Minden egyes képregényrajongónak megvannak a maga megkerülhetetlen favoritjai, a saját, meghatározó kedvenc történetei és karakterei, amik és akik miatt beleszeretett ebbe a hobbiba. A ’90-es években felcseperedett generációnak minden bizonnyal A Csodálatos Pókember volt az a sorozat, amely a szuperhős-képregények olvasásához terelte a gyermeki lelket. A bő 10 évig futó széria a korszak legnépszerűbbje volt, így hát nem véletlen, hogy sokunk számára (számomra is) a Hálószövő kalandjai jelentették az alfát és az omegát, az egyedüli, vitathatatlan és felmúlhatatlan szuperhős-képregényt, amely a mai napig szakadatlanul kitartó rajongásom legelső és legfontosabb mérföldköve – és minden bizonnyal nem vagyok ezzel egyedül. Több, mint valószínű, hogy akkoriban a Semic kiadó is a legjelentősebb zászlóshajójaként tekintett a barátságos és közkedvelt Falmászóra, mivel egy idő után már más hősöket is reklámozni kezdett A Csodálatos Pókember lapjain, aminek a Marvel-univerzum mélyebb megismertetésén kívül az is volt a határozott célja, hogy előkészítse a terepet más, önálló képregénysorozatoknak (lásd példának okáért a 24 számot megért Marvel Extrát), és, hogy ne térjünk el annyira jelen cikk témájától, mire megjelent a Kitty Pryde és Rozsomák című hat részes minisorozat első felvonása itthon (1992 májusában), a Marvel népszerű mutánscsapata, az X-Men már csak egy hónapra volt önálló, hazai bemutatkozásától. A különböző szuperképességekkel felvértezett mutánsok aztán 36 részig húzták, mielőtt lekerültek volna az újságosok polcairól, azonban szerencsénkre pont a széria talán legjobb, legjelentősebb korszaka (illetve annak egy hosszabb szelete) került leközlésre Magyarországon, ami mindmáig kellemes és szép emlékeket ébreszt azokban, akiknek akkor és ott volt alkalmuk követni a rövid életű sorozatot.
Ebbe a csoportba tartozott a Kitty Pryde és Rozsomák is, amely A Csodálatos Pókemberben futott, egyfajta hangulatfokozó mellékzöngeként, feldarabolt formában, több mint egy évig, és amit nemrég adtak ki teljes valójában, egy masszív gyűjteményes kötetben – retro-láz közepén, a lehető legalaposabb és legméltóbb formában, a régi motorosoknak és az újdonsült belépőknek egyaránt. Előbbieknek nem kell különösebben bemutatni ezt a hiánypótló kiadást: a történet annak a Chris Claremontnak a tollát ékesíti, aki 16 hosszú évig, 1975-től 1991-ig volt az Uncanny X-Men sorozat írója, és akinek felügyelete alatt a mutánsok, pályafutásuknak talán legsikeresebb és méltán legnépszerűbb korszakát mondhatták magukénak. Claremont még mostanság is példátlannak minősülő sikertörténetet vitt véghez Charles Xavier mutánsaival, zsenije pedig többek közt pont abban rejlik, hogy a normális társadalomból kitaszított szuperhősökön keresztül világított rá olyan valós társadalmi problémákra, mint a rasszizmus és az antiszemitizmus. Karakterei hiába vettek részt csillagközi kalandokban, vagy hiába csépeltek részről részre idegen világokból érkező földönkívülieket, a mögöttes mondanivaló precízen megszerkesztett formája általában mindig kihallatszott a szuperhős fantáziavilág koncepciójából – és ezáltal a Marvel legkomolyabb sorozatává lépett elő, melynek köszönhetően az utókor mindmáig megkerülhetetlen alapvetésként tekint az egész Claremont-érára.
