A Transformers-filmeket, akárcsak az Alkonyat-sorozatot, rekordbevételek, a hajukat tépő kritikusok, és azokra fittyet hányó rajongók jellemzik. Michael Bay pusztítás pornójának második fejezete még az alkotók szerint is össze lett csapva, így azóta rendre azzal etetnek minket, hogy tanultak a hibáikból, a következő jobb lesz. A harmadik rész igaz nem volt olyan rossz, mint az előző, de még mindig sokan kritizálták a főszereplő Shia „nonono” LaBeouf-t és a bohóc formájában vagy más kartonfiguraként használt gárda többi tagját. Michael Bay a stúdió ösztönzésére megnyomta hát a reboot gombot és minden eddiginél komolyabb Transformers-epizódot ígért, ami A kihalás korában valósult meg.

A sztori néhány évet ugrik az időben, mely alatt a transformerekre sötét idők köszöntöttek. Bár az Autobotok megmentették az emberiséget a chicagói ütközetben, a megmaradt Álcákkal együtt mégis üldözöttekké váltak. Egy fejvadász transformer, Vesztegzár a CIA-vezetőjével (Kelsey Grammer) összefogásban egyenként kiírtja őket, ám legfőbb céljuk, hogy felkutassák Optimus Prime-ot. Az ütött-kopott, működésképtelen robotra egy texasi feltaláló, Cade Yeager (Mark Wahlberg) bukkan rá, de nem sokáig örül felfedezésének, mert Optimus üldözői őt és lányát (Nicola Peltz) is ráveszik a célpontok listájára. Ahogy próbálnak rájönni, hogy miért akarják megölni az Autobotok vezérét, eljutnak egy robotikával foglalkozó cég agyához, Joshua Joyce-hoz (Stanley Tucci), akinek feltett szándéka, hogy saját transformereket gyártson.

Mielőtt továbbmennék, hadd tisztázzam, én nem utálom se a Transformes-filmeket, se Michael Bayt. Tény, hogy mindkettőnek vannak hiányosságai, nem is kicsik, viszont, ha csúcsminőségű akcióról van szó, Baynek nincs párja. A rendező filmjei régóta eseménnyé nőtték ki magukat, melyet akkor is nehéz kihagyni, hogy a tapasztalat azt mondja, nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Kitérője az óriásrobotok világából, a Pain & Gain megmutatta, hogy még történetet is tud mesélni, ha akar, ezért reméltem, hogy ezúttal nem csak a mindent betöltő robbanásokban lesz erős a Transformers, amit fokozott, hogy magával hozta annak főszereplőjét, Mark Wahlberget.

A címében is komor A kihalás kora tényleg igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Bay kivonta a filmből nem csak a hadsereg fétist, de az első adandó alkalommal kinyírja az idegesítő, vicces mellékszereplőt. Szegény srác szénné égett hulláját aztán olyan büszkén mutogatja, mintha magát Jar Jar Binkset fejezte volna le és várná a tapsot érte. A megkomolyodását hasonló kényszeredettséggel bizonygatja a későbbiekben. Még az önkritika is felüti a fejét, ami akkor is örvendetes, ha puszta pózolás. A gondok ott kezdődnek, hogy nincs, amivel be tudná helyettesíteni azt, amivel dolgozni szokott. Új szereplői se kedvelhetőbbek a régieknél, csak kevésbé hajlamosak a meghülyülésre. Nem szoktam figyelni a filmen belüli hirdetésekre, ám A kihalás korában annyi van belőlük, mint egy Sas Tamás-produkcióban. Miközben a robotok egymást verik, valósággal az arcunkba nyomják a különböző márkákat. 

Az akcióban tisztességgel helyt álló Mark Wahlberg üdítő a rémült és begőzölt Shia LaBeouf után, ám neki is megvannak a rossz szokásai. Az általa játszott Cade Yeager a legnagyobb rombolás közepén is a lányát vegzálja nevelési célzattal, és folyamatosan beszól annak barátjának. Ez kezdetben még vicces is, de a tizedik alkalom után egyre kevésbé. Ahogy a rosszfiúk személyiségét próbálják árnyalni, csak azt érik el, hogy rávilágítanak arra, hogy nincs nekik. Az alulmotivált Stanley Tucci és Kelsey Grammer jelenléte így aztán nem sokat tesz hozzá a filmhez. Az éppen aktuális cicababából megkísérelnek egy határozott, értelmes személyiséget faragni, miközben a dolga csak az, hogy szép legyen, ám a bűvészmutatvány megbukik Nicola Peltzen, aki jellegtelenebb még Rosie Huntington-Whitleleynél is.

A film legfőbb problémája, hogy a robbanásokon kívül nincs, amire emlékezni érdemes belőle. A korábbi részek, akármilyenek rosszak voltak néha, mégiscsak megragadtak bennünk azok a szörnyű poénok, a hadsereg végletekig való heroizálása és a húsáruként kezelt dögös csajok látványa. Azzal, hogy Bay visszafogta magát, a Transformers megszűnt bűnös élvezet lenni. Persze megvannak azok a túlzásig fokozott stílusjegyek, amikről a rendező akkor se tudna lemondani, ha az élete múlna rajta, de a film egyedül az akcióban hozza a tőle elvárható őrületet. Akárhová jutunk el, csak idő kérdése, hogy beinduljon a féktelen zúzda. Három rész után Bay viszont már nem képes emelni a tétet, sőt ismétli magát. Ami szokatlan a technikai maximalizmusát ismerve, hogy néhány effekt befejezetlen, de olyannyira, hogy az már belerondít az egyébként szenzációs látványba. A 3D sincs kihasználva, pedig lenne rá alkalom.

A kihalás kora nagy igyekezetében nem lett különösebben se rossz, se jó. Véleményem szerint a sorozat legközepesebb része, ami annyiból aggasztó, hogy ez jelöli ki az új irányt, melyet a belengetett folytatások követni fognak. Ütőkártyáját, a Dinobotokat csak a végső csatában veti be, és akkor is alig használja őket. A filmek elsőszámú sztárjaival, az Autobotokkal se tud Bay mit kezdeni, most, hogy kedvenc rasszista vicceitől megfosztották. Mivel a produkció erősen Ázsia felé kacsingat, van egy szamuráj klisénk. Mellé a robotok egyéniségeként további, ezúttal kevésbé bántó sztereotip karakterjegyek sorakoznak fel, melyeket háborús filmekből szedhettek össze. A gonosz transformerek érdekesebbek, ám sajnos sokkal kevesebbet vannak jelen. A drámai vonal, miszerint Optimus csalatkozik az emberiségben is csak arra jó, hogy Bay elsüthessen egy dalt arról, hogy nincs többé, aki megvédjen minket. Ez a szám aztán olyan szörnyen giccses lett, hogy a nagy robbanásokon kívül ez az egyetlen, ami érdemben megmaradt A kihalás korából bennem.

ÉRTÉKELÉS: 50%

A CIKK AZ ALÁBBI OLDALON IS ELÉRHETŐ:

Filmek a polcról