Necreon

Necreon

Évértékelő: 2019

Fogasra akasztom a billentyűzetet, és ez jó.

A 2018-as év számomra a gamer létből való kilábalásból állt - közeledve a 26 felé és életem jelentős részét eddig ennek a hobbinak áldozva két okból is komolyabban visszavágtam a játékkal töltött időt. Egyrészt, mert unom, de valami borzasztóan.

Egyszerűen aki kisgyerekkora óta játszik, azaz nagyjából 20+ éves tapasztalata van a sárgakazettás kínai NES copy-tól kezdve a DOS érán át a Win95-től napjainking, annak nagyon nagyon nehéz újat mutatni. Így történt, hogy az egyébként valószínűleg kiváló és méltán GOTY esélyes Divinity: Original Sin 2 és egy tucat másik játék mellett úgy megyek el minden akción hogy "ez milyen jó lehet, de hogy én mennyire lesz*rom". Egyszerűen képtelen vagyok bármiféle motivációt és érdeklődést mutatni új világok felé, ahol létrehozod a kis karaktered, Lady McBikiniarmor-t vagy Sir Kétajtósszekrényt, mert Grandpa Tutorial vagy felesége a.k.a. az ügyeletes narrátor elmondja, hogy van ez a Aurellion vagy hasonló hangzású világ / királyság / birodalom / város, de a sötétség erői gyülekeznek a föld alatt / messzi északon / szomszéd királyságban akiket Evilface Darktyrant vezet, és ha nem jön egy hős akit megjövendölt a prófécia / kijelölnek az istenek / mezei földműves / legkisebb királyfi hogy megmentse a világot, akkor itt bizony mindennek vége lesz.

Legyen. Leszarom. Nem tud érdekelni. Nem akarok újabb 20-30, 50-100 órákat beleölni valamibe, a manapság mindenbe ha kell ha nem alapon beleerőltetett szintezéssel foglalkozni, betanulni 12 féle craft alapanyag ikont, táskák meg őrjáratok után futkozni hogy gyűjtögessek, mert csak az lebeg a szemem előtt hogy úr isten elment 4 hónap az életemből, és hol van az idő, min látszik meg? Hol térül meg nekem ez a befektetett idő bármilyen formában? Értem ez alatt hogy olyan élményt tudna nyújtani amit még semmi más, hogy szellemben, személyiségben többé, jobb emberré válnék általa (szia NieR Automata, köszönök mindent!), valami ami velem marad. Valami amire nem úgy nézek vissza mint 5 év Cabal Online-ra, mint 8 év (~4000 óra!) Street Fighter IV-re, mint 600+ óra Elite Dangerous-re, mint 3 év Diablo 3-ra, hogy az összes összegyűjtött aranyat, loot-ot, tudást, gyakorlatilag kibaszhatom az ablakon, míg az életem stagnál egy helyben.

Két lépést eszközöltem tehát:

1. Szisztematikusan kiirtottam minden játékot az életemből. A steam 2 hetes átlag játékidőm hónapokig a nullán stagnált, PlayStation-ön még el-el indítottam egy Injustice 2-őt az első pár hónapban, de nem is tudom hány száz óra után és egy egyre inkább homogén online játékosfelhozatal mellett annak is oda lett a varázsa, és a mai napig kb. porosodott áprilistól. 

2. Elkezdtem visszaengedni az életembe a játékokat, igen nagy igényességgel megszűrve hogy mit. Nem lehet grind orientált, nem lehet lootbox orientált. Nem lehet csapatjáték orientált, ugyanis befejeztem hogy önző, önmagukon kívül semmit és senkit (értsd: csapatot, csapatmunkát, CÉLT) nem tisztelő óvodások frusztrációt hozzanak az életembe. Nem lehet open ended játék, azaz amibe csak ölni és ölni lehet az időt nonstop, különösebb cél nélkül. Ezen felül jön az általanos érdektelenség az új univerzumok felé, tehát maradt az a kevés amit nagyon szeretek: Warhammer Fantasy, Star Wars, Devil May Cry, MARVEL / DC, és nagyjából ki is fújt. Ezekkel azt mondom ha jó maga a játék, akkor érdekel. Egyébként csak a "belső utazás" típusú, egyszeri élmény játékok jöhetnek. 

