1992-ben egy új ikont üdvözölhettünk a horrorfilmes istenek halhatatlan panteonjában. A műfaj egyik legnagyobb és méltán legnagyszerűbb krónikása, az angol Clive Barker (a Hellraiser, a Korbács, és egyéb vérfagyasztó regények szerzője) még a ’80-as években írta meg több felvonásból álló novelláskötetét, a Vérkönyveket (Books of Blood), amelynek The Forbidden című története a városi legendák témakörét helyezte középpontba, miközben a szegregációt és a szegénység sújtotta városrészek kultúráját vizsgálta – nem utolsó sorban pedig remek keretet is adott a sztorinak. Barkert mindig is érdekelték a kortárs társadalmat aktuálisan foglalkoztató témák, és ha azt nézzük, hogy a leginkább a népmesékkel összerokonítható városi legendák olyan történetek gyűjtőnevei, amelyek a kimondatlan tudatalatti kérdésekre adnak feszültségoldó válaszokat, hovatovább, sokszor konkrét tanmesékként szolgálnak bizonyos morális felvetésekre, és ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a műfaj határai alaposan ki vannak tolódva (így gyakorlatilag lehet félelmetes, rémisztő, megható, szólhat fájdalomról, vagy épp szerelemről), akkor tökéletesen érthető, hogy az angol író miért ezt a zsánert választotta a társadalomkritikus hangvétel élére. Barkert viszonylag hamar felfedezte magának a filmipar, és bár igazán ütős, méltó adaptációt azóta sem sikerült készíteni műveiből, azért akadtak jobb-rosszabb próbálkozások. Az 1992-es Kampókéz az előbbi kategóriát színesíti: a filmet író és rendező Bernard Rose lazán kezelte az alapanyagot, Liverpool szegénynegyedeiből a nem kevésbé nyomorúságosabb chicagói Cabrini Greenbe helyezte a történetet, amely messze földön hírhedt lepusztult lakótelepeiről, az erőszakról és a magas bűnözési rátáról. De ezzel itt még nem állt meg a kreatív alkotói szabadság, és az eredmény tulajdonképpen egy rasszok közötti szerelmi történet lett, amerikanizált köntösben, aminek nincs sok köze az eredeti műhöz. (Félreértés ne essék: a Kampókéz önmagában jó film, de mint Barker-adaptáció, kissé foghíjas.)



Rose hiteles, gyomorbavágó és sajnos még ma is aktuális képet fest az amerikai gettókról, és az azt uraló bandákról: a szeméttel teli utcákon bűnözők, hajléktalanok, dílerek és drogosok járkálnak, a tömbházak elrothadt alapjait és összegraffitizett falait már csak a szentlélek tartja össze. Az összkép enyhén szólva is nyomasztó, és minderre Rose a paranoiára épülő neogótikus horror köntösét húzza rá, megalkotva ezzel a zsáner egyik legnépszerűbb alakját. Kampókéz (akit különböző, valóban létező sorozatgyilkosokból ollóztak össze) egy XIX. században brutálisan kivégzett fekete bőrű férfi volt, aki halála után túlvilági démonná alakult, és most a modern városi emberek valóságába próbál betörni, hogy kényére-kedvére gyilkolászhasson, ám ehhez szüksége van arra, hogy legendája továbbra is szájról szájra terjedjen – azaz kvázi az emberek rettegése tartja őt életben. Persze a mesét nem sokan hiszik el, legfeljebb a nyomorban tengődő lakosok, azonban amikor egy végzős egyetemista, Helen Lyle (a gyönyörű és fiatal Virginia Madsen, még a karrierpokol előtt) tanulmányt készül írni a városi legendákról és ezért a szegénynegyedbe látogat, nemsokára kiderül, hogy a mondának nem kevés valóságalapja van. Az alapsztori alapján (és a chicagói nyomortelepek lehangoló képei ellenére) egyszerű slashernek tűnik a koncepció, leginkább a Rémálom az Elm utcában gettósított változatának (gettó-slasher), de ha a felszín alá ásunk (nem lesz nehéz), könnyűszerrel észrevehetjük, hogy a film sokkal mélyebb gondolatisággal rendelkezik, mint egy átlagos darabolós horror, ahol szexmániás tinédzsereket aprít szét az aktuális gyilkos (akinek általában valamilyen mágikus képessége van, vagy egyszerűen csak képtelen meghalni), és ahol a fókusz a brutalitásra és a literszámra fröcsögő vérre kerül.



