Az életben vannak alapvető igazságok: mint például az, hogy attól még, hogy egy csinos, szemrevaló lány öltáncot ad valakinek, még nem biztos, hogy szexelni is akar az illetővel, vagy mint az, hogy ha valaki lefekszik veled, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy szerelmes is beléd és komoly kapcsolatra vágyik. A legtöbben ezt már tinédzserkorukban megtanulják, néha mások kárán, de leginkább a sajátjukon, és vannak olyan helyzetek, amikor az ehhez hasonló félreértések elrendezése és a lehetséges lelki sebek feldolgozása csupán érzelmi intelligencia kérdése. A bajok akkor kezdődnek, amikor a sérült fél saját komplexusai, szeretetéhsége, társfüggősége, vagy épp az előbb említett érzelmi intelligencia hiánya miatt messzebbre megy, mint egy hangos veszekedés, egy kiadós ajtócsapkodás, vagy néhány keserűen elejtett könnycsepp. Amikor az elutasítás és a faképnél hagyás következménye valami olyan ritka, ámde cseppet sem egyedi és sajnos manapság egyre gyakrabban előforduló torz, abnormális formát ölt, amely végül nem csupán tettlegességig fajul, de annak a meggyőződésnek is elszórja a magvait, hogy az adott sértett pszichológiailag már alapból sem volt teljesen beszámítható, vagyis: az a bizonyos ördög mindig is ott bujdosott az agytekervények és a lélek megfejthetetlen, kacskaringós labirintusában, csak kellett valami, ami előcsalta. Türelmesen várt az ágy alatt, néha kikukucskált, és csupán a megfelelő alkalomra volt szüksége, hogy kimásszon onnan és megvillantsa éles fogait – és ha ez megtörténik, akkor onnantól kezdve jaj annak, aki a puska rosszabbik végén áll. Mert itt jön képbe az élet másik alapigazsága, amit egyesek szintén túl későn tanulnak meg: hogy néha elég, ha az ember csak egy pillanatra nem figyel oda, kettőt pislant, és máris ott találja magát nyakig a kulimászban. A Játszd le nekem a Mistyt! című film egy ilyen férfi elkeseredett, páni félelembe forduló kálváriáját és egy elmebeteg nő aberrált ragaszkodását meséli el, aki szó szerint bármire képes annak érdekében, hogy szeressék – amíg kétségbeesett áldozata csak akkor jön rá, hogy saját macsósága csapdájába esett, amikor a kés már a torkának szorul.



A Játszd le nekem a Mistyt! egy elsőfilmes rendező kissé esetlen, kiforratlan próbálkozása, egy korrekt lélektani krimi egy fanatikus rajongóról, aki szó szerint meg van őrülve imádott bálványa iránt – annyira, hogy egy idő után már semmi sem számít neki, csak az, hogy minden áron a férfi karjaiba furakodhasson. Az sem, hogy törekvéseivel egy gyógyuló párkapcsolatba gázol bele, az sem, hogy céljainak elérése érdekében öngyilkosságot kíséreljen meg, az sem, hogy megpróbálja megölni szíve választottjának barátnőjét, ahogy az sem, hogy a férfi semmiféle gyengéd érzelmet nem táplál iránta. A jóképű rádiós DJ, Dave Garver csupán ösztönösen, félelem nélkül teszi, amit általában szokott: az éjszakai műszak után a helyi kocsmába látogat, hogy csapjon egy görbe estét, ám a pultnál összefut egy csinos hölgy-rajongójával, Evelyn Draperrel, aki minden este betelefonál a rádióadás kívánságműsorába és mindig ugyanazt az egy dalt kéri. Dave persze nem fából van, így rögtön ágyba viszi a hölgyet, csak azzal nem számol, hogy aktuális egyéjszakás kalandja echte pszichopata, aki nem tűri, hogy bárki vagy bármi ő és Dave közé álljon. Megkockáztatom, a Játszd le nekem a Mistyt! fele ennyire sem lenne érdekes, ha az a bizonyos elsőfilmes rendező nem Clint Eastwood lenne, aki nem mellesleg még a főszerepet is magára osztotta. Egyrészt Eastwood érdekes és ambiciózus szárnypróbálgatása volt ez a kamera mögött, több éves megfigyelés, tanulás, kutatómunka és példamutató elhivatottság eredménye, amely ugyan még messze állt a későbbi mesterműveitől, de már elkezdte kikövezni azt az utat, amelynek a végén elismert, Oscar-díjakkal megszórt klasszikusok várták az akkor még tapasztalatlan és kissé bizonytalan rendezőt. Mindenesetre volt kitől ellesni a legjobb trükköket: hangulatteremtő képessége, líraisága, valamint a közönyös, futó kalandokba bonyolódó karakterének életre keltése (erre mindjárt visszatérünk bővebben is) figyelemreméltó módon kompenzálja a történet hiányosságait, valamint Alfred Hitchcock mesteri feszültségteremtését idéző, ámde ahhoz végeredményben sajnos felérni képtelen stílusát is jól használja.