Olyan klasszikusokhoz képest, mint a Sötét Főnix, vagy Az eljövendő múlt napjai, a Kitty Pryde és Rozsomák elsőre egy laza ujjgyakorlatnak, vagy legjobb esetben is egy könnyed kitérőnek tűnik az író karrierjében, pedig végeredményben erről szó sincs. Igaz, hogy Claremont ezúttal dobta a mutánsok és az emberek közt feszülő ellentéteket, a kirekesztés és az egyéb társadalmi kérdések témakörével együtt, azonban a hat részes minisorozat így is mérföldkőnek számít. Kisebb és kevésbé ismertebb ugyan, de ennek ellenére is egy jelentős mérföldkő – több szempontból nézve is. A sztori Kitty Pryde szemszögéből kezd: az X-Men, akkoriban kedves, bájos és kifejezetten naiv, már-már egy komikus mellékszereplő szintjén mozgó tagja, Kolosszussal való szakítása után hazautazik édesapjához Chicagóba, ahol szembesül vele, hogy a japán maffia apja bankján keresztül tervezi tisztára mosni a pénzét. Az aggódó tinédzser végül a Távol-Keletre utazik, hogy egymaga járjon végére a sötét üzletnek, azonban ott egy legendás, mágikus erővel rendelkező nindzsamester, Ogun kezébe kerül, aki megkaparintja a tapasztalatlan fiatal lányt, majd ősi elmetrükkökkel igyekszik átvenni felette az irányítást. Ekkor lép a képbe mindenki kedvenc mutánsa, Rozsomák, aki Kitty segítségére siet, és a hősök végül erejük egyesítésével fognak össze Ogun ellen – amíg előbbinek egyúttal saját magával is fel kell vennie a harcot, addig utóbbinak elkerülhetetlenül meg kell küzdenie azzal, akit egykor a mesterének hívott.
A Kitty Pryde és Rozsomák mindkét címszereplő számára fontos, elhanyagolhatatlan lépcsőfok. Előbbi ezzel a történettel lépett ki a naiv tinilány árnyékából, és keresett új útvonalakat. A 13 évesen az X-Men sorozatban bemutatkozott, majd négy esztendőn át a másodosztályú szuperhősök ligájában ténfergő karakter belső utazása során szembesül a felnőtté válás nehézségeivel és saját önnön démonjaival, ez az út pedig életszagú tinédzser problémákkal, állandó kétkedéssel, bizonytalansággal, bűntudattal és önmarcangolással van kikövezve. A Kitty Pryde és Rozsomák főleg az ő képregénye: egy tipikus coming-of-age sztori, tipikus szuperhősös motívumokkal megfűszerezve, egy zavarodott, az élet nehézségeiből még keveset látott tinédzser fejlődéstörténete, melyben a főhősnőnek végig kell járnia a pokol legforróbb, legsötétebb bugyrait, hogy mélyrepülése után gyönyörű, teljes értékű főnixmadárként születhessen újjá, és végül egy egészen új ember válhasson belőle. Ehhez a csodás átalakuláshoz pedig remekül járul hozzá utóbbi, azaz Rozsomák, aki ebben az átlényegülésben nem csupán egy kötelező eszköz, hanem egy olyan figura, akit kolleginájához hasonlóan újabb rétegekkel gazdagítanak. Claremont eddig is csodákat művelt a karakterrel: volt ő már minden, megszelídíthetetlen vadállattól és csapatjátékos szuperhőstől kezdve, szamurájon és nőcsábászon át, hősszerelmesig és ideális férj-jelöltig bezárólag, itt viszont az akkor még tökéletes frissnek minősülő mentorszerepet aggatták rá, ami ettől kezdve egyfajta visszatérő hagyomány lett nála – Kitty és közte annyira működőképesnek bizonyult az apa-lánya kapcsolat, hogy azóta is kap néha-néha egy nálánál fiatalabb, általában nőnemű sidekick-et maga mellé.
