A reboot-láz elég későn érte utol az id Software műfaj-meghatározó lövöldéjét, mely nélkül nem létezhetett számtech óra hazánkban a ’90-es évek elején. A feltámasztás elcsúszásában közrejátszhatott, hogy a horror felé tolódott III. rész nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket. Azon kevesek közé tartozom, akik a cég másik klasszikusának, a Wolfensteinnek az új részével, a The New Orderrel nem voltak maradéktalanul elégedettek, fenntartásokkal vártam hát a Bethesda műhelyében készülő Doomot, de az első képsorok napvilágra kerülésekor látni lehetett, hogy a játék jó kezekben van. Ellentétben a Wolfenstein friss reinkarnációjával, a Doom nem változtatott az alapfelálláson. Ugyanúgy egy marsbéli bázison kezdünk, ahol szó szerint elszabadul a pokol. A játék elején felébredünk, kitekerjük az első kezünkbe kerülő démon nyakát, és már mehet is a kivégzésekkel gazdagított gyors és ultrabrutális hent, mely a stáblista megjelenéséig nem is áll le. Most, amikor minden játék majd belepusztul, hogy komplexebb és filmszerűbb élményt nyújtson, a Doom egyszerűségével üdítő változatosságot jelent. Visszatértünk az alapokhoz, amikor a klassz fegyverek és a kaszabolás öröme többet nyomot a latba, mint a sztori mélysége. Az a kevés is soknak tűnt néha, ami a reboot történetének a gerincét adja a félresikerült kísérletről a pokol erőforrásainak elszipkázásáról. A várt cliffhanger, amire kifut, egy vállrándításra elég, de a játékélmény erőssége mellett ennek nincs akkora súlya.

Igaz nincs más dolgunk, mint helyszínről-helyszínre lemészárolni az egyre nagyobb mennyiségben és méretben támadó démonhordát, de a kivitelezés minősége – a pokol a maga módján lenyűgözően szép – és a lövöldözés végig szinten tartott intenzitása mellett ennyi is bőven elég. A nehézséget perfekt módon belőtték. Ami fura választás volt, hogy az összes bosst a játék utolsó harmadára rakták be – gondolom az újfajta ellenségek elmaradását pótolandó. Eleinte plaftromrészekkel is megpróbálták kissé változatosabbá tenni a játékmenetet, de aztán egyre kevésbé erőltették. Mint régen, most is rengeteg a titkos helyszín, de ezek megtalálására külön motivációt jelent, hogy a páncélzatunk és fegyvereink fejlesztéséhez szükséges eszközök nagyja ezeken a helyeken vannak elrejtve. A kampány nincs túlnyújtva. 13 pálya, melyeket egyenként úgy 40 perc végigtolni. Miután az utolsó démonnak is annyi lett, nem sokat várva mentem rá a multira, végül mégis ott ragadtam. Akárcsak a játék egyéb részeinél, a töltési időket lehetne rövidíteni és elkélne több térkép, egyébként meglepően dinamikus és szórakoztató a multi. A démonná változtató rúna és, hogy az energiánk nem töltődik magától vissza, ad egy régimódi csavart az unalomig ismert team deathmatch módnak is. A pályakészítő SnapMap tovább tolja a játék szavatosságát, a lelkes amatőrök által készített térképekkel igaz csak ideig-óráig lehet ellenni. A Doom összességében egy remekül sikerült reboot. Külsejében mai, természetében a régi. Ha hivatkozni nem is fognak rá a jövőben, itt és most nosztalgia nélkül is ajánlható azoknak, akik egy akciójátéktól nem várnak mást, mint egy kiadós mészárlást.  

ÉRTÉKELÉS: 80%