A PS4 minimális számú exkluzív nyitócímmel jelent meg, melyek közül a legjobbnak a Killzone: Shadow Fall tűnt, mégis eleinte berzenkedtem tőle. Egyrészt nem fogadta kitörő lelkesedés, másrészt mivel az első bundle pakk részévé tették, hamar annyi példány árasztotta el a piacot belőle, hogy cserealapként az értéke a béka rotyója alá zuhant. Ironikus módon mégis pont ez vezetett a beszerzéséhez, ugyanis a túltelítettség lenyomta az árát is. A garasoskodás nem mindig vezet jóra, ám a Shadow Fall végigjátszása után kijelenthetem, hogy azt se bántam volna meg, ha a teljes áron jutok hozzá.

A Killzone világába majdnem olyan idegenül érkeztem, mint szűz a kupiba. A legtöbb, amit tudtam róla, az a PSP-s mellékzöngéből, az elsőszemélyűből felülnézetis lövöldébe váltó Liberationből származott. Eszerint egy kolonizált bolygón járunk, melyet régóta háborúk tépáznak, lakossága több szembenálló részre szakadt. A felek a Shadow Fall idejére látszólagos békét kötöttek, de mindennaposak közöttük az atrocitások, sőt a terrorcselekmények se ritkák. Mi egy Lucan Kellan nevezetű kezdetben engedelmes katona irányítását kapjuk, aki az egy vadiúj szuperfegyver és egy terrorista elfogása körül forgó történet folyamán fokozatosan rájön, hogy a másik oldal nem csak gonoszokból áll, míg az övé nem csak jókból.

A Guerrilla Games FPS-ének fő helyszíne egy futurisztikus nagyváros, melyet a berlini példa után szabadon egy hatalmas fal választ ketté. Azt hogy azonosuljunk a főszereplővel, meglehetősen direkte módon érik el: az első pálya a gyerekkoráról szól, ahol vele együtt tanúi leszünk apja meggyilkolásának. A játéknak ez a tutorialként is funkcionáló szakasza azok számára, akik végigcsinálták az előző három részt, túlságosan elnyújtott lehet, de én újoncként élveztem minden percét. A Shadow Fall nagyon rámegy a filmszerű hatásra, és ezt a PS4 tudásával olyan szinten képes prezentálni, amivel beelőz nem egy hollywoodi szuperprodukciót.

A játék fantasztikus grafikája nem csak a HD felbontás részletességét használja ki, hanem mindazokat az erőforrás zabáló animációs technikákat és látványeffekteket, melyek az előző generációnak már túl nagy falatot jelentenének. Az arcmimikát beelőzve a legerősebbek talán a fény-árnyék hatások, melyek a Shadow Fall látványvilágának az alapját képezik. Több villanást és csillanást látunk egyes pályákon, mint a lens flare mániás J.J. Abrams (Star Trek) filmjeiben. A játék annyira büszke a megjelenésére, hogy az már magamutogatásba fordul. Egy fejezet kezdetén több percnyi sorbanállást kell kivárnunk, aminek ugyan van egy minimális dramaturgiai szerepe, de a lényege az, hogy az újgenerációs Killzone demózhassa nekünk „de szép vagyok”. Nem mintha erre nem ragadna meg minden adandó alkalmat.

Az egyjátékos kampány összességében felülmúlta a várakozásaimat. A történet bevont, és bár az nem volt mindig tiszta, hogy miért megy épp a balhé, de az érintett témákat meglepően felnőtten kezelte. Nem hittem volna, hogy még tartalma is lesz a Shadow Fallnak, mégha azt a gyengébbek kedvéért erősen túl is hangsúlyozza. A játékmenet nem hoz lényegi újdonságot a műfajba, de kellően változatos, nemkülönben a helyszínek. A hatalmas tereken annyi csalókaságot éreztem, hogy csupán az első, erdős pálya jelent széltében-hosszában bejárható terepet. A többi már jóval inkább be van határolva. A feladataink a szokásosak. Szerezd meg ezt, nyírd ki azt. Fedezd távcsöves puskával a társadat, és így tovább. Vannak pályák, melyeket kimondottan lopakodásra terveztek, de a többségén gyorsabbnak és egyszerűbbnek tűnt, ha mindenkit kinyírok.