Attól függetlenül, hogy kettejük közül ki kerül jobban reflektorfénybe, párosuk remekül működik. Egyszerre különböznek és kiegészítik egymást, ebből a kettősségből pedig számtalan humoros és érzelmes jelenet, illetve párbeszéd fakad. Claremont nem rest kihasználni a karakterek közti ellentéteket, aminek köszönhetően egy tökéletesen összecsiszolódott duót kapunk a történet végére – és a figurák sorsának összefonódása (legfőképp Ogun által) is ezt segíti elő. Persze a Kitty Pryde és Rozsomák tartalmaz némi keserű retro-ízt, amely a főszereplők minden szám elején beiktatott summázásaiban nyilvánul meg (dióhéjban összefoglalják saját eredettörténetüket és a képregény eseményeinek addigi alakulását), ami így kötet-formátumban kissé zavaró, főleg, ha egy húzásra akarjuk elolvasni az egész sztorit, de ez egyáltalán nem akadályozza meg az embert abban, hogy kényelmesen hátradőlve tudja élvezni a művet. Idén is bőségesen el voltunk látva zseniális képregényekkel, ám a Kitty Pryde és Rozsomák ettől függetlenül is 2020 egyik legfényesebben csillogó ékköve – amit egyszerűen nem szabad kihagyni. Hiszen sokunk számára már ez az egy történet is óriási jelentőséggel bír – így az a legkevesebb, hogy szorítunk neki egy kis helyet a zsúfolt könyvespolcunkon.
A Csodálatos Pókember #36-50 (1992-1993)
Kitty Pryde és Rozsomák (2020)
Kitty Pryde and Wolverine #1-6 (1984-1985)
Ebbe a csoportba tartozott a Kitty Pryde és Rozsomák is, amely A Csodálatos Pókemberben futott, egyfajta hangulatfokozó mellékzöngeként, feldarabolt formában, több mint egy évig, és amit nemrég adtak ki teljes valójában, egy masszív gyűjteményes kötetben – retro-láz közepén, a lehető legalaposabb és legméltóbb formában, a régi motorosoknak és az újdonsült belépőknek egyaránt. Előbbieknek nem kell különösebben bemutatni ezt a hiánypótló kiadást: a történet annak a Chris Claremontnak a tollát ékesíti, aki 16 hosszú évig, 1975-től 1991-ig volt az Uncanny X-Men sorozat írója, és akinek felügyelete alatt a mutánsok, pályafutásuknak talán legsikeresebb és méltán legnépszerűbb korszakát mondhatták magukénak. Claremont még mostanság is példátlannak minősülő sikertörténetet vitt véghez Charles Xavier mutánsaival, zsenije pedig többek közt pont abban rejlik, hogy a normális társadalomból kitaszított szuperhősökön keresztül világított rá olyan valós társadalmi problémákra, mint a rasszizmus és az antiszemitizmus. Karakterei hiába vettek részt csillagközi kalandokban, vagy hiába csépeltek részről részre idegen világokból érkező földönkívülieket, a mögöttes mondanivaló precízen megszerkesztett formája általában mindig kihallatszott a szuperhős fantáziavilág koncepciójából – és ezáltal a Marvel legkomolyabb sorozatává lépett elő, melynek köszönhetően az utókor mindmáig megkerülhetetlen alapvetésként tekint az egész Claremont-érára.
Olyan klasszikusokhoz képest, mint a Sötét Főnix, vagy Az eljövendő múlt napjai, a Kitty Pryde és Rozsomák elsőre egy laza ujjgyakorlatnak, vagy legjobb esetben is egy könnyed kitérőnek tűnik az író karrierjében, pedig végeredményben erről szó sincs. Igaz, hogy Claremont ezúttal dobta a mutánsok és az emberek közt feszülő ellentéteket, a kirekesztés és az egyéb társadalmi kérdések témakörével együtt, azonban a hat részes minisorozat így is mérföldkőnek számít. Kisebb és kevésbé ismertebb ugyan, de ennek ellenére is egy jelentős mérföldkő – több szempontból nézve is. A sztori Kitty Pryde szemszögéből kezd: az X-Men, akkoriban kedves, bájos és kifejezetten naiv, már-már egy komikus mellékszereplő szintjén mozgó tagja, Kolosszussal való szakítása után hazautazik édesapjához Chicagóba, ahol szembesül vele, hogy a japán maffia apja bankján keresztül tervezi tisztára mosni a pénzét. Az aggódó tinédzser végül a Távol-Keletre utazik, hogy egymaga járjon végére a sötét üzletnek, azonban ott egy legendás, mágikus erővel rendelkező nindzsamester, Ogun kezébe kerül, aki megkaparintja a tapasztalatlan fiatal lányt, majd ősi elmetrükkökkel igyekszik átvenni felette az irányítást. Ekkor lép a képbe mindenki kedvenc mutánsa, Rozsomák, aki Kitty segítségére siet, és a hősök végül erejük egyesítésével fognak össze Ogun ellen – amíg előbbinek egyúttal saját magával is fel kell vennie a harcot, addig utóbbinak elkerülhetetlenül meg kell küzdenie azzal, akit egykor a mesterének hívott.