S láss csodát, hirtelen rengeteg szabadidőm lett, holott korábban úgy éreztem semmire nincs elég, most pedig nem tudok szinte mit kezdeni vele. Ez a plusz idő az, ami megengedte hogy kicsit kitanuljam az egészséges étkezés mikéntjét, hogy eljárjak edzeni (-12kg eddig, hoppá. Eddig messze voltam a kockasztereotípiától hál'istennek, de azért na, meglátszik B) ), hogy belevágjak egy nagyon szépen alakuló kapcsolatba, hogy másfél Witcher és egy Deus Ex ponyvát leszámítva durván 10 év kihagyás után újra rendszeresen könyvet olvassak. Akkor már nem is akárhogy, hanem először angol nyelven, és azóta sincs megállás. Mi mást, mint Warhammer Fantasy-t természetesen, mert a világ gazdagsága, 30 évnyi(!) könyvek és a magamnak egyetlen megengedett "végtelen" játékom, a Total War: Warhammer trilógia egyszerűen továbbra is szüntelen lenyűgöz. 

xbAuIOh.jpg

Magam mögött tudhatom így a The Rise of Nagash trilógiát , ami magában foglalja a Nagash: Sorcerer, Nagash Unbroken, és Nagash Immortal könyveket illetve a Picking the Bones epilógus novellát. A The Sundering trilógiát, ami eddig toronymagasan a kedvencem Malekith, különösen a Shadow King, és végül Caledor könyvekkel, illetve a közéjük illesztett The Bloody Handed novellával. Nem egy Húrin gyermekei vagy Pillangó, de a történet szerkezeti felépítése annyira zseniális és számomra újszerű volt, mivel nem találkoztam még hasonlóval. Igény szerint szívesen írok róla könyvajánlót. Lassan a Vampire Wars: The von Carstein trilogy névre keresztelt omnibus első könyvének végére érek amely Inheritance néven ismert, ami... nos eddig elég gyengécske, remélem a Dominion és Retribution egy fokkal jobbak lesznek, de ha nem, hát visszatérek rájuk később. Itt vár a polcomon ugyanis a Sundering-et folytató War of Vengeance (The Great Betrayal, Master of Dragons, Curse of the Phoenix Crown). Ha a nagy történelmi eseményekből netán vissza akarnék lépni és egy jóval tágasabb író szabadságot biztosító, kisebb léptékű kalandregénybe vágnék, úgy az Ulrika Magdova trilógia is már büszkén díszeleg a fentiek mellett. Tanulva az amazonos rendelés körüli potenciális kavarodások kálváriájából mint hogy a drága, megbízható magyar posta berkein belül az éterbe szívódik fel a csomagom - kedves indiai ügyfélszolgálat egyébként nem volt rest azonnal utána küldeni még egyet nagyonszupigyorsprémium (tm) csomagküldéssel, minden költséget ők állnak alapon ami kellemes meglepetés volt - azt hiszem ezentúl a nemrég felfedezett székesfehérvári Főnixcsarnoktól rendelek, illetve érdeklődök utána tudnak-e olyan Black Library könyveket beszerezni amit jelenleg nem árulnak, ha már hivatalos hazai forgalmazói. A cél ugyanis az hogy az általam kedvelt karakterek, fajok történetéte után fejest ugrok az End Times 5 kötetes sorozatba, ami a Warhammer Fantasy végét is jelenti, világának alkonyát és pusztulását, addig viszont még reménykedem egy Neferata újranyomtatásban az ocsmány "fekete mém keretes" régi kiadás helyett, egy Tyrion & Teclis trilógia még mindenképp előttem van. Szóval azt hiszem el vagyok látva 2019-re, és tovább is. 

A személyesebb hangvételű részeket magam mögött tudva, mivel telt tehát játékos szempontból az évem?

