A közelmúltban elhunyt Wes Craven több évtizedes pályafutásának megvoltak a maga hullámvölgyei, mégis túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a horror mestere volt. A Sikoly-sorozatnak köszönhetően a '90-es években új erőre kaptak a slasherek, vele pedig Craven is újra közkedvelt lett a fiatalok körében, amit kevesen mondhattak el magukról a régiek közül, akik vele együtt annak idején megreformálták a horror műfajt. Bár a Rémálom az Elm utcában-filmekkel ellentétben a Sikoly minden részét ő rendezte, az előbbi széria inkább tekinthető a főművének. Freddy Kruegerrel nem csak a horrorfilmek egyik legnépszerűbb gonoszát alkotta meg, de, hogy slashere fő helyszínül az álmokat választotta, lerakott egy kiaknázható lehetőségekkel teli masszív alapot, amire a elmaradhatatlan folytatások kedvük szerint építkezhettek. A Rémálomból így lett az egyik legkülönlegesebb horror-franchise, melynek még a gyengébb folytatásaiba is több fantázia szorult, mint más filmsorozatok összes epizódjába együttvéve. Az újrafeldolgozást inkább felejtsük el, maradjunk csak az egyetlen és pótolhatatlan Robert Englund főszereplésével készült részeknél! Kezdődjön hát a Rémálom-marathon!    

Rémálom az Elm utcában (1984)

A horrorfilmek legfőbb szabálya, hogy mindig az első rész a legjobb, ezt pedig a Rémálom-sorozat is betartja. Bármilyen népszerű lett a film, nem sokan hittek benne, hogy az lesz. Az író-rendező Wes Cravent mindenütt elhajtották ötletével az elm utcai tiniket álmaikban legyilkoló, összeégett arcú Freddy Kruegerről. Egyedül a frissen megalapított New Line Cinemánál láttak benne fantáziát. A stúdiót tehát lényegében Freddy keltette életre, aki beírta magát a slasher ikonok nagykönyvébe. Míg Jason Voorheest és Michael Myerst eljátszhatta szinte akárki, Freddy Krueger nem lett volna ugyanaz Robert Englund nélkül. Vele nyerte el harsány személyiségét. Ellentétben gépiesen dolgozó társaival, Freddy úgy vadászta le a buta tiniket, mintha a legnagyobb muri lenne a világon. Ettől az első részben csak félelmetesebb lett, de a film okosan kigondolt világával is kitűnt az átlagból. Craven ügyes dramaturgiai trükkjeinek köszönhetően a képzelet és a realitás összemosódott. A befejezés is több volt, mint slusszpoén: végképp elvette a bizonyosságot, hogy abból, amit láttunk mennyi volt az álom és mennyi a valóság.

A film elején az se biztos teljesen, hogy ki lesz a főhősünk. Nancy fokozatosan veszi a kezébe az irányítást, míg eljön az a pillanat, amikor ő állít csapdát álmában Freddynek. A Nancyt játszó Heather Langenkamp nem futott be nagy karriert, oldalán debütált azonban Johnny Depp, aki eredetileg csak a haverját, Jackie Earle Haleyt kísérte el a szereplőválogatásra. A film néhány költséghatékonyságból született suta technikai megoldása jelentőségét veszti olyan erényei mellett, mint Charles Bernstein istenien eltalált zenéje, melynek főtémájából elég pár taktus is egy borzongató éjszakához. A rendező alamuszi módon játszik velünk és az atmoszféra megteremtése mellett az ijesztő hatásokban is remekel. Elhiteti, hogy tudjuk mi fog történni, miközben egész más módon csap le. Craven legtöbb társával ellentétben nem csupán a gyilokokra és a vérre alapoz, alapvető félelmeinkre tapint rá. A '70-es években a Cápa megtanított egy generációt rettegni a vízbe menni, a következő évtizedben viszont Wes Cravennek sikerült elérnie, hogy féljünk elaludni! Amíg pedig alvásra szükség lesz, addig ez a film is klasszikus marad.