A Kitty Pryde és Rozsomák mindkét címszereplő számára fontos, elhanyagolhatatlan lépcsőfok. Előbbi ezzel a történettel lépett ki a naiv tinilány árnyékából, és keresett új útvonalakat. A 13 évesen az X-Men sorozatban bemutatkozott, majd négy esztendőn át a másodosztályú szuperhősök ligájában ténfergő karakter belső utazása során szembesül a felnőtté válás nehézségeivel és saját önnön démonjaival, ez az út pedig életszagú tinédzser problémákkal, állandó kétkedéssel, bizonytalansággal, bűntudattal és önmarcangolással van kikövezve. A Kitty Pryde és Rozsomák főleg az ő képregénye: egy tipikus coming-of-age sztori, tipikus szuperhősös motívumokkal megfűszerezve, egy zavarodott, az élet nehézségeiből még keveset látott tinédzser fejlődéstörténete, melyben a főhősnőnek végig kell járnia a pokol legforróbb, legsötétebb bugyrait, hogy mélyrepülése után gyönyörű, teljes értékű főnixmadárként születhessen újjá, és végül egy egészen új ember válhasson belőle. Ehhez a csodás átalakuláshoz pedig remekül járul hozzá utóbbi, azaz Rozsomák, aki ebben az átlényegülésben nem csupán egy kötelező eszköz, hanem egy olyan figura, akit kolleginájához hasonlóan újabb rétegekkel gazdagítanak. Claremont eddig is csodákat művelt a karakterrel: volt ő már minden, megszelídíthetetlen vadállattól és csapatjátékos szuperhőstől kezdve, szamurájon és nőcsábászon át, hősszerelmesig és ideális férj-jelöltig bezárólag, itt viszont az akkor még tökéletes frissnek minősülő mentorszerepet aggatták rá, ami ettől kezdve egyfajta visszatérő hagyomány lett nála – Kitty és közte annyira működőképesnek bizonyult az apa-lánya kapcsolat, hogy azóta is kap néha-néha egy nálánál fiatalabb, általában nőnemű sidekick-et maga mellé.
Attól függetlenül, hogy kettejük közül ki kerül jobban reflektorfénybe, párosuk remekül működik. Egyszerre különböznek és kiegészítik egymást, ebből a kettősségből pedig számtalan humoros és érzelmes jelenet, illetve párbeszéd fakad. Claremont nem rest kihasználni a karakterek közti ellentéteket, aminek köszönhetően egy tökéletesen összecsiszolódott duót kapunk a történet végére – és a figurák sorsának összefonódása (legfőképp Ogun által) is ezt segíti elő. Persze a Kitty Pryde és Rozsomák tartalmaz némi keserű retro-ízt, amely a főszereplők minden szám elején beiktatott summázásaiban nyilvánul meg (dióhéjban összefoglalják saját eredettörténetüket és a képregény eseményeinek addigi alakulását), ami így kötet-formátumban kissé zavaró, főleg, ha egy húzásra akarjuk elolvasni az egész sztorit, de ez egyáltalán nem akadályozza meg az embert abban, hogy kényelmesen hátradőlve tudja élvezni a művet. Idén is bőségesen el voltunk látva zseniális képregényekkel, ám a Kitty Pryde és Rozsomák ettől függetlenül is 2020 egyik legfényesebben csillogó ékköve – amit egyszerűen nem szabad kihagyni. Hiszen sokunk számára már ez az egy történet is óriási jelentőséggel bír – így az a legkevesebb, hogy szorítunk neki egy kis helyet a zsúfolt könyvespolcunkon.
A Csodálatos Pókember #36-50 (1992-1993)
Kitty Pryde és Rozsomák (2020)
Kitty Pryde and Wolverine #1-6 (1984-1985)
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.