Hellblade: Senua's Sacrfice

Aki netán követi, követte a blogomat, az tudja hogy volt nekem valamikor egy NieR: Automata tesztem. Amit aztán töröltem, mert úgy éreztem minden igyekezetem és beleölt 15 munkaórám ellenére egyszerűen írásos formában képtelen vagyok átadni azt a csodát ami amit az képvisel, azt az életemet megrengető élményt, anélkül hogy bárkinek is csorbítanám az élményt azáltal hogy érintem a témaköröket amiről az valójából szól, amit valami csoda folytán az internet népe hét pecsétes titokként őriz ahelyett hogy "Snape kills Doubledoor" szintű kommentek lennének mindenhol. És azóta sem írtam róla, nem véletlenül. Ehhez hasonló, még is minden nemében különböző megrázó élmény volt a Hellblade. A Hellblade ugyanis a 2B, 9S és A2 történetéhez hasonlóan messze képes túllépni a játék mint médium0 megszokott korlátain és egy olyan élményt nyújtani amit büszkén rakhat ki az ipar reklámarcának, hogy igen, ez a médium erre is képes. Nem véletlenül hozott egy tucat díjat.

A Hellblade kizárólag Senua-ról szól. És nem csak róla. Egy kora húszas éveiben járó kelta lány, aki születésétől kezdve súlyos pszichózisban szenved. Na már most aki sosem tapasztalat komolyabb depressziót, öngyötrés valamilyen formáját, öngyilkossági hajlamot, skizofréniát, kilátástalanságot és reménytelenséget az életében ahol csak a sötétség veszi körül, az örüljön a szerencséjének, ugyanis egy csipetnyi tapasztalattal ezek valamely kombinációjából bárki pontosan tudja, micsoda egy küzdelem az. (Köhhint). Pláne ha egyik napról másikra arra mész haza, hogy a viking fosztogatók porig égették a faludat, lemészároltak mindenkit akit valaha ismertél, az első és egyetlen szerelmed pedig széttrancsírozva kifeszítették dísznek, hogy "Itt jártunk, Vikings, xoxoxoxo". A Ninja Theory kimagaslóan zseniális audio keveréssel és operatőri munkával Senua-ra koncertrál az elsőtől az utolsó percig a God of War-ból talán ismerős kamerakezeléssel ami vágatlan és sosem hagyja el a főszereplőt, és ülteti ezt egy hasonlóan élvezetes, brutális akciójáték-walking szimulátor keverékbe, ahol a harc inkább amolyan másodlagos szempont, Senua és általa a játékos valóságérzetének megkérdőjelezése. Kizárólag jó angoltudással ajánlanám, ugyanis bekapcsolt feliratokkal egyrészt a játékos kap egy biztonságérzetet adó pontot (tudja hol fognak a feliratok megjelenni, lineáris jellegéből fakadóan olvasni), másrészt tönkreteszi az amúgy példátlanul fantasztikus hangkeverést, ami miatt a játék fele gyakorlatilag feliratozhatatlan az egymást érő, egymásba vágó, egymással párhuzamosan beszélő suttogások, ordítások, sikolyok, amiknek pont a lényege hogy körbevegyék a játékost és az elvesszen benne.

Senua utazása a játéktörténelem egyik, vagy talán legfontosabb mérföldköve. Egy játék, egy élmény, amely empátiára tanít, kommunikációra tanít, szeretni tanít, mindezt pedig úgy hogy megtapasztaltatja a játékossal Senua szenvedésén át, hogy a fentiek még is mit tudnak művelni az emberrel. Egy felzaklató, gyönyörű, borzasztó, szívmelengető, kilátástalanságon át kitartást és akaraterőt, reménytelenségen át hitet magadban közvetítő játékról beszélünk, amit szinte bűn játéknak hívni. Egy élményről ami segíthet megérteni másokat, segíthet neked hogy segíthess másokon, vagy ha neked van szükséged rá, hát hogy mások megértsenek téged, és ehhez egy olyan eszközt, élményt adj a kezükbe, amit semmilyen szakirodalom nem helyettesíthet. 