Rémálom az Elm utcában 2. – Freddy bosszúja (1985) 

A Rémálom-sorozat induló epizódja nagy nyereséget termelt a New Line Cinema stúdiónak, ezért a folytatást olyan hamar a mozikba akarták tenni, hogy a Freddy bosszúja munkálatait sebtiben elkezdték az első részt író és rendező Wes Craven nélkül. A Rémálom 2 valamivel még többet is hozott a konyhára, mint az eredeti, ám alkotói nem tettek túl sok dicséretet zsebre. Bár egy horrorfilm folytatásától nem meglepő, hogy nem képes tartani a korábban megszokott színvonalat, de a második rész igazából ott lett elszúrva, hogy teljesen más szemszögből közelítette meg Craven alapötletét. Nem csoda, hogy a Freddy bosszúját a közvélekedés a sorozatba legkevésbé passzoló epizódnak tartja, ami az új író, David Chaskin állítása szerint valójában a látens homoszexualitásról szól.

Jack Sholder (A rejtőzködő) filmjében az álmok elveszítik a jelentőségüket, a középpontban Freddy, mint egy testrabló démon áll, aki csupán fellépésével idézi valamelyest az első részt. Az embernek sokszor határozottan az az érzése, hogy az előzményekhez lazán kapcsolódó történetet eredetileg nem a Rémálom folytatásának szánták, csak utólag próbálták azzá alakítani. Az alaphelyzet érdekes, de a következetességet hírből nem ismerő megvalósítás elnyomja az eredetiségre törekvés dicséretes szándékát. Azért akadnak pozitívumok, Robert Englund például egyre nagyobb élvezettel játssza Krueger szerepét és örvendetes, hogy az alkotók időnként némi humorral is mernek élni. A Rémálom 2 bár nem annyira szörnyű, mint a híre, sőt a film végi elképesztő mészárlás miatt önmagában megér egy kísérletet, mégis egyértelműen félresiklott próbálkozás, ami után helyre kellett hozni a sorozat hírnevét. 

Rémálom az Elm utcában 3. - Álomharcosok (1987)

Szokás, hogy, ha egy horror trilógiává érik, akkor az alkotók megpróbálnak visszaásni a gyökerekig. Nincs ez másként a Rémálom-sorozat harmadik epizódjában sem, amelynek az elkészítésében már közreműködött az alapokat kitaláló Wes Craven is, aki az Álomharcosokkal igyekezett visszaterelni a sorozatot az eredeti medrébe: ismét egy fiatalokból álló társaság van a középpontban, akik számára az elalvás majdnem egyenlő a biztos halállal. Vannak azért friss ötletek is, és a sorozat itt kezdett kiforrottá válni. Elindult egy történetfonál, amit a folytatások is továbbvittek. A rendezői székbe beültetett Chuck Russell (A massza) bár a szöveges részeket elég erőtlenül kezeli, de a mozgalmasabb jeleneteknél sikerül megteremtenie a kellő feszültséget. A rémálmok látványvilága kimagaslóan jó lett, joggal nevezhetjük azokat a film csúcspontjainak. Mellettük a szereplők ébren töltött ideje kényszerű átkötésnek tűnik, ami könnyen unalomba fulladhat.

A forgatókönyv betegségei miatt sok lehetőség csupán minimális szinten kerül kihasználásra, így például a szereplők álmaiban meglévő különleges képességei vagy az első részből ismerős Heather Langenkamp és John Saxon visszatérése. Hiányosságai ellenére a Rémálom 3 az, amely félelmetességben a leginkább megközelíti a klasszikusnak számító eredetit. Nyilvánvaló, hogy jobb is lehetne, de, ha azt nézzük, hogy a harmadik részre, hogyan végezte a legtöbb slasher - például a Sikoly - akkor az Álomharcosok feltétlen kiérdemli az elismerésünket. A meseszerű adalékokkal, Freddy háttértörténetének a továbbgondolásával, valamint azzal, hogy kezdtek végre igazán ráérezni a humorára, elérték, hogy a Rémálom 3 ne egy újabb felesleges folytatás legyen. Az első rész árnyékából a film nem tud kitörni, viszont a Freddy bosszúja okozta csorbát hathatósan kiköszörüli. 

