HELLRAISER (1987)
Értékelés: 70%

Vannak horrorok, amik beparáztatnak, és vannak, amik kiakasztanak. Ez az utóbbi. Clive Barkerről már a novellái alapján biztosra vettem, hogy beteg fazon. A kéj és a borzalom nála kéz a kézben járnak, mi más is lehetne a témája első rendezésének. Ha csak egy sima trancsírfilm lenne, azon még túl tudnék lépni, de Barker élvezettel túr bele az emberi természet legperverzebb bugyraiba, és az az igazán rettenetes, amit onnan előkotor.

A Hellraiserben vannak mindenféle szörnyetegek, de az ember se marad el tőlük. Ott van mindjárt a kielégítetlen feleség, akit a vágyai, hogy újraalkossa szeretőjét egészen a gyilkosságig hajtanak. Itt túl sokáig le is ragad a sztori, hogy aztán az utolsó fél órában Barker elindíthassa a húscafatokkal teli lavinát. A színészek közt akadnak jobbak-rosszabbak, de a feleséget játszó Clare Higgins arca kísérteni tudja az embert. Az effektekesek előtt is le a kalappal, de a legtöbbet Christopher Young szenzációs zenéje teszi hozzá a filmhez. Nem csupán aláfesti, hanem felnagyítja a jeleneteket, sőt magasabb szintre helyezi az egész alkotást. No, nem mintha nélküle Barker pokoli fantáziái olyan könnyen kimennének a fejemből.

A SZÖRNY (1999)
Értékelés: 80%

A film, amit a neves amerikai kritikus, Roger Ebert az év legrosszabbjai közé választott. Nos, Roger bá tévedett. A szörny, mely valójában egy óriáskrokodilt takar, egy ízig-vérig szórakoztató horror-vígjáték. A forgatókönyet David E. Kelley, a metsző humoráról ismert sorozatguru írta. Az ő neve már eleve garancia, hogy a film komédia részével nem lesz gond. A rendező Steve Miner, aki gyakorlott kezű iparos a horror műfajban és egyik személyes kedvencem, a humort szintén nem nélkülöző A ház is az ő nevéhez fűződik. A két alkotó közül a filmen Kelley kézjegye az erősebb, így A szörny a vígjáték irányába tolódik el. A horrorra vágyók leginkább a film nyitányában és végkifejletében élhetik ki magukat.

A színészgárda kimagasló, még a mellékszerepekben is olyan fazonok marháskodnak, mint az imádnivaló Oliver Platt és Brendan Gleeson, akit ebben a filmben láttam először és rögtön tudtam, hogy a nevét érdemes lesz megjegyezni. A főszereplő Bridget Fondának és Bill Pullmannak igazából nincs sok dolguk, azt leszámítva, hogy még a vége-főcím előtt összejöjjenek. A számtógépes effektek ma már nem olyan ütősek, mint annak idején, de szégyenkezésre etéren sincs oka a filmnek, még mindig jól néz ki. Ez persze nem véletlen, hisz a jó öreg Stan Winston bábáskodott a lény megvalósítása felett. A szörny tehát sok tehetséges embert hozott össze, és ugyan a végeredmény nem rengeti meg a műfajt, de kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas.

FARKASÉHSÉG (1999)
Értékelés: 90%

Antonia Bird nálunk csak DVD-n megjelent filmje sajnálatosan kevéssé ismert horror, mellyel én először az HBO késő esti műsorán találkoztam. A főszerepben Guy Pearce és Robert Carlyle, szóval nem kispályások, de a mellékalakok közt is remek színészeket találunk. Nem egy szokványos film a Farkaséhség, az egyszer biztos. A kannibalizmus témáján keresztül eljut egészen az emberi mohóság és az abból születő Amerika vizsgálatáig. A film olykor groteszk komédiába hajlik, de alapvetően egy sötét, morális rémmese, mely azt a közismert indián hitet veszi alapul, hogy, ha megeszed az ellenséged, elveszed annak erejét. A hangulat és a színészi alakítások egyformán erősek. Pearce vívódó, a gyengeségeivel együtt is szimpatikus emberként formálja meg a csendes természetű főszereplőt, aki az első fél órában alig nyög ki egy-két mondatot, ám az arca és a viselkedése nagyon is beszédesek. Vele ellentétben Caryle intenzív módon jeleníti meg karakterét, az erőtlenség álarcát levetve ördögi gonosszá változik.

