Nate Hope

Nate Hope

30/F
Moderátor
üzenetet írok neki

Utolsó éjszaka a Sohóban filmkritika

Öld meg a bálványaidat!
1918.png
 
A nosztalgia és a múltba révedés időnként kifejezetten jó dolog, és mivel a múltbeli élményeink, emlékeink szerves részét képzik lényünknek és részben miatta vagyunk azok, akik, valamilyen szinten szükséges is. Ugyanakkor, ha azt nézzük, hogy elménk gyakran megszépíti ezeket a régi emlékeket, valamint azt, hogy manapság egyébként is nagy divat rég letűnt korokat idealizálni (a popkultúra üzleti szempontból egészen szép szeletet hajtott ki magának a konkrét korszakok/évtizedek megidézésével), könnyen rájöhetünk arra, hogy a múltba vágyódás csupán egy pszichénk által módosított/feljavított, jórészt vitathatatlan igazságoknak gondolt hazugságokra épülő csalóka, hamis kép, amellyel lényegében önmagunkat csapjuk be. Ugyanis az ember hajlamos csak a jóra emlékezni és elfelejteni azt, hogy a múltban sem volt minden fenékig tejfel – problémák voltak, vannak és lesznek is, csak annak idején néhányról még nem beszéltek vagy nem kaptak annyi figyelmet, mint manapság. Edgar Wright új, az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmjében ezek közül a témák közül tesz meg egyet a történet fő gerincének: visszahozza a sok szempontból ideálisabbnak, boldogabbnak, jobbnak tűnő ’60-as éveket, annak minden bájával, csillogásával és mámorával együtt, majd vesz egy éles kanyart és megmutatja a mögötte rejlő mocskos, gonoszságot és sötétséget. Az eleinte bohókásnak, vidámnak és lendületesnek tűnő sztori a sikerről, a nagy álmokról és azok megvalósításáról egy felkavaró, ijesztő, kegyetlen és könyörtelen, egész műfajokat (a coming-of-age-től a noiron át a horrorig és a giallóig) egybesűrítő moziélménnyé vedlik át. És ugyan elmélázik a múlt szépségén és ragyogásán (ha figyelembe vesszük, hogy a ’60-es években az emberiség még nem a vészesen közeledő, sokak szerint már rég meg is érkezett világvége közepén állt, hanem egy elkerülhető probléma – az atomháború – tudatában élte mindennapjait, tényleg nem nehéz elhinni, hogy régen minden jobb volt), de közben nem fél megmutatni a korszak árnyoldalait. Mások következmények nélküli elnyomását és megalázását, a tehetséges fiatal lányok kihasználását, azaz a szórakoztatóipar kíméletlen, testet és lelket bedaráló természetét.      

3357.png

Wright ritkán hibázik, és többek közt azért lehet szeretni a filmjeit, mert bármilyen zsánerhez is nyúl, általában mindig sikert arat. Lassan húsz éves rendezői pályafutása során belekóstolt már a zombifilmekbe (Haláli hullák hajnala), a buddy-cop vígjátékokba (Vaskabátok), a képregényadaptációkba (Scott Pilgrim a világ ellen), a katasztrófafilmekbe (Világvége) és az akció műfajba (Baby Driver), ezek után nem meglepő, hogy ezúttal a horrorban próbálja ki magát. Munkásságát ismerve az meg végképp nem, hogy az Utolsó éjszaka a Sohóban jóval többről szól, mint idegeket borzoló ijesztgetésről, többről, mint egy szimbólumokkal és párhuzamokkal teletűzdelt felnövéstörténetről, és nem utolsó sorban jóval többről, mint fátyolos nosztalgiáról. A film akár Quentin Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodjának párja is lehetne, azzal a különbséggel, hogy amíg Tarantino valóságos ódákat zengett a ’60-as évekről, addig Wright a nosztalgia felszíne alatt egy jóval komolyabb, realisztikusabb történetről mesél, amelynek hívogató, hamis burka alatt egyáltalán nem egy jószándékú, agyonidealizált szerelmeslevél húzódik meg – inkább egy vérfagyasztó, bizalmatlan horror, ami olyan témákba (a nők kihasználásába és az álmokért hozott komoly áldozatokba) enged bepillantást, melyekről akkoriban alig esett szó, és amely sajnos valamilyen szinten mind a mai napig aktuális. Erre ébred rá a főhősnő, Eloise is, aki nagy reményekkel érezik egy félreeső angol kisvárosból a zsúfolt Londonba. Úgy érzi, nincs előtte akadály és kellően nagy ambíciókkal rendelkezik ahhoz, hogy elérje álmait, ugyanakkor folyamatosan a múltban él és nem tud rajta felülemelkedni – ám amikor egy retro panzióban megszállva belecsöppen egy ’60-s években élő fiatal lány, Sandie valóságába, egy csapásra felfordul az élete és alapjaiban megváltozik mindaz, amit addig gondolt a dicső múltról.   