Rise of the Tomb Kings
A fenti majd 1000 karakteres Warhammer témakör után, szükség van még különösebb magyarázatra? Annak aki átugrotta volna és csak a játékok listájához jött, egyrészt így nem olvasunk semmit, takarodó vissza felfelé, másrészt azokra is gondolva akik ezt is semmibe véve csak azért se teszik ezt, csak leírom. A Rise of the Tomb Kings-nek köszönhetem hogy igazán utánaolvastam valaminek a Warhammer lore-ban, ami felkeltette az érdeklődésem annyira hogy 960 oldal formájában angol nyelvű könyvtrilógiát olvassak ki a témában, ami visszahozta az olvasás rég elveszett szeretetét az életembe, plusz messze ezzel töltöttem a legtöbb játékidőt idén, szóval abszolút kiérdemelt az előkelő helyezés. Tartalmilag messze a leggazdagabb kiegészítője a Total War: Warhammer trilógiának, újrajátszhatósága és variáltsága elsőrangú, a kivitelezés és a fun faktor az egekben - nyilván ízlés és játékstílustól is függő - plusz nyilván oda-vissza működik, hogy a játék jobb a könyv által, és a könyv jobb a játék által. 

Uncharted, Uncharted 2: Among Thieves, Uncharted 3: Drake's Deception, Uncharted 4: A Thief's End.

2017 év vége felé szereztem be egy PS4-et, egyértelmű tehát hogy bakancslistás volt az Uncharted sorozat. Fogalmazzunk úgy, eléggé nyögve-nyelősen indult a kaland, hiszen eleinte egy mezei TPS-nek tűnik az egész, kirívóan idegesítő nonszensz játékmenet elemekkel (az megvan hogy a fél játékon át keresitek a bejáratot egy ősi kriptába, de bent 10 perc múlva SZEMBE jön 50 katona mert a gameplay designer által diktált tempó szerint oda is kell egy lövöldözős rész, amit azért jó előre látsz a gyanúsan fedezékszerűen szétszórt pályaelemekből, majd fél órával később kisétálsz egy orbitális nagy lyukon a falon, amit bejáratnak senki nem használ ezer éve?). Halálra untam a rengeteg filler lövöldözést, a játék atmoszféráját gyalázó technikai ostobaságokat (amikor 20-an jönnek a hátadba úgy hogy tudod hogy nincs honnan, mert minden útvonal lezárt, beomlott stb. annak a kivételével amin te jöttél végig, és már elintéztél mindenkit rajta, vagy előtted vannak és egy olyan sarokból jönnek ki, ahová 5 perc múlva befordulva zsákutcába futsz és tudod, hogy a scriptre várva egymás hegyén hátán ott várakoztak), de valami megfogott benne. Köszönhető ez leginkább az íróknak, akik hiába alkottak felszínes és sablonos karaktereket - gyakorlatilag bármelyik Indiana Jones film copy/paste - de még is valahogy végtelenül szerethetővé tudták tenni azokat, úgy, hogy már-már kémia felfedezhető 3D modellek között, amihez nyilván nagyban hozzájárul az elsőrangú szinkronszínészi munka és animáció.

Ami egyre csak jobb lett az Among Thieves-el amit, ha csak a trilógiát nézzük, jogosan tartanak a sorozat csúcspontjának, még egy kicsit tovább lépett a Drake's Deception-el, amikor Drake, Elena, Sully és Chloe már annyira a játékos - ez lennék én - szívéhez nőtt, hogy legszívesebben egy visszafogott kalandot, drámát, egész estés filmet nézne meg velük. Ahol igen is rá van szánva a 20-40 perc arra, hogy otthon müzlit esznek, beszélgetnek, élik az életüket, és a sorozat végére, végre hozta a Thief's End ezt amit annyira vártam. Talán nem a leglátványosabb, legmenőbb, de mindenképp a leginkább földhözragadtabb és emberibb darabja egy jókedvű, színes-szagos akció kalandnak, ami legalább annyira a PlayStation mint platform alapművévé nőtte ki magát nálam is, mint a televízió mint platform számára a három klasszikus Indiana Jones film. Ez pontosan az, csak játékban. 