Rémálom az Elm utcában 4. – Az álmok ura (1988) 

A Rémálom-filmek gyilkosa, Freddy Krueger sok fiatalnak okozott álmatlan éjszakákat, ám a sorozat rajongói legalább annyira megkedvelték, amennyire mások rettegtek tőle. Tudták ezt a készítők is, és a közönség Freddyvel való szimpatizálására részről-részre jobban alapoztak. Ennek a betetőzésének nevezhető Az álmok ura alcímmel ellátott negyedik epizód, amelynek immáron Robert Englund az abszolút sztárja. Freddy idáig is előszeretettel gúnyolódott áldozataival, ám humora ezúttal még nagyobb teret kap: mielőtt végezne valakivel sosem tudja kihagyni, hogy ne éljen egy gonosz kis élccel. Az írók, többek közt a Szigorúan bizalmasért később Oscar-díjjal jutalmazott Brian Helgeland, remek szövegeket adtak a szájába, a filmet rendező Renny Harlin (Die Hard 2) pedig gondoskodott arról, hogy minden egyes megjelenése stílusos legyen, tovább növelve ezzel az alakját övező kultuszt. Helgelandot mellesleg maga Englund ajánlotta be, és az írónak mindössze egy hetet adtak a producerek, hogy átnyújtsa nekik a kész forgatókönyvet. 

Renny Harlin Az álmok urában érdekesen elegyíti a horrort más műfajbeli alkotások eszközeivel. Némi fantasy elem már az Álomharcosokban is volt, Harlin pedig ezen a nyomvonalon halad tovább, kiegészítve azt akciófilmes látásmódjával. Kamerakezelése újszerűen hat ebben a zsánerben, igaz a könnyedebb hangvétel miatt a Rémálom 4 nem annyira félelmetes, mint az előző rész. Izgalmasnak persze izgalmas, csak nem úgy, mint egy horrorfilm, hanem, mint egy látványos rémmese a jó és a rossz harcáról. A forgatókönyv néhány kisebb-nagyobb butaságát leszámítva meglepően ötletes lett, a cselekményben ezúttal nincsenek üresjáratok és az előzményekkel való összekötés alapossága is említésre méltó. A nem túl ismert Craig Safan a sorozat egyik leghangulatosabb aláfestő zenéjét szállította le, pedig a harmadik részben Angelo Badalamenti (Twin Peaks), illetve a másodikban Christopher Young (Hellraiser) szintén kitettek magukért. Wes Craven talán nem egészen így képzelte el figurája halhatatlanná válását, de az a negyedik résszel minden kétséget kizáróan megtörtént.

Rémálom az Elm utcában 5. – Az álomgyerek (1989)

Wes Craven nem is sejthette anno, hogy milyen hosszúra nyúlik majd az általa életre keltett Rémálom-széria, mely az ötödik rész bemutatására már egy TV-sorozattal is kiegészült. Ahhoz képest, hogy milyen rohamtempóban készültek a folytatások, egy bizonyos szintet többnyire sikerült tartani, amivel Freddy kultuszának a kiteljesedését maradéktalanul el is érték. A Stephen Hopkins rendezte Álomgyerek volt az utolsó rész, ami érdemben építgette tovább a legendáriumot, egyúttal mégis megkongatta a vészharangot, ami azt jelezte, hogy nem lehet a végtelenségig szőni a pizzaarcú rém történetét. A jó szemű producerek ismét találtak egy újonc rendezőt, aki igazolni tudta a belé fektetett bizalmat és figyelemreméltó karriert futott be. Stephen Hopkins kezdő létére olyan jól kezelte a forgatás hektikus menetét, hogy kiérdemelte a Ragadozó 2 rendezői székét. Más kérdés, hogy mit kezdett vele. 

