Amikor befizettem Superman újjászületésére, nem gondoltam volna, hogy ténylegesen látni fogom, ahogy a krapek a világra jön. A Zack Snyder és Christopher Nolan nevével fémjelzett film, nem vicc, a vajúdással nyit, rajtam pedig egyből úrrá lett az érzés, hogy itt problémák lesznek. Az alkotók attól rettegve, hogy a mai tinédzserek figyelme lankad, ha nem robban fel semmi az első öt percben, a következő jelenetben máris Zod tábornok bolygóközi puccskísérletének a közepébe rántanak, melyet néhány pislogással később már le is vertek mialatt Superman papa egy az Avatarból szalajtott repülő óriáshiénán menekült és szerzett meg egy világító tetkókkal teli koponyát, ami valójában egy kódex. Eseménydús egy nap, bennem ámulat helyett mégis az a kérdés motoszkált, melyet wtf-ként szokás rövidíteni. Míg Richard Donner 1978-as verziójában a kriptoni szcéna egy teljesen kerek, ennél kevesebb akcióval is beérő, mégis drámai fejezet, Snydernél olyan, mint azok a nyuszis paródiák, amik fél percbe sűrítenek egy teljes filmet, csak kevésbé vicces.

Az acélember joggal pályázhat minden idők legpocsékabbul megszerkesztett szuperprodukciójának címére. A földön folytatva a történetet sportszerűen űzi tovább, hogy senkivel ne kínáljon azonosulást. Úgy ugrál időben és térben, hogy a hős fejlődési folyamatának bemutatása helyett egyfajta érzelmi struktúrára próbál alapozni, de a forgatókönyv túl buta ahhoz, hogy ez a koncepció működjön. Még le se zuhan az a nyomoronc űrhajó a bolygón, máris egy halászt látunk, aki a következő pillanatban a vállára kap egy olajfúró tornyot mialatt lángol a teste, majd ekkor jut eszükbe flashbackelni egyet a gyerekkorára, hogy villanásokra felidézzék ki ő és honnan jött.

Nyilvánvalóan Bruce Wayne önkereső útját próbálják megismételni a Batman Beginsből, de minden logika és átgondoltság nélkül. Az egyetlen világos céljuk az, hogy minden áron komplikálttá tegyenek egy síkegyszerű sztorit. Egy óra után se teljesen tiszta, hogy ki ez a srác és miért kellene érdekeljen a lelki világa, de ami igazán szomorú, hogy lényegesen ez a film végére se változik. Az alkotók egy újabb elhibázott lépésként kriptoni krisztusnak próbálják beállítani a hozzájuk illő kifinomultsággal: a főszereplő a kételyeit osztja meg egy templomban önmaga feladásáról mialatt a háttérben egyfolytában egy Jézust ábrázoló portrét mutogatnak. Utoljára George Lucas volt ilyen szofisztikált, amikor a Baljós árnyakban bedobta a szeplőtelen fogantatást.

Superman lenne elvileg az, aki üldözi a bűnt és utat mutat az emberiségnek, azonban Az acélemberben a krisztusi pózzal együtt is csak egy illegális bevándorló, aki lassan bebizonyítja az amerikai hatóságoknak, hogy méltó az állampolgárságra. A többiek ehhez asszisztálnak és ezt bizony legalább annyira unják, mint én. Egyedül Michael Shannon izzik az intenzitástól, mint Zod, de valójában ő se több egy üvöltöző pszichónál. Russell Crowe, a biológiai fater minden drámai töltet nélkül, szó szerint önmaga árnyékaként lebegi át a filmet. A Superman nevelőapját játszó Kevin Costnernek szintén csak egy halovány funkció jutott a történetben, valamint egy Darwin-díjat érdemlő halálnem, melyen keresztül szépen le lehet zongorázni a Donner- és a Snyder-feldolgozás közti különbséget.

Az előbbinél a nevelőapa halála egy hirtelen jött szívroham folytán következik be, ám Snyderék egy sokkal nagyszabásúbb és egyúttal ostobább megoldást választanak: egy tornádót, melynek azért rohan neki a fószer, hogy megmentse a család kutyáját és azért nem hagyja, hogy a fia segítsen neki, nehogy lebukjon a képességeivel egy maroknyi ember előtt. Puff neki. Az igaz, hogy a fiát ezzel egy életre traumatizálta, de legalább a kutyának lett még pár jó éve. Szóval egy életszagú, emberi tragédia helyett kapunk egy túlspilázott, értelmetlen, csakis filmekben előforduló műdrámát.

Akár A sötét lovag-trilógiában, itt is megy tehát a moralizálás, de egy szellemi sérült lemming szintjén. A film nagyon igyekszik sötétnek beállítani magát, pedig ostobább, mint Richard Lester bármely Superman-folytatása. Az, hogy a beszívott levegőtől megjön Zod szuperereje már Batman & Robin kategória. Ennyi baromság mellett elmondható, hogy a zúzás tényleg epikus, mégse tudott érdekelni, mert hát mi az izgalmas abban, ha sérthetetlen ufók püfölik egymást? Mintha egy verekedősjátékot néztem volna, amiben a küzdő felek örökélettel nyomják. Az unalom, vagy egy nem túl következetes dramaturgiai csavar vet véget a bunyónak, végülis mindegy.

Hans Zimmer zenéje annyival jobb, mint a film, hogy a látnivaló mellette csak számítógépes erődemonstráció. Zimmer nem simán leiskolázza, de szégyenbe hozza alkotótársait. Zenéje hősies, eposzi, és szárnyaló. Pontosan olyan, amilyennek a filmnek kellett volna lennie. Annyi frenetikus előzetes után nem hittem volna, hogy ez lesz Snyder és Nolan közös munkájából. Azt el kell ismerni, hogy nem Henry Cavillon múlott, mert ő telitalálat volt a címszerepre, de ahhoz Superman ereje is kevés, hogy megküzdjön azzal a rengeteg elhibázott alkotói döntéssel, melyek a figuráját és úgy az egész filmet sújtják.

ÉRTÉKELÉS: 40%