Ha poszt-apokaliptikus történetről beszélünk, csak idő kérdése, hogy szóba kerüljön a fogalommá vált Mad Max-trilógia. Az ausztrál George Miller aprópénzből volt kénytelen leforgatni az első részt és igazából csak a folytatásban, Az országúti harcosban tudta nagyobb kompromisszumok nélkül megvalósítani elképzeléseit. A fiatal Mel Gibson alakította Max Rockatansky itt vált azzá a pusztaságban kóborló magányos harcossá, aki nem törődik semmi mással, csak a túléléssel. Nitro hajtotta vad és zabolázatlan filmek voltak ezek, így hát duplán pofán csapta a rajongótábort, amikor az amúgy is több sebből vérző harmadik epizód lágyabb hangvételt ütött meg. Az igazság csarnokán innen és túl egyetlen mentsége a látványvilág volt. Miller személyes okokból nem adta bele a szívét a filmbe és később még a trilógia jogait is kénytelen volt átruházni a Warner stúdióra. Sokáig úgy tűnt, hogy, mint annyi mozihőstől, Mad Maxtől is hozzá nem méltó módon fogunk búcsút venni, de megalkotója kitartóbbnak bizonyult, mint azt bárki gondolta volna. 

A sors nem könnyítette meg a rendező dolgát. Évekkel ezelőtt majdnem lett egy új Mad Max-filmünk Mel Gibsonnal, csakhogy közbeszólt egy pénzügyi válság, minek után a projekt finanszírozása összeomlott. Az eredeti trilógia nem csökkenő népszerűségének köszönhetően a produkció más formában ismét életre kelt. A botrányai miatt kiközösítetté vált Gibsont lecserélték a jövő nagy ígéretére, Tom Hardyra. Miller elmondása szerint ugyanazt az őrült csillogást vélte felfedezni a szemében, mint a Halálos fegyver sztárjában. Hozzá csatlakozott a hullámvölgyben lévő Charlize Theron, aki a hihetetlen fizikai kihívást jelentő szerep kedvéért még arra is hajlandó volt, hogy kopaszra nyírassa a fejét. 

A 2012-ben megkezdett forgatás marathoni hosszúságúra nyúlt. A végeredménnyel elégedetlen Miller többször is visszament újabb és újabb akciójeleneteket felvenni. Az eleve óriási költségvetés egyre csak duzzadt, látni viszont semmit se engedtek a rögzített anyagból. A hírforrások még abban se egyeztek ki, hogy egy rész készül-e, vagy a rendező egyben forgat le mindjárt kettőt. A reboottal kapcsolatos megannyi bizonytalanságot egy előzetes oszlatta el, ami túlzás nélkül ámulatba ejtette a filmvilágot. Még a legelbizakodottabb rajongók se készültek fel arra, hogy a Mad Max - A harag útja ennyire jól fog kinézni. A kirobbanó erejű trailer nyomán hinni kezdtünk abban, hogy a tiszta lappal induló sorozat új tagja felülmúlhatja akár legendássá nőtt elődjeit is, sőt úgy általában mindent, amit blockbuster címszó alatt a mozikba küldtek az elmúlt időben. 

Ennyi várakozás után jobb elsőként tisztázni azt a kérdést, melytől a legizgatottabban dobog a film iránt érdeklődők szíve: A harag útja tényleg annyira zseniális lett, mint mondják? Boldog lennék, ha azt írhatnám, hogy igen, de nem tehetem. Ez persze csak az én véleményem, ami idővel akár meg is változhat, viszont egyelőre nem látom benne azt a forradalmi mesterművet, aminek nagy sebbel-lobbal kikiáltották. A lelkesedés okai ugyanakkor világosak. A merészség kiveszőben van a filmiparban, a régi akcióhősöket legyőzték a receptre gyártott képregény-figurák. A tehetséget mutató rendezőket, akik újat hozhatnának a kivéreztetett zsánerekbe, tömegigényeket kielégítő franchise-ok szolgálatába állítják. Egyéni hangjuk csupán a látványban nyilvánulhat meg. Ebben a rendszerben elvileg meg se valósulhatott volna A harag útja, mégis itt van. Ha valamit nem lehet elvitatni Millertől, hát azt, hogy filmjével nyíltan bemutat a jelenleg uralkodó trendeknek, az alacsony korhatárnak és a biztos középszernek.

Ezeket az akciójeleneteket még sokáig fogják emlegetni. Az alkotók bár élnek a számítógépes technika adta lehetőségekkel, a határokat nem kizárólag a komputer segítségével tolják arrébb, azt csupán segédeszközként használják. Miller a 150 millió dollár körüli büdzsé javát arra fordította, hogy a lelket is kihajtsa kaszkadőreiből a namíbiai sivatagban. A soha nem látott autós mutatványokba beleölt hatalmas munka minden egyes izzadságcseppje ott gyöngyözik a vásznon, melyet megtölt a felcsapott por és a benzingőz, ahogy eszeveszetten száguld egyszerre vagy egy tucatnyi rombolásra kész járgány. Az alkotók nem kispályáznak, amint felbőgnek a motorok nincs megállás. Ami csak lehet, az összeütközik, borul és robban, amikor pedig ezek a bitang vasparipák egymásba rohannak, a valóság súlyával hajlik a fém. A Mad Max két tömény óra a világ legnagyobb szabású kaszkadőrshowjából, mely után egy újabb CGI-orgia bajosan fog ismét lenyűgözni.

