Nate Hope

Nate Hope

Akik az életemre törnek filmkritika

Taylor Sheridan és a 22-es csapdája.

1881.png

Manapság a filmrajongók hajlamosak nevetséges és enyhén szólva is óriási túlzásokba esni, ha kedvenc alkotásaikról vagy alkotóikról van szó, de aligha vádolható nagyotmondással az, aki Taylor Sheridant a jelenkori Hollywood egyik legtehetségesebb és legjobb forgatókönyvírójának nevezi. Az úriember a negyedik x-et taposva, egy sor jelentéktelen és egy-két mérsékelten emlékezetes tévés mellékszerep után ült le a billentyűzet elé, és azóta olyan elismert filmek szkriptjét tette le az asztalra, amelyek közegábrázolásban és karakterdrámában is erősen döngették a tökéletesség határait, valamint általában egy letűnt kor soha vissza nem térő szépségéről meséltek, mindenféle giccset és kompromisszumot nélkülöző melankóliával. Legyen szó a klasszikus westernfilmeket a modern amerikai-mexikói határvidékre átültető, a drogkartellek elleni kíméletlen szélmalomharcot bemutató munkáiról (Sicario – A bérgyilkosSicario 2: A zsoldos), a vadkapitalizmus rágta és emiatt a hajdani értékeit és hagyományait elvesztő Amerikáról (Hell or High Water, de ide tartozik a Yellowstone című tévésorozat is), vagy az USA hóval és vérrel borított kilátástalan, kiábrándult peremvidékén játszódó fagyos lírai thrillerről (Wind River – amit egyébként Sheridan rendezőként is jegyez), agyszüleményei mindig precízek, érettek, nem utolsó sorban pedig kegyetlenül őszinték. Sheridan történetei egyszerűek, nemigen tartalmaznak meglepő, álleejtő fordulatokat, a cselekmény nyílegyenesen és kiszámíthatóan robog az ugyancsak kiszámítható végkifejlet felé, ámde forgatókönyveiben/filmjeiben megvan az a bizonyos plusz, amelynek fő alappillérei a bitang erős karakterprezentálás és a pokolian hatásos mögöttes tartalom/üzenet – amiket manapság csak nagyon kevesen vagy egyáltalán senki sem képes úgy átadni, mint ahogy ő teszi. No persze, ehhez kellettek olyan rendezők is, mint Dennis Villeneuve, David Mackenzie és Stefano Sollima, de hogy ne gondolja senki azt, hogy a király meztelen, bebizonyította, hogy nem csak az írógép előtt, de a direktori székben is remekül megállja a helyét.  

3177.png

Legújabb műve a kamera mögött az Akik az életemre törnek viszont már a szinopszisa és az előzetese alapján is egy teljesen hétköznapi, tizenkettő-egy-tucat akciófilmnek tűnt. Adott egy extrém, életveszélyes szakmát űző főhős (jelen esetben egy tűzoltót alakító Angelina Jolie), aki egy múltbéli tragédia miatt (egy pusztító erdőtűz, illetve a rosszul megítélt szélirány miatt segítségért kiáltó ártatlanokat kellett hátrahagynia a lángok között) erősen traumatizált állapotban vergődve próbálja a maga módján feldolgozni az eseményeket, kevés sikerrel, mígnem akaratán kívül belekeveredik a rosszfiúk kotyvasztotta kulimászba (amiről itt nem derül ki pontosan, hogy micsoda, de azért elég egyértelmű utalásokat kapunk arra, hogy valami sötét, korrupt, politikai sunnyogás állhat a háttérben), aminek következtében nincs más választása, mint szembeszállni a tapasztalt, gépfegyverekkel felszerelkezett bérgyilkosokkal (és védelmére keljen annak a kisfiúnak, aki szemtanúja volt apja hidegvérrel történt lemészárlásának, és aki könnyen lebuktathatná azt a rejtélyes összeesküvést, amelyet a rosszarcúak minden áron elakarnak tusolni). Az eddigi sorokat olvasva a tapasztalt, sokat látott vén rókákat valószínűleg rögtön hatalmába keríti a nosztalgia, és nem alaptalanul: utoljára a ’90-es években készültek ehhez hasonló emberközeli akcióthrillerek, ahol egy akkori szupersztár a műfaj változó igényeihez igazodva jóval földhözragadtabb megközelítésben küzdött meg a kegyetlen ellenfelekkel, akiknek általában egy karizmatikus, az aktuális színész által már-már perverz örömmel eljátszott főgonosz dirigált. És ne felejtsük el ezen filmek szintén nagyon fontos elemét, a zsánertől szokatlan, ámde frissítőleg ható settinget. Ráadásul az sem volt utolsó szempont, hogy ezek az alkotások egy olyan kor szülöttei voltak, amikor még tudtak 90 percben történetet mesélni és karaktereket építeni, egyszóval azt, ami mostanság egyre kevésbé megy: szórakoztatni.  