Hollow Knight 

Az egyetlen igazi, minőségi 2D-s Dark Souls. Van még egy tucat ami olyan akar lenni mint, a Hollow Knight ugyanakkor a maga lábán áll és úgy képes ugyanazt a mélységet hozni mind játékmenet, háttér, és játékosra gyakorolt hatás terén. Kötelező darab, olcsó, kiváló, a pályatervezés hozza az áll leejtős pillanatokat amikor realizálódik benned hogy "ez végig itt voolt?!", vagy 10 óra után hozzád csap egy dupla ugrást és lepörög a szemed előtt újra a 10 óra hogy "úr isten mennyi helyre vissza akarok menni ezzel". És minden ilyen helyen jutalmaz, nem loot-al, nem xp-vel, élménnyel, felfedezéssel, kihívással. Bravó. Így kell modern köntösben olyan játékot kiadni, ami visszanyúl a játék, mint szórakoztató időtöltés pszichológiájának gyökeréhez, és jól teszi ezt, ahelyett hogy kihasználna és egy gameplay loop-ba csalna amit aztán elhúz a végtelenségig, próbálván rávenni, vagy egyenesen rákényszeríteni hogy időt tölts vele, minél többet, annál kevésbé akarsz kiszállni, meg akkor már az az 5 dolcsis extra se olyan drága. Ugye Ubisoft, valahogy így működik? 

Forza Horizon 4

Az autós játék. Mondatot ugyan nagy betűvel kezdünk, de hadd hangsúlyozzam, Az autós játék a 2006-os Most Wanted után. Pont megfelelő méretű open world, sem nem túl nagy, sem nem túl kicsi, technikailag a műfajban egyszerűen mindenkit maga mögé utasító külső, dugig van tartalommal, nem tudok úgy belépni a játékba hogy ne lenne benne valami új content drop, könnyű, észrevétlen összemosása a singleplayer és multiplayer élménynek, piszok gyors matchmaking, könnyed bulihangulat amiben egyszerűen csak jól érzed magad, ha kell ha nem utánad dob autókat az alsótól a csúcskategóriáig (80+ autóm van, talán 5-öt ha vettem), a vezetési élmény ugyan még árkád de NFS / Crew tapasztalattal nagy lépés a szimulátorok felé a tényleg érezhető eltérő vezetési profilokkal és felületekkel... még a nonstop pofázó NPC-ket is sikerült olyan formában a játékba ültetni hogy nem zavaróak (ugye Crew 2, kell ám a 2 perces cutscene egy multiplayer meccs elejére, meg a szavazósdi hogy mindenki átugorja-e, ugye? Mert az jó design, ugye?), mikrotranzakció nincs, lootbox ugyan van szerencsekerék formájában inkább amolyan kilógó extra, sem mint eköré épülő gazdasági környezet alapja (ugye Blizzard?). A négy évszakkal teljesen kicserélődő játéktér pedig maga a kánaán, kérem így kell élvezetes, időtálló, gyönyörű, motiváló autós játékot készíteni, ami nem akar sem érzelmileg magához kötni karakterek által, sem befektetéssel bűntudatot kelteni benned ha ki akarsz szállni, csak drop in, drop out casual szórakoztatást nyújtani, elsőrangú minőségben, ahol nem érzem becsapva magam a trailerek és ígéretek után. Még ilyet Microsoft, és felejtsd is el örökre a Forza Motortsport 7 lootboxait és szintezését. Hiányzik ugyan az aftermarket karosszéria elemek variálása ami nálam egy elég kritikus pont az autós játékoknál, de a Playground Games lerakott egy olyan tökéletes autóversenyezős élményt az asztalra hogy Morhpeus is azt mondaná rá: Nem Neo, ha kész leszel, még az sem kell. 

