Nate Hope

Nate Hope

Eastwood-retrospektív #14: Fennsíkok csavargója filmkritika

A Pokol bosszúálló lovasa személyesen.
1909.png
 
A ’70-es évek elején megkérdőjelezhetetlen szupersztárrá váló Clint Eastwood hosszas tanulás és tanulmányozás után a kamera mögött is kipróbálta magát, és bár a Játszd le nekem a Mistyt! kissé kiforratlan debütáló rendezésnek minősült, sikeresen kikövezte az utat egy új tehetség előtt, hovatovább megmutatta, hogy Eastwoodnak nem csak az áll jól, ha marcona tekintettel áll ki egy csapat rosszarcú ellen, hanem hogy direktorként és történetmesélőként is van benne bőven spiritusz. A Játszd le nekem a Mistyt! már csak azért is fontos mérföldkő volt a karrierjében, mert innentől kezdve, ha gazembereket lőtt át a másvilágra, azt általában mindig ő dirigálta, csak nagyon ritkán bízta rá másra ezt a nemes feladatot, és noha előfordult, hogy a végeredmény hagyott némi kívánnivalót maga után, a szakmán belül mégis ambiciózus filmesként tekintettek rá, aki alkotásaival magabiztosan lépked a halhatatlan rendezők panteonja felé. Aki minden következő filmjével újabb és újabb dolgokat mutat meg, szépen fejlődik, és így filmjei is egyre jobbak és jobbak lesznek. Utóbbi már csak azért is igaz, mert a kamera mögötti második munkája, a Fennsíkok csavargója akkora mértékű lépték, mintha a Játszd le nekem a Mistyt! és a Fennsíkok csavargója között minimum tíz év és legalább öt film telt volna el. Pedig első látásra a Fennsíkok csavargója egyáltalán nem különb teszem azt a Dollár-trilógiánál, vagy a Két öszvér Sara nővérnek-nél, vagy bármelyik másik kortárs westernnél, amiben Eastwood és az akkori amerikai és olasz színészek szerepeltek. Az alapsztori a megszokott parafrázisokat húzza elő (a névtelen idegen belovagol egy poros kisvárosba, rögtön leterít néhány kötekedő rosszfiút, aztán a települést sújtó krízis központi alakjává válik), azonban Eastwood merészen csavar egyet az unalomig ismert recepten. Így válik a Fennsíkok csavargója minden idők egyik legformabontóbb westernfilmjévé, az amerikai öntudat és énkép kíméletlen, kendőzetlen kritikájává, mi több, a klasszikus magányos hős mítoszának abszolút dekonstrukciójává. Dióhéjban: amit John Wayne-ék hosszú évtizedek fáradtságos munkájával felépítettek, azt Clint papa elemi erővel rombolja le egy zsánerfüggetlen, kőkemény USA-kritikával – azaz gyakorlatilag egy ellenmítosszal.     