Forgatókönyvíróként Leslie Bohem van feltüntetve a stáblistán, de a script utolsó pillanatban összeállt végső változatát a Freddy haláláért felelős Michael De Luca írta. Segítségével Hopkinsnak sikerült megalkotnia a sorozat néhány legbetegebb álomjelenetét. Freddy az egyik áldozatát például saját magával eteti halálra, amiből látható, hogy az epizódnak a humora is elég groteszk. A film közvetlen folytatása az előző résznek és egyben a legutolsó, amiben visszatér Alice, aki közel járt ahhoz, hogy Freddy legfőbb ellenfelévé nője ki magát, de valahogy mégse tudott az első hősnő, Nancy méltó utódja lenni. További problémát jelent, hogy a készítők néhány bizarr elképezése látványosan mellé megy, a színészek pedig még egy horrorfilmhez képest is szörnyen gyengén muzsikálnak. A Rémálom 5 az összes hibájával együtt alkalmas lehetett volna rá, hogy vele tegyék sírba Freddy-t, de, mint tudjuk, a sorozat szekere ekkor még túl jól futott, hogy megálljt tudjanak parancsolni neki.  

Freddy halála - Az utolsó rémálom (1991)

A producerek öt rész után úgy döntöttek, itt az ideje sírba rakni Freddy Kruegert. A film címében nem győzik eléggé kihangsúlyozni, hogy most aztán tényleg vége a dalnak, de persze nem így lett. Míg az első Rémálom az Elm utcában vérbeli horror volt, a hatodik rész valahol félúton helyezkedik el egy idióta fantasy és egy őrült vígjáték között. A filmmel megkerestek egy nevesincs új-zélandit, egy bizonyos Peter Jacksont is, de az elképzelései nem nyerték el a döntéshozók tetszését. A rendező Rachel Talalay lett, akinek a legnagyobb dobása a borzadályos Tank Girl. Amikor a kezdésben Freddy az Óz gonosz boszorkájaként jelenik meg rögtön egyértelművé válik, hogy Talalay filmjét nem lehet komolyan venni. Az alkotókkal humorizálás terén rendesen elszaladt a ló. Azzal, hogy megijesszenek minket nem is nagyon törődnek. Ilyen körülmények között Freddy Krueger se tud több lenni, mint egy gonosz bohóc. Hiába vált a szereppel az évek során eggyé Robert Englund, nem tehet mást, mint, hogy ökörködik, ahogy a készítők elvárják tőle.   

A forgatókönyvet jegyző Michael De Lucának vannak érdekes ötletei - melyek közül néhány Az őrület torkában című horrorjában vissza is köszön -, ám ezek olyan baromságokkal vegyülnek, hogy akkor is nevethetnékem támadt, amikor nem kellett volna. A látványvilág gyakran kelti egy elmebeteg szellemvasút attrakciójának benyomását, a térhatású effektek maradványai pedig csak rontanak a képen. A film összecsapottságát mutatja, hogy a történet már a felénél szétesik, a Freddy múltjának feltárására tett kísérletek pedig finoman szólva nem működnek. Rengeteg visszautalása ellenére a Freddy halála tűnik a sorozat leginkább kívülálló tagjának. Mintha csak egy paródiát néznénk. Ha, mint lezárást vesszük, akkor örvendetes, hogy a producerek nem tartották magukat az elhatározásukhoz és megannyi rémálmunk okozójától nem ilyen formában kellett elbúcsúznunk. 

Az új rémálom (1994)

Amikor már nagyon nem tudják az alkotók, hogyan folytassák hosszúra nyúlt horrorfilm-sorozatukat, akkor általában valami őrült ötlettel állnak elő. Így kerülhetett a rémálmokban gyilkoló Freddy Krueger a hetedik részben saját filmje forgatására. Wes Craven, a figura kitalálója miután végignézte a korábbi folytatásokat, úgy döntött, inkább valami újjal rukkol elő és személyesen gondoskodik szörnyetege elpusztításáról, méghozzá az első részben felfedezett Heather Langenkamp segítségével. Craven elgondolása, mely szerint a történetet az új Rémálom-epizód elkészülése köré építi, óriási, ám a megvalósítás korántsem az. A film ugyan előrevetíti azt az önironikus szemléletet, mely később a Sikolyban teljesedett ki, ám a felét se használja ki azoknak a lehetőségeknek, amik az alapötletben rejlenek. A biztató kezdetek után Craven leragad a Langenkamp kisfiát övező furcsaságoknál, és bár nem tud mit kezdeni velük, mégis egyre nagyobb teret ad számukra. Az író-rendező ahelyett, hogy szabad utat engedne Freddy gyilkolásainak, energiáit abba fekteti, hogy túlmisztifikálja a történetet, a film pedig megkezdi lassú útját a széthullás felé.

