A Tango Gameworks túlélő horrorja három éve nagy reményekkel került a boltokba. A The Evil Within végül ugyan nem lett műfajának modern alapvetése, de egy rendkívül hatásos darab volt. Bár elég idegesítő módon a befejezést nyitva hagyták, mégis meglepetésszerű volt az a hirtelenség, amivel idén befutott a folytatás. Az első rész kreatív agya, a Resident Evillel híressé vált Shinji Mikami ezúttal csak producerként felügyelte a munkálatokat. Helyét a kiegészítőkért felelős John Johanas vette át, ami hamar észrevehető változásokat hozott. Míg elődje végighajszolta a játékost egy elmebeteg lidércnyomáson, melyben még az se volt biztos, hogy mi a valóság, addig Johanasnak könnyebben beazonosítható, úgy is mondhatnám földhözragadtabb elképzelései voltak. Már a történet kezdetén tiszta, hogy hősünk, Sebastian Castellanos (mostanra kirúgott) nyomozó egyfajta mesterséges valóságba száll alá, melyet egy titokzatos – és természetesen világuralomra törő – szervezet azért hozott létre, hogy egy általuk irányított éden legyen az emberiség számára. A rendszer magja Castellanos halottnak hitt lánya, akivel megszakadt a kapcsolat, így az alkoholba menekülő apukának össze kell szednie magát a reménybeli családegyesítésért. Odabent, mint előzőleg, maga a pokol szabadult el. Többen is pályáznak a kislány feletti irányításra, akik őrült vágyaiknak kívánnak szabad folyást engedni.

Az egyetlen változás, amit a többség értékelni fog, hogy ezúttal nem erőltették a mozis képarányt, habár a játék végigvitele után megnyílik a lehetőség, hogy bekapcsoljuk. A sztori, mint az a fentiekből sejthető, sokkal kiszámíthatóbb és egyszerűbb, mint az első részé volt. Minden fordulat, sőt az elhangzó mondatok is előre kitalálhatóak. Nem is csoda, hisz mintha szempont lett volna, hogy minél sablonosabbak legyenek. Ruvik se volt egy túl emlékezetes gonosz, ám az itteniek teljesen fantáziátlanok. Egy szadista fotóművész és egy inkvizítor a legtöbb, amire tellett. Castellanos tenyérbemászóan édes kislánya is csak egy jutalom az út végén, mely ráadásul egyre inkább szappanoperába, nem pedig horrorba illő formát ölt. Az ellenségek vizuálisan is csupán ritkán közelítik meg az eredeti betegességét. Unalmas zombikra és lidércekre kell lődözni nagyrészt. Azzal, hogy nyitott világúvá tették a játékot szintén csak azt érték el, hogy felhígították az intenzitását. Azért a pár arcátlanul szimpla mellékküldetésért és megkereshető fotóért kár volt ezt a formátumot ráerőltetni a folytatásra. A karakterfejlesztés és a grafika valamelyest csiszolódott, de nem annyit, hogy vásárlási tényezővé lépjenek elő. A készítők úgy érzem, amennyire lehet, próbálták kerülni a kockázatot, így a The Evil Within 2 egy olyan játék lett, ami alapjaiban rendben van, ugyanakkor nincs benne semmi kiemelkedő. Csupa felköhögött ötlet, például a filmes elbeszélés beépítése, az is olyan tessék-lássék módon. A leglátványosabb és a legizgalmasabb pillanatok sajna az átvezetőben zajlanak az irányításunk nélkül. Ennél a tökéletlen Resident Evil 7-nek is sokkal több kreativitásra futotta minden fronton, beleértve a paráztatást is. A The Evil Within 2 egy nagybetűs csalódás. Már most kezdem elfelejteni, pedig tegnap értem a végére. A tanulság az alkotóknak legyen az, hogy a biztonsági játék és a vérfagyasztó horror nem egy jó párosítás. 

ÉRTÉKELÉS: 60%