Ugyanis, noha a Kampókéz zokszó nélkül slasher, a film legnagyobb trükkje, hogy valójában mégsem teljesen az. Sorra rúgja fel a zsáner szabályait, és új utakat keresve tanulmányozza az urbánus legendák természetét, miközben a forgatókönyv nem valami statikus dologként kezeli ezeket a mendemondákat, hanem folyamatosan változó, formálódó és vírus szerűén terjedő misztikus procedúraként. Ennek nyomán a karakter hatásos, rejtélyes, egyben mélységesen tragikus eredettörténetet kapott, amit (szerencsére) nem mutatnak meg premier plánban, részben a néző fantáziájára és képzelőerejére bízza rá Kampókéz mítoszát, egyben szimbolikusabb, horrorisztikusabb alakká varázsolja őt eredendően gonosz társainál. A gettólakó emberek babonás félelmeiből nyeri természetfeletti erejét, ugyanakkor nem rossz és nem is jó, inkább csak egy sötét isten, aki a megkövetelt áldozatok árán kis időre békére lel, az éles, de sosem tolakodó társasalomkritika miatt pedig (gettókban nyomorgó feketék, akik cseppet sem irigylésre méltó mindennapjaikat egy rémtörténetté alakított saját folklórral próbálják meg feldolgozni és elviselhetőbbé tenni, no meg a velük kontrasztot képező tehetős fehérek, akik voltaképpen őket tanulmányozzák – igen, voltak idők, amikor az ilyen témákat nem tolták erőszakosan bele a néző arcába) egészen érdekes, majdhogynem zseniális narratívát kap a film, amely mind a slasher műfaj henteseit, mind az ezekben a művekben elengedhetetlen szériatartozékként funkcionáló final girl szerepét és működési elvét is újraértelmezi.



Előbbi célja nem is igazán a gyilkolás, inkább a mese életben tartása (ami nem kizárólag őrá terjed ki), utóbbi pedig, ahogy egyre mélyebbre ássa magát az előszőr komolytalannak tűnő misztikumban, ami szép lassan valósággá válik, úgy lesz fokozatosan ő is a legenda része, és végül továbbviszi Kampókéz örökségét, pont azáltal, hogy a címszereplő nem csupán megölni kívánja, hanem magával is akarja ragadni a létezés holtzónájába – ami tulajdonképpen egy groteszk, horrorisztikus szerelmi történetként is felfogható, amelyben egy tragikus sorsú karakter megtalálja szíve választottját, a tökéletes nőt, aki értelmet ad az „életének”. De van a filmnek egy másik, érdekesebb olvasata is, melyet megvizsgálva gyakorlatilag két külön alkotást kap az ember, és onnantól kezdve már csak az ő dolga értelmezni a látottakat és állást foglalni valamelyik verzió mellett. Mert lehet ezt úgy is nézni, hogy a legenda tényleg igaz, és amit látunk a képernyőn, az egy az egyben meg is történt (voltaképp ez a hihetőbb, kényelmesebb változat), de ha vadabb elméletekbe bocsátkozunk, akkor akár egy kőkemény pszichológiai motívumokkal rendelkező horrort is kaphatunk, amelyben szellemileg és fizikailag manifesztálódik a szereplők őrülete, legfőképp Helené, akit a rosszul működő párkapcsolata, majd bosszúszomja a megtébolyodás útjára vezeti, elméje fokozatosan megbomlik, és miután rátalál egy, ebben az értelmezésben szimbólumként működő rémalakra és egy kitalált legendára, teljesen a megszállottjává válik, végül pedig a sötét gondolatok és a visszafordíthatatlan elmebaj annyira eluralkodik rajta, hogy borzalmas, kegyetlen tettekre sarkallja. Vagyis amíg a mérleg egyik odalán egy slasher alapszabályait felrúgó, társadalomkritikus horror helyezkedik el (ami egyébként mind a mai napig megállja a helyét), addig a másik oldalon egy lélektani pszicho-horror, az elárult szerelemről és a teljes őrülettel vegyített véres revansról.



Bárhogy is legyen, a Kampókéz a műfaj egyik nagy, megkerülhetetlen ékköve. Ehhez nagyban hozzájárult Tony Todd meggyőző, velőt rázó színészi alakítása és lúdbőrt eredményező, utánozhatatlan orgánuma, és ne felejtsük el Philip Glass orgonaszóval és himnikus kórusokkal tarkított, Kampókéz misztikumát még tovább fokozó zenéjét sem. Külön öröm az ürömben, hogy bár készült két borzalmas folytatás a filmhez, plusz egy modern újraértelmezés, Kampókéz szerencsére nem jutott a többi slasher-ikon sorsára, azaz nem csorbították a jelentőségét és hírnevét még vagy tíz másik filmmel és nem tiporták sárba az örökségét. Így lényegében mind a mai napig méltatással és elismeréssel emlékezhetünk erre a klasszikusra, továbbá manapság is bármikor elővehetjük, Kampókéz legendája még mindig a fotelbe szegez – és ehhez nem kell ötször kimondani a nevét.