Jogos a kérdés, hogy, ha egy film alkotói ennyire bevállalósak, és még tehetségük is van ahhoz, hogy a maximumot sajtolják ki a rendelkezésükre álló eszközökből, akkor hol lehet a probléma? Ahogy az előző bekezdés végén írtam, A harag útja nem más, mint egyetlen nagy akciójelenet. A történetbe azért is nem mentem bele idáig, mert igazából nem is érdemes. A Charlize Theron alakította Furiosa fogja magát és lelép az önjelölt istenként uralkodó Halhatlan Joe (Hugh Keays-Byrne) ágyasaival. Megkezdődik az üldözés, amibe az elfogott Max Rockatansky is belesodródik, és nagyjából ennyi. Az egyetlen meglepetés, hogy a címszereplő ebben az egész herce-hurcában mellékalak lesz. Az volt az érzésem, hogy Millert nem is érdekli Max, sokkal jobban foglalkoztatják őt a már eleget dicsért akciójelenetek, illetve a másik főszereplő, Furiosa. Ő a film valódi hőse. Max még csak nem is tűnik egy különösebben érdekes, és főképp nélkülözhetetlen szereplőnek. Aktív hozzájárulása az események alakulásához túlnyomórészt csekély. Nem jelentett volna nagy gondot kiírni őt a filmből. Nem segít, hogy Tom Hardyban ugyan valóban ott egy nyughatatlan vibrálás, de a kisugárzása elmarad Mel Gibsonétól. Nagy pluszpontot jelentett volna, ha Miller merészsége kiterjed sztárja megtartására is, Gibson ugyanis korosan is többet hozzátehetett volna a filmhez, mint az egyébként szintén tehetséges Hardy. 

A film így szinte teljes egészében a ragyogó Charlize Theroné, aki amellett, hogy bakafrizurával, olajba mártott homlokkal is gyönyörű, tökösebb akcióhős, mint azt a balul elsült Aeon Flux után gondolnánk róla. Furiosa nem az izmaival válik egyenértékűvé magával Maxxel is, hanem a tetteivel és a bátorságával. A tekintetében ott van a harcos. Elég ránézni, hogy egyértelmű legyen, ezzel a csajjal nem lehet büntetlenül kikezdeni. Miller mindkettejük lelkébe igyekszik belemászni, de Furiosa válik a film teljes értékű, rétegelt karakterévé, aki uralja az eseményeket. Max pusztán az ő segédje. Ennek pozitív hozadéka, hogy A harag útja a műfajban megszokott nemi szerepek szerinti leosztásra fütyülve egy olyan erős, mégis emberi női főhőst kínál, amire ritkán akad példa. Emiatt a filmet legalább annyira lehet ajánlani a nőnemű nézőknek, mint a férfiaknak. Talán még jobban is járnak vele, mint a nekik szánt Tökéletes hang 2-vel, ami a premier hetében lenyomta Miller alkotását az amerikai mozikban.

A harag útja készítőinek az utolsó felvonásban jut eszükbe, hogy Maxre többet is bízzanak annál, hogy olykor a volán mögé engedik. Addigi legnagyobb vagánysága sajnos képen kívül történik. Nála csak a főgonosz Halhatlan Joe járt rosszabbul, akinek ijesztő maszkjára, szúrós szemére és reszelős hangjára esetleg fogunk emlékezni néhány nap után, de, mint szereplőre aligha. A film javarészében ott sincs, hiányában pedig nagyon könnyű megfeledkezni róla, mert lényegében csupán az említett részekből áll. A menekített hölgykoszorú tagjai is felcserélhetőek, éppen csak a hajuk színe különbözteti meg őket egymástól. A főszereplők nyomában lévő groteszk megjelenésű üldözők közül a kezdetben még irritáló Nicholas Hoult emelhető ki, aki teljes személyiségváltozáson megy keresztül. Furiosa után övé a film legérdekesebb karaktere, és ő korlátozott idejét ugyanúgy kihasználja, mint Theron, ezáltal szegény Max a dobogó legalsó fokára szorul. 

Akciófilmet a harmadik Mad Max óta, számszerűsítve vagy harminc éve nem rendezett George Millernek kijár egy tekintélyes pacsi azért, amit véghezvitt, de azt azért sajnálom, hogy a film kimerül annyiban, hogy két órásra nyújtja Az országúti harcos fináléját. Ebben a fantasztikusan kinéző világban szívesen elmerültem volna mélyebben, A harag útja viszont nem kíván több lenni egy szimpla üldözős filmnél. Innen nézve, amit az eddigieken túl a leginkább dicsérni lehet benne, hogy a nagy akcióparádé nem válik se monotonná, se üressé. Ha nem is mindig azzal a szereplővel foglalkozik, akivel tulajdonképpen kellene, az őrületes tombolást Miller vasmarokkal tartja kézben. Korát meghazudtoló, kifogyhatatlan energiája csordultig átjárja A harag útját, mely nem csak a trilógia, de az akciófilmek legjobb hagyományait örökíti tovább elképesztően magas szinten.

ÉRTÉKELÉS: 80%