Egy darabig érdekes a sok filmes utalás és, ahogy Robert Englund, meg a stáb többi tagja önmagukat alakítva jelennek meg, de idővel mindinkább zavaróvá válik, hogy Freddy nincs sehol. A földrengések és a Ragyogásból kiszökött kisfiú kevés a feszültség fenntartásához, bármilyen jól is esik, hogy az új epizód a legtöbb folytatással ellentétben horror próbál lenni. Nehéz megbocsájtani, hogy egy egész órát kell várni, hogy Krueger akcióba lendüljön, utána pedig azt, hogy Craven újító kedvében átszabta a külsejét, és még egy béna kabátot is ráerőltetett. Amikor az események végre beindulnak, akkor is csupán pislákol az élet a filmben. Előfordulnak ötletmorzsák és néhány hangulatosabb jelenet, de Az új rémálom ekkorra végérvényesen egy nagy ambíciókkal teli kihagyott lehetőséggé válik. Wes Cravennek mindenesetre azt sikerült bebizonyítania, hogy a sorozat még nem fulladt ki teljesen, csak a megfelelő emberre vár, aki ki tudja használni a jól kitalált alapokat.

Freddy vs. Jason (2003)

A Rémálom és a Péntek 13. gyilkosát egymásnak eresztő film ugyan csak félig számít Freddy Krueger filmjének, de a helyzet az, hogy túl jó ahhoz, hogy emiatt kihagyjuk a maratonból. A Freddy vs. Jason szörnyen nehezen jött a világra. A labdát egy közös filmre még 1993-ban dobták fel a Jason pokolra jutban, és azóta ment a huzavona a forgatókönyvvel. Belőni az arányokat igaz nem volt egyszerű, hisz az alkotóknak mindkét karakter rajongóbázisát ki kellett szolgálniuk. Ronny Yu rendező, akinek Chucky-t is sikerült feltámasztani, és írói profin tartják az egyensúlyt. Már a legelső pillanattól, mikor a Rémálom zenéje a Péntek 13-ébe vált, érezni, hogy jó kezekben vagyunk. A készítők úgy hozzák össze a két horror-franchise főszereplőjét, hogy annak még értelme is legyen. Freddy Krueger azért csalja el az Elm utcába Jasont, mivel már elfelejtették, ám a hokimaszkos gyilkos olyan jó munkát végez, hogy tőle jobban kezdenek félni az emberek. Mikor Freddy ereje kezd visszatérni, egy találékony fordulattal Jason lesz a fiatalok utolsó reménye, az egyetlen, aki legyőzheti a rémálmok urát.         

A Freddy vs. Jasonnak hatalmas elvárásoknak kellett megfelelnie, és, ha nem is lett tökéletes, azt megadja a két nagy rivális törzsközönségének, amit látni szeretnének tőlük. Mindkét sorozat alaposan leépült az évek során, de Ronny Yu visszaterelte Freddy-t és Jasont egy olyan útra, ahol ismét önmaguk lehettek. Ha azt leszámítjuk, hogy az egyik karakter átvándorolt a másik filmjébe, ez a legnormálisabb folytatás, ami hosszú évek óta készült mind a Péntek 13-hoz, mind a Rémálomhoz. Elborult ötletek nélkül, a hagyományaikat őrizve vitték tovább történetüket. Jason újra óvatlanul szexelő tiniket aprít, Freddy pedig bár megtartotta gonosz humorát, ismét az a mumus, akitől félni lehet. Míg ők a régi fényükben ragyognak, az áldozataikat jelentő tinédzserek meglehetősen haloványak lettek. Többre nem telik az alkotóktól a műfajban megszokott karaktertípusok újrahasználásánál. Robert Englund a film legfőbb ásza, akinek a kilenc évi kihagyás meg se kottyant. Ugyanazzal az energiával játssza el Freddy-t, mint régen. Sajnos több alkalma nem volt rá, de annál a végső kacsintásnál stílszerűbb búcsút elképzelni se tudnék. Köszönöm a figyelmet, és szép álmokat kívánok!