A harcos taktika nem csak praktikusabb, de élvezetesebb is volt számomra, mint settenkedni. Az egyre komplexebb lövöldözések a Shadow Fall legszórakoztatóbb részei közé tartoznak. Az ellenségek egyéni intelligenciája erősen megkérdőjelezhető, de, ha már négyen-öten vannak, akkor meg kell gondolnunk, hogy mit cselekszünk. A mutatós és nem kevésbé meggyőző hangú puskák között bárki megtalálhatja a neki valót. Azt azért elviseltem volna, ha az alapfegyvert is le lehet cserélni, nem csak a másodikat aközül a kettő közül, ami nálunk lehet. A gránátok többnyire haszontalannak bizonyultak, ellenben a segéddrón hamar nélkülözhetetlenné vált. Négy fő funkciója van (pajzsgenerátor; kötéllövés; elektromos bénítás; támadás), melyek közt az érintőpaddal válthatunk. A Dual Shock 4 más téren is kiválóan bevált, remekül irányítható vele a játék, csak a led fényt érzem továbbra is feleslegesnek rajta.

A kampány mellett a multiplayerrel is eltöltöttem néhány órát. Az első dolgom az volt, hogy kikapcsoljam a voice chatet, ugyanis gyereksíráson, népzenén és családi ordítozáson kívül mást nem hallatszott. Elérhető szerverekben és játékosokban nincs hiány, ám a résztvevők között alig van együttműködés. Csak mennek és lelövetik magukat, alig használják azokat a testreszabható kasztokat, melyek funkciói pedig lényegesek egy meccs megnyerésében. Bár nekem is hozzá kellett szoknom a rendszerhez, de az azért gáz, hogy nagyrészt én voltam az egyetlen aki respawnoló pontokat helyezett ki. Az is lehet, hogy csak nem a megfelelő helyekre léptem be, mindenesetre ezek voltak a jellegzetes benyomások, amiket szereztem.

Visszatérve az egyjátékos kampányra, a befejezését sokan szidták, így arra szánnék egy külön, és amennyire lehet spoilermentes, bekezdést. Engem is felhúzott a játék vége, de nem az, ahogy lezárták a sztorit, mert annak merészségét értékelem. A baj azzal van, ahogy bekövetkezik az a bizonyos fordulat. Korábban is előfordult, hogy, amikor kivették a kezemből az irányítást, akkor hősünk elbénulta feladatát. Ez bosszantó volt a játék folyamán, de a befejezésben már dühítő. Aki ismeri, tudja miért. A történet mondanivalója számomra megmentette az amúgy elhibázott végkifejletet, ami a felszínen csak egy újabb folytatásnak ágyaz meg, ám a háborúskodásnak azt a pokoli körforgását mutatja be, melynek soha nem lesz vége.

A Killzone: Shadow Fall az első kellemes csalódásom PS4-en. A multi speciel annyira nem győzött meg, de el lehet azzal is lenni. A kampány az, ami meglepő módon inkább elnyerte a tetszésemet: egy grandiózus sci-fi eposzként is megállja a helyét. A játék világa kívül-belül elsőrangúan ki van dolgozva, örömest merülök el benne később újra. Aki csak most ismerkedik a Killzone-nal és a PS4-gyel, annak ideális első játék. A korábban tesztelt Injustice-szal szemben látványos demonstrációját nyújtja a konzolban rejlő tudásnak. Élmény volt vele játszani, ennél többet indulásként nem is kívánhattam volna.

ÉRTÉKELÉS: 80%