3176.png

Az Akik az életemre törnek is hasonló babérokra tör, és ha mindenképpen hasonlítani kellene valamihez, az az előbb felsorolt tulajdonságokat nagyszerűen prezentáló akció-klasszikus, a Cliffhanger – Függő játszma lenne (ha már úgyis minden második kritikus megemlíti a saját cikkében). Azonban egy ilyen film ma már egyáltalán nem nagy trúváj, viszont pont Sheridan az az író-rendező, aki még egy ilyen klisés és sablonos alapötletből is képes valami jót és egyedit kihozni. A legnagyobb gond, hogy nem sikerült neki. Nem is a felütéssel van a probléma, ami már eleve ízig-vérig old school, mert Sheridan, ha valamit bebizonyított eddigi pályafutása során, az az, hogy kiemelkedő érzékkel tudja összemosni ezeket az ősrégi elemeket és hozzáadni azt a bizonyos pluszt, amelynek köszönhetően a végeredmény, noha ezerszer látott sztorival operál, mégis olyan stílusban van prezentálva, amire csak nagyon-nagyon ritkán akad példa az Álomgyárban. Az már inkább sarkalatos pont, hogy egyrészt az Akik az életemre törnek-ből totálisan hiányzik az előbb említett plusz, másrészt jobban átgondolva a lehetséges szerzői megoldásokat alapból is áthúzza az egysíkú, első látásra is elejétől a végéig kiszámítható alapanyag. Épp ezért, Sheridan egyfajta 22-es csapdájába esett: a sztori teljesen méltatlan ahhoz, hogy nagy, jelentős dolgokat költsön hozzá, ezért nem is akar fontos film lenni, amin keresztül viszont egyenes út vezet az elkerülhetetlen és unalmas középszerűségig – lényegében tökmindegy minden, ugyanoda fut ki a végeredmény. Feszültségnek még a nyomát sem lehet tapintani, a nézőre semmiféle hatást nem gyakorolnak az események, az érzelmi szál pedig fájóan sematikus. Különösen utóbbi van borzasztóan elcseszve: az a Sheridan, aki a Sicario 2-ben olyan briliánsan álmodta papírra egy poszt-traumatikus stresszben szenvedő felnőtt és egy tehetetlen, bajba jutott gyermek kapcsolatát, és aki pusztán egyetlen egy, dialógus nélküli jelenettel akkora érzelmi gyomrost vitt be, hogy a fal adta a másikat, itt esetlenül ágyaz meg a minden szempontból katasztrofális narratíva soha be nem következő katarzisának – ami nemhogy teljességgel borzasztó, de még rettenetesen semmilyen is.  

3178.png

Ez egyébként az egész filmre igaz. Ugyanis az Akik az életemre törnek nem jó, ellenben nem is rossz, inkább csak bődületesen semmilyen. Igaz, hogy a korábbi remekművei után elég magasan volt a léc, de azt nem elég, hogy megugorni, de még csak megközelíteni sem sikerült – ezek után az, hogy Ben Richardson operatőr képei megkapóan szépek, és lehozzák a képernyőről a montanai vidék megszelídíthetetlen, veszélytől burjánzó vadonját, sovány vigasz. Persze egy gyengébb eresztés után felesleges lenne temetni Sheridant, és az végülis mellette szól, hogy hozott alapanyagból kellett dolgoznia, ami egyébként sem volt túl emlékezetes (a Michael Koryta által írt, Magyarországon is megjelent regény ugyanis maximum csak a reptéri könyvesboltok polcairól, vagy a nyomott áron kínált könyvek turkálójának legaljáról nem lóg ki), bár nyilván ez sem menti meg attól, hogy a 2021-es filmes év eddig is kifejezetten gyászos felhozatalához még egy strigulás húzzunk be. Az külön szomorú, hogy idén a csalódás keltő látványfilmek mellett már annak sem megy a dolog, akinek ezidáig mindig összejött a bravúr.

Those_Who_Wish_Me_Dead-999863691-large.jpg

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...