Másrészt, ha eltekintünk Sergio Leone, Don Siegel (aki egyébként rövid ideig szerepel is a filmben) és a korabeli olasz thrillerek kétségbevonhatatlan hatásáról, akkor a Játszd le nekem a Mistyt! legfontosabb, egyben legfrappánsabb tulajdonsága az, hogy az addig jórészt rendíthetetlen és elvhű revolverhősöket alakító Eastwood itt egy olyan tetőtől-talpig agglegény alfahím bőrébe bújik, aki saját egójától, sármjától és libidójától megrészegülve találkozik magával a végzet asszonyával, és ennek köszönhetően aligha lesz több egy pókhálóban vergődő légynél – emiatt a szőrös szívű cowboy egy olyan bizonytalan és kétségbeesett áldozattá vedlik át, melyre ez előtt és az után sem akadt sok példa. Már a szintén 1971-ben bemutatott filmje, A tizedes háreme is (ami egyébként karrierje talán legnagyobb anyagi bukása lett) erőteljesen boncolgatta a nők karmai közé keveredő főhős puszta életben maradásért folytatott kínkeserves harcát, és később sem volt teljesen idegen Eastwoodtól ez a pisztolyforgató imázsával szembemenő hétköznapibb, földhözragadtabb, életszagúbb megközelítés, ugyanakkor a Játszd le nekem a Mistyt! különös kettősséget teremt azzal, hogy megpróbálja összemosni A tizedes háremében is látott, a kulimászban nyakig elmerülő Clintet a minden vitát pisztolylövéssel vagy jobb híján ökölcsapással lezáró, rezzenéstelen arcú Clinttel. Dave ugyanúgy magányos farkas, mint például a Névtelen Férfi, de közel sem a romantikus filmek jól ismert magányos farkasa, akit jobb emberré tesz a szerelem, hanem olyan, aki egyedül, a mások jelentette teher nélkül tud csak kiteljesedni, mint ahogy azok a figurák, akik, miután önző céljaiktól hajtva belekeveredtek egy náluknál sokkal nagyobb konfliktusba, leterítik a rosszfiúkat, és végül egymaguk lovagolnak bele a naplementébe. (És az sem mellékes, hogy ezek a karakterek sosem kötődtek érzelmileg a nőkhöz, maximum csak rövid percekre feltűnő szexuális segédeszközök voltak számukra.)



Ennek megfelelően Dave egyik legfőbb jellemvonása (egyben a film legnagyobb hiányossága – már ha azt annak lehet nevezni ebben a kontextusban), hogy nem ismeri fel a hibáit. Eleve nem táplál gyengéd és komoly érzelmeket sem Evelyn, sem egykori, de lassacskán újra a karjaiba omló szerelme, Toby iránt, noha mindkét nő hajlandó lenne kvázi bármire Eastwood karaktere kedvéért. Evelyn csupán alkalmi szerető, Toby-val pedig hiába él tartós kapcsolatban, nincs köztük igazi lelki kötelék. Előbbi nyilvánvalóan komplett őrült, és Dave eleinte ártatlannak tűnhet, ugyanakkor a film legfőbb ihletőjével, a Psycho-val ellentétben itt még csak halvány utalás sem történik a főszereplő sötétebb oldalára, a sármos, bugyinedvesítő arc és a lágy hang mögötti férfira, aki fűvel-fával lefekszik és magától értetődően erőszakkal oldja meg a problémáit. No persze, mindenki elkezdte valahol: a Játszd le nekem a Mistyt! mai szemmel nézve és Eastwood későbbi filmjeit figyelembe véve szokatlanul egyszerű, ámde a tény, hogy egy debütáló rendezésről beszélünk, jócskán felhúzza az egyébként egyáltalán nem szegényes, csupán kezdetleges és nyers összképet. Eastwood láthatóan keresi önmagát, a suspense-elemeket nagyrészt kihasználatlanul hagyja, ráadásul hajlamos elkalandozni is. Utóbbira nem is találhatnánk jobb példát a túlságosan bő lére eresztett, egyébiránt teljesen felesleges fesztiválos jelenetnél, amely dokumentarista stílusát látva még annak is tökéletesen lejön, hogy Eastwood hatalmas, szenvedélyes jazz-fanatikus, aki csak félig-meddig, vagy egyáltalán nincs tisztában a hollywoodi legenda életútjával.



Az utókor számára persze a Játszd le nekem a Mistyt! legjobb esetben is egy mérsékelten érdekes lábjegyzet a pszicho-thrillerek végeláthatatlan sorában, amely ugyan olyan későbbi klasszikusoknak szolgált útmutatásul, mint a Végzetes vonzerő, a Tortúra vagy a Zaklatás, de egyúttal ezek a filmek sajnos azt is megmutatták, hogy ebből az alapötletből sokkal többet is ki lehet hozni, mint amit Eastwood a hetvenes évek elején a vászonra álmodott. Ettől függetlenül az érdemei vitathatatlanok. Egy olyan időszak terméke, amikor az őrület gyilkosokat felsorakoztató alkotások az autósmozikba vagy az éjféli vetítésekre voltak száműzve, ez azonban nem akadályozta meg a filmet a tekintélyes anyagi sikerben: majdnem egymillió dolláros költségvetésének több mint tízszeresét hozta vissza a jegypénztáraknál, emellett a kritikusok is a keblükre ölelték, amely első, egyben szerencsére nem utolsó bizonyítéka lett annak, hogy Eastwood nem csak színészként, de rendezőként is tökéletesen megállja a helyét.