A Bourne-mítosz találóbb cím lett volna a részről-részre népszerűbb kémfilm-széria harmadik epizódjának, melyről már bemutatása előtt sejteni lehetett, hogy nem az utolsó lesz. Matt Damon pont azért volt tökéletes a szerepre, mert emberi arcot kölcsönzött az amnéziásan is ütőképes Jason Bourne-nek, ám A Bourne-ultimátummal végképp átlépett a szuperhősök világába. Itt már nem egy kihullott fogaskerék, hanem a legkeményebb titkosügynök, akinek a neve hallatán is megfagy a vér az ellenben. Hősünk persze, amikor senki se látja, szenved rendesen, de mivel traumája csak egy lerágott filmes sablon, érzelmi világa se jelent többet, mint időhúzó rinyálást az akciók szünetében.

A Bourne-filmek egyikét sem az erős történet éltette, sokkal inkább a sodró lendületű cselekmény, és ez az Ultimátumra hatványozottan igaz. Szinte látom magam előtt az értekezleteket, amelyeken kialakult az epizód forgatókönyve. Valahogy úgy nézhetett ki, hogy a rendező felvázolt szituációkat, amik köré összekötést rittyentettek, hogy a főszereplőnek legyen egy mondvacsinált oka ide-oda futkosnia. Ez nem is lehetett olyan egyszerű feladat, elvégre a második rész végén megtudta az igazi nevét, ergo révbe ért. Az írók egy rafinált időjátékkal oldották meg a problémát és arra a nézői kíváncsiságra játszottak, hogy kicsoda valójában Jason Bourne, miért is lett belőle szuperkém, vagyis Bourne Begins. Ezt emlékhézagos emberünknek feltétlenül tudnia kell, mert kusza flashbackek kínozzák, amikkel nem élet az élet.

Az mindig kockázatos, ha válaszokat próbálnak adni egy olyan karakternek, amely a rejtélyességéből él. Vagy egy rendkívül frappáns ötlettel kell előrukkolniuk, vagy ott állnak letolt gatyával. Az alkotók mindent megpróbáltak, hogy ne az utóbbi következzen be: sztárvendéget csempésztek a függöny mögé gondosan előkészítve a nagy leleplezést. Szándék szinten még úgy, ahogy működött is tervük, aztán a titkokat őrző emberünk megszólalt és kiderült, hogy ő is csak egy szokványos gonoszember, a rejtély feloldása pedig egy érzelgős maszlag a döntések következményeiről. A nyilvánvaló helyzet az, hogy az egész történet Bourne hátterével együtt csak alibi az akcióra, ami nem lenne baj, ha nem tökölnének vele annyit és ne vennék olyan istentelenül komolyan, hogy még moralizálásba is kezdjenek.

De mi is várható egy sorozattól, amit már csak a saját sikere hajt előre? Mert akárhogy remeg a kamera, a Bourne-széria is egy nagyköltségvetésű franchise lett, ami az elődök által kifőzött ötleteket melegíti fel újra. Ebből a rendező Paul Greengrass megpróbál erényt kovácsolni, de a trükknek gátat szab a gyengécske forgatókönyv, amely olyan halovány rosszfiúkkal tömte tele a filmet, akik jóindulattal is csak a korábbiak felejthető kópiái. Hiába lengeti be és dobja félre helyesen a szerelmi szálat, ha az erőszakkal visszahozott Julia Stilesról lerí, hogy csak azért van, hogy legyen. A Bourne-ultimátum végzete és erénye is egyúttal, hogy csak és kizárólag a cselekmény folyamatos pörgése mozgatja. A film két órája talán még rövidnek is tűnik, éppen azért mert egy nagy rohanás az egész. Mondhatni futás a semmibe, mert, amit a végén kapunk az pont annyi amennyivel elindultunk.

A film bármilyen erőteljesnek hat a felszínen, a belseje kong az ürességtől. A Bourne-ultimátumot sokan szeretik, egyes vélemények szerint a legjobb a trilógiából, de én a fennen leírtak okán képtelen voltam bármilyen szinten is kötődni a szereplőkhöz. Jöhetett akármilyen fantasztikusan kivitelezett akciójelenet, mert azokból tényleg nincs hiány, egy idő után azon kaptam magamat, hogy unatkozom. Lehet, hogy velem van a baj, de az Ultimátum csak egy kiúttalan ismétlés számomra, mely csűri és csavarja ahelyett, hogy továbbvinné Jason Bourne történetét. A készítők egyszerűen kifogytak az ötletekből és ezen az se segített, hogy a következő résszel, A Bourne-hagyatékkal rendezőt, sőt főhőst váltottak. Egy Bourne nélküli Bourne-film. Ez annyira önmagáért beszél, hogy kommentálni se kell.

ÉRTÉKELÉS: 60%