Ami nagyon megfogott, az a zene. Elsőre furcsa, mintha egy kocsmai dalocska és egy katonás himnusz szólna egyszerre, de miután megszoktam, rájöttem, hogy milyen különleges színnel gazdagította a filmet. Amikor kell, a feszültséghez is hozzáad rendesen. Erre jó példa a rendkívül izgalmasra sikeredett barlangjelenet. Érdemes megemlíteni még a rendezést. Antonia Bird nő létére nem rettent meg a kemény témától, sőt kísérletező kedvvel bánt vele. A vágás egyéni, a képi világ is markáns – sajnálom, hogy nem kapott újra nagyobb lehetőséget, mert a nemrégiben elhunyt rendezővel figyelemreméltó alkotó távozott közülünk. A Farkaséhség azon kevés horrorok közé tartozik, melyekben mondanivaló is rejlik. Nem való mindenkinek, de, aki ráérez az ízére, annak igazi ínyencfalat.

PÉNTEK 13. (2009)
Értékelés: 80%

Csak idő kérdése volt mikor éri el az újrafeldolgozási láz a Péntek 13.-át, ami kivételesen rá is fért a sorozatra. A hatalmas várakozás végül erős megosztottságban csapódott le. Elsőre a film nekem is csalódást okozott, mivel a kínálkozó tartalmi megújulás teljesen elmaradt. A készítők nem csupán meghagyták, hanem tisztelettudóan ki is hangsúlyozták az eredeti részek és a műfaj összes kliséjét kezdve a buta áldozatokkal, akik addig buliznak meg dugnak, amíg a nyugalma megzavarására érzékeny gyilkosunk el nem hallgattatja őket. Ezen túllépve a Péntek 13. egy hatásos horror, mely nem veszi túl komolyan magát. A szoftpornós szexet és a csöcsfaktort is annyira direkte küldi az arcunkba, hogy azt nem lehet mosoly nélkül megállni. Az csak természetes, hogy a rendőrség tökhülye, a fiúk meg az első adandó alkalommal beszívnak. Az őket machetével aprító Jason Voorhees lakhelye ráadásul egy marihuánaföld közepén helyezkedik el, ami eddig nem ismert szintre helyezi a drogozás veszélyességét. 

Sok újdonság a film felépítését illetően sincs. Az alkotók lényegében összemixelték a sorozat legkedveltebb elemeit és profi technikai megvalósítással újratálalták. Egyedül Jason esett át észrevehető fazonigazításon, aki egy vadász rafináltságával felvértezett ragadozóvá lépett elő. A rendező Marcus Nispel ugyanazzal a rátermettséggel jeleníti meg azt a feltartóztathatatlan erőt, amit képvisel, mint tette azt A texasi láncfűrészesben Bőrpofa esetében. A gyilkosságok hol sokkolóak, máshol meglepőek, olykor pedig a maguk perverz módján viccesek. A cselekmény mégha kiszámítható is, de legalább pörgős. Akadnak nyilvánvaló böszmeségek, leginkább Jason helyváltoztató gyorsaságát illetően, melyekbe a zavartalan szórakozás érdekében jobb nem belemélyedni. Mivel a Péntek 13. nem agyalós, hanem kaszabolós film, ezek engem speciel nem bosszantottak. A fontos, hogy, mint horror rendesen elvégezte a dolgát és hosszabb-rövidebb időre egy újabb generáció kedvét vette el a kempingezéstől.