3313.png

Tette mindezt úgy, hogy elővette a klasszikus westernek felütését (DélidőShane és részben az akkor még nem klasszikus, de némely elemében totálisan mítoszrombolónak számító Leone-filmek), az isten háta mögötti határvidéket, az ott élő embereket, akik egy gonosz erő elnyomása alatt vergődnek, valamint a hidegvérű, tévedhetetlen, semmiből jövő, sehová sem tartó főhőst, aki megérkezése után rögtön felforgatja a kisváros életét, és végül célt sosem tévesztő hatlövetűjével lepuffantja azokat, akiket le kell, így elhozva a békét és a nyugalmat a lakosok számára. Csakhogy a film elődeinél egy sokkal magasabb szintre lép, szenvtelenül, komikusan, szatirikusan, sőt, már-már szürreális módon gyűri maga alá a műfaj közhelyeit, és ennek megfelelően a sztoriban és a karakterekben sokkal, de sokkal több van, mint korábban szinte bármikor. Eastwoodnak nincsenek illúziói, gyomorbavágó módon tárja a néző elé az először ártatlannak tűnő kisváros lakosait, akiknek nyugodt, tiszta életét láthatóan egy kívülről érkező zsarnok erő mocskolta be, hogy aztán a cselekmény előrehaladtával lassacskán kiderüljön, hogy igazából nem is nagyon volt mit bemocskolni, a kívülről villogó, nemes attitűd, amit a nyárspolgárok képviselnek, valójában erőteljesen bomladozik, a hamis képet gyenge, hazug, álszent és bűnös alapokra húzták fel. Senki sem ártatlan, sőt, züllöttebbek, piszkosabbak, gátlástalanabbak, mint az ilyen karakterek általában, az anyagiak és a hozzá járuló státusszimbólum utáni vágyuk pedig nem csupán bűntársakká, hanem egyenesen felbujtókká teszi őket egy kegyetlen gyilkosságban, amelyből aztán a film fő konfliktusa nő ki. Lényegében az egyént, az emberséget és az erkölcsöt egy pillanat alatt legyőző és felülíró kapitalizmussal szembesülünk, csak kicsiben. Egyben cinikus kritikája ez a klasszikus westerneknek is, amelyek egy mesebeli álomvilágot közvetítenek, ahol a jóságos pionírok elkeseredetten fáradoznak a civilizáció felépítésén, miközben a fenyegetés mindig valahonnan kívülről jön, és csak egy szintén nemes lelkű, jól fésült hős tehet valamit, hogy helyreállítsa a rendet. A Fennsíkok csavargója ennek a hamis, kiszínezett tévképzetnek a két lábon járó mozgóképes antitézisé, továbbá a kitalált mítoszokat regélő hazugságok kölcsönhatásainak a zseniális tükörképe: a mítosz tehát csupán fantázia, ahogy Amerika felépítése is csaláson, konspiráción és gyilkosságokon alapult.  

3314.png

Ehhez a kontextushoz igazodik Eastwood karaktere (a szerepet egyébként is kifejezetten rá szabva írták), aki megszokott figurája, a Névtelen Férfi bőrébe bújik (akit itt Idegennek hívnak), ám ezúttal ironikusan eljátszadozik a műfaj tradicionális hősképével. Nem csupán a várost uralni akaró banditákat, hanem a polgárok életét is megkeseríti, lényegében szétzúzza az önértékelésüket különböző, válogatott módszerekkel. Ugyanúgy laza átmenetet képez a jó és a rossz között, mint korábban, de ezúttal van valami hátsó indoka, ami a múltban gyökeredzik, és ez komplexebbé, egyszersmind érdekesebbé, sokkalta rejtélyesebbé, misztikusabb karakterré varázsolja az unalom ismert pisztolyhőst, mint azt eddig megszokhattuk. Gondoljunk csak bele: múltját már a Dollár-trilógiában is homály fedte, szándékai azonban mindig is határozottak és egyértelműek voltak, így utóbbi (haszonszerzés, nyerészkedés) el is vette annak élét, hogy bonyolult tézisek és több oldalas elméletek szülessenek a karakter köré – azonban a Fennsíkok csavargója főszereplőjének eredetével kapcsolatban többféle izgalmas értelmezés is lehetséges. Attól kezdve, hogy az Idegen valójában a várost uraló banda által meggyilkolt és a lakosok által cserbenhagyott seriff szelleme, aki bosszúból visszajött, hogy egyenként végezzen azokkal, akik a másvilágra küldték (bár Eastwood tagadta, hogy bármi természetfeletti lenne a sztoriban, ez sem légből kapott gondolat), azon át, hogy esetleg a seriff testvére lehet, és a revans hátterében fivére adósságának törlesztése áll, addig, hogy az ismeretlen férfi igazából a Halál a Pokol Négy Lovasa közül (ezt a tézist amúgy Eastwood egy későbbi westernjében, a Fakó Lovasban tovább is gondolja), vagy inkább maga az Ördög, aki azért érkezett a vadnyugati Szodómiába, hogy begyűjtse a bűnös lelkeket, majd szimbolikusan Pokollá változtassa a várost, aztán dolga végeztével továbbálljon.  

