemes, azonban típusaiban ismétlődő mellékküldetésekbe próbáltak belevinni egy kis történeti hátteret, amit akár nagyobb dózisban is elviseltem volna. A Far Cry Primallal ellentétben itt legalább beszélhetünk sztoriról, még, ha az csupán körítésül szolgál. Ha azt egy hamburgerhez hasonlítottam, akkor a The Division nem is lehet más, mint bőségtál, amiben mindenki megtalálhatja a saját ízlésének tetsző falatot. Egy magányos farkas ugyanúgy, ahogy azok, akik inkább falkába szeretnek tömörülni. Nekik való a Fekete Zóna, ahol a többi játékossal közösen portyázhatnak, akár egymásra is vadászva. Kihívásban nem szenvedünk hiányt, ami a fejlődésünkkel tökéletes szinkronban nő. Izgalmasan kialakított világával ez elég erős kombináció, hogy a The Division tartósan beszippantson. 

ÉRTÉKELÉS: 80%