3358.png

Eloise persze örömmel elmerül a neonfényes, pezsgő és erotikával fűtött évtizedben (ami jellegzetes bájával az elején még sokkal kevésbé tűnik barátságtalannak és veszélyesnek, mint a jelenkor Londonja), és Wright ahelyett, hogy rögtön bedobná a nézőt a mélyvízbe, harsányan, finoman és lassan vezet be minket a külsőségeiben vonzó, ám végeredményben romlott világba (a jelenetről jelenetre fel-feltűnő tükör szerepeltetése metaforikus, egyben remek stilisztikai eszköz is). Végül így lesz az Utolsó éjszaka a Sohóban-ból egy korszakot, karaktereket és miliőt (néhány, az angol mozit meghatározó színész, pl. Diana Rigg és Terrence Stamp is fontos szerepet kap a filmben) megidéző hátborzongató coming-of-age horror-dráma (Eloise eleinte olyan akar lenni, mint Sandie, de amikor az események véres fordulatot vesznek, szemlélődőből elszenvedő féllé válik), amely egyszerre reflektál az akkori és a jelenkori problémákra – azaz a szexizmusra. És még ha az üzenet, illetve a kritikai él nem is túl kidolgozott (azért még mindig kevésbé bagatellizálja el a témát, mint a legtöbb egyoldalú, sekélyes és szélsőséges hollywoodi rettenet), és még ha a krimi-szál túlságosan elnagyolt is, a film végeredményben eléri a célját, és remekül vezeti végig a főhősnő, Eloise történetét, akinek voltaképp le kell győznie megtévesztő és hazug idoljait ahhoz, hogy elengedhesse a múltat, felnőtté váljon és élhesse az életét. A színészek pedig kellő profizmussal keltik életre a nagyszerűen megírt karaktereket: a viszonylag újoncnak számító Thomasin McKenzie remek alakítás nyújt (eddigi teljesítménye alapján még a jövő egyik nagy reménysége is lehet belőle), a nagy öregek kisujjukból kirázzák a rájuk osztott szerepet, de a show-t vitathatatlanul Anya Taylor-Joy lopja el. Nagyon éli az egész, karrierje legjobbját hozza – egyszerűen zseniális. (Mégis milyen más dicsérő szavakkal lehetne illetni egy olyan színésznőt, aki az amúgy vidám, kedélyes Downtown című slágerből egy hátborzongatóan fülbemászó, félelmetes horror-dalt tudott varázsolni mindössze egyetlen jelenet alatt?)  

3359.png

Az Utolsó éjszaka a Sohóban nem hibátlan, se nem mestermű, és valószínűleg kevés „2021 legjobb filmjei” listán fog majd helyet kapni, de ennek ellenére valódi moziélmény, olyan frappáns, igazi szenvedéllyel, lelkesedéssel és odaadással leforgatott alkotás, ami manapság nem terem minden bokorban. Edgar Wright most sem nyúlt mellé, és ha figyelembe vesszük a sokszor túlontúl felmagasztalt múlttal szemben megfogalmazott kőkemény, illúzióromboló kritikát, valamint azt, hogy manapság a rengeteg film és sorozat hatására lassan tényleg mindenkit elbódít a kiglancolt nosztalgia, ami aljas módon elhiteti velünk, hogy régen minden is jobb volt, nem is érkezhetett volna jobbkor ez a film.
 
LastNightInSoho5_530x@2x.jpg?v=1632328292
2.
2.
Yanez
#1: Ha továbbra is folytatod ezt a tiszteletlen, közösségbe nem illő viselkedést, akkor legközelebb megy a bann és egyből minden következő accodra, amivel hasonlóképp próbálkozol majd.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...