3316.png

A film igazi erénye, hogy mindhárom értelmezés elfogadható. Az első mellett szól az alkotás spirituális vonulata, a történet elején délibábként feltűnő főhős és annak sérthetetlensége, tévedhetetlensége, a filmben elejtett rengeteg utalás (az álomjelenet) és szimbólum („A jelöletlen sírba temetett halottak nem tudnak békében nyugodni.” – aztán amikor a történet végén a város megvédésével megbízott törpe seriff rávési a meggyilkolt marsall nevét a sírkőre, a főhős hirtelen eltűnik), de már maga a cím is (a drifter szó nem csupán csavargót jelent, hanem egy magát nem találó embert is). A második mellett a puszta realitás. A harmadik, egyébként legvadabb, legvalószínűtlenebb, ám a film atmoszféráját, a túlvilágiság motívumait és a sors, valamint a bosszú antropomorfizációjaként funkcionáló Idegent tekintve teljesen értelmes elmélet mellett pedig a végső leszámolás gyorsasága, brutalitása és tiszteletlensége. Jól lehet, a filmet lezáró párbaj westernhagyományokkal szembemenő stílusa is többféle jelentéssel bír. Az Idegen a fináléban, miután a polgárokkal vérvörösre pingáltatta az épületeket és Pokolnak kiáltotta ki Lagos városát, ahelyett, hogy szemtől szemben kiállna a rosszfiúkkal (ahogy az egy minden magára valamit is adó westernben szokás), a párbajszcéna előtt hirtelenjében kilovagol a városból, magára hagyva a tanácstalan polgárokat (éppúgy, ahogy annak idején ők is végignézték a seriff kegyetlen kivégzését és lassú kínhalálát, kivonva magukat a felelősség alól), majd egyszercsak visszatér és lesből, egyenként öli meg a banditákat. Ez egyrészt frappáns kifigurázása a klasszikus westernhősöknek, másrészt remekül összefoglalja a film különböző értelmezéseit, azaz a morálisan megdőlt várost, annak erkölcstelen lakóival és a főszereplő ködbe burkolódzó identitását, akinek a lankadatlan bosszúvágya, vagy épp eredendő rendeltetése elől (attól függ ki hogy értelmezi a látottakat) nincs menekvés, mindenkinek meg kell fizetnie a bűneiért.  

3315.png

Épp az a szép a Fennsíkok csavargójában, hogy bármelyik magyarázat mellett foglalunk is állást, más-más filmet kapunk: vagy egy bizarr, szürreális allegóriát a Pokol bosszúálló lovasáról, vagy egy realista alkotást az amerikai pionírok lecsupaszításáról és a vadnyugat mítoszának és hősképének illúzióromboló eltaposásáról. Akárhogy is legyen, Eastwood második rendezése egy remekbeszabott anti-western az amerikai történelem során nagy mellénnyel hangoztatott civilizálódás hazugságáról (a klasszikus westernekben ezt az utat a borotválkozás testesíti meg – ami ebben a filmben hirtelen és sokat mondóan félbeszakad) és a vadnyugat legendájának szétzúzásáról – ami érdekes módon mégis a műfaj egyik megkerülhetetlen alapműve lett.
 
3317.png
5.
Claymen
#4: Ezt őszinte örömmel olvasom :)
4.
Nate Hope
#3: Persze, idővel arról is lesz, szép lassan érkeznek az Eastwood-filmek kritikái sorban.
3.
Claymen
Na, meg is van mi lesz a következő megnézendő alkotás. Most nézem a dollár trilógiát, az nekem valahogy eddig teljesen kimaradt.

Az Invictus - A legyőzhetetlen-ről lesz/van kritikád? Nagyon kíváncsi vagyok a te véleményedre.
2.
Nate Hope
#1: A törvényenkívüli Josey Wales és a Nincs bocsánat szerintem a legjobb westernek azok közül, amiket Eastwood rendezett. Persze ennek sincs szégyenkezni valója, sőt, de ez a másik kettő véleményem szerint sokkal kiforrottabb, és sokkal közelebb érzem magamat hozzájuk.
1.
A Fénybenjáró
Véleményem szerint a legjobb western, amit Eastwood rendezett. A zenéjétől pedig kiráz a hideg, szó szerint!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...