Warhammer: Vermintide 2

Ez pontosan az aminek kinéz. Egy újabb Left 4 Dead klón. Pontosabban annak a második része. Ugyanakkor az egyetlen játék, ami elsőrangú minőségben egy ember szemszögét képes átadni a Warhammer világában, ami lerántja a stratégiai magasságokban úszó kamerát a földre, a kezedbe nyom egy kardot, és a világvége közepette azt mondja, védd magad. A szebb napokat idéző Dark Messiah harcrendszerét övezve a horde játékmódok bejáratott és tökéletesített elemeivel, ráhúzva az egészet egy végre nem csak skaven-t hanem embereket, egész pontosan Chaos-Norsca frakciókat is felvonultató Warhammer Fantasy világra, és ennyi. Az elődjéhez képest persze sok az előrelépés, az 5 karakter subclass-okat kapott, ilyen-olyan passzív képességeket amik minimálisan befolyásolnak bármit is, sajnos egy kis power-creep alapú loot-ot is ami a nehézségi szintek közötti feljutásban egyszer végigjárandó út, de mindez igazából nem számít annyira: az élmény, az atmoszféra, hogy az ügyességed és a tudásod inkább meghatároz mint bármilyen szám egy karakterlapon, ez változatlan. Vér, belek, dübörgő harci dobok, Sigmar, erről szól. Mellesleg pedig az idei kedvenc trailerem is ehhez készült, ami tökéletesen átadja a játékélményt:

.........................................................................................................................................................

Ennyi volt számomra 2018. Még az ünnepek alatt lehet hogy összeírok egy "mit várok 2019-től?" listát, illetve ma frissen akciósan beszereztem egy Spiderman-t és egy God of War-t PS4-re, amik gyaníthatóan kiérdemelnének egy-egy irományt ilyen rövid formában legalább, de hát még váratnak magukra.

Hosszú teszteket nem hiszem hogy valaha írok még. Egyrészt ma már egy csodálatos valakinek köszönhetően megkapom az élet egy egész más területéről azt a pozitív visszacsatolást amit eddig az írásban és arra kapott figyelemben, kommentekben kerestem évekig, amire... nos, erős lenne azt mondanom hogy nincs már szükségem, mivel imádom csinálni, inkább úgy fogalmaznék hogy nekem megfelelő, minőségi alapanyag hiányában és "jobb dolgom is akad" mellett nem várható. A gaming mindig is része marad az életemnek, de soha többet nem engedem hogy az életem legyen. Könyvajánlókat még ugyan nem próbáltam írni, de abba lehet hogy belevágok. 

Békés, boldog Karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek.

50.
Fata Morgana
#45: Még Sir Alonne sem volt olyan egyszerű az terem ahol a bossharc megy az valami "gyönyörű" ha lehet így fogalmazni.

https://www.youtube.com/watch?v=KmK8fWdJal4
49.
Fata Morgana
#45: Crown of the Sunken King az Idegbeteg sárkány (Sinh, the Slumbering Dragon) nekem eleinte a "mumusom" volt nemis tudom de 2x biztos elkopott a "Murakumo" miközben csapkodtam, vagy Havel és "két jó barátja" és Elana szerintem ott kemény volt mindegyik boss.
48.
Fata Morgana
#45: Azt vágtad hogy eredetileg,A "Crown of the Ivory King"-ben folyamatosan fogyott volna az élete a karakternek jelezvén ezzel a nagy hideget, + nehezíteni az amúgy "bagatell" kihívást ("ez lett volna még a hab a tortán") a végén nem került bele a játékba.
47.
Fata Morgana
#45: Valóban a tigrisekhez vezető út "valódi kálvária" megcsináltam azt hogy kiirtottam az összes enemy-t (15kör) és utána kaptak a tigrisek is egy kis leckét.(persze alanyi jogon nekem is járt pár instant halál)
Nem rég toltam újra a DS2-őt 4500 valamennyi volt a PS store-ban az összes DLC-vel így meg van PS4-en és XO-n is mindhárom rész.
46.
Mr.Dead
#45: Ne is mond,maga a tigrisek is mocsok egy dolog (jobban törik a fegyo, két ellenfél és a második healeli magát) de az út ami odamegy a rohadt lovakkal az valami hihetetlen. Összesen kétszer verekedtem át magam rajta, soha többet
45.
Nyarlako
#42: Fume Knight SL1 volt az igazi móka, de valahogy csak meglett. Viszont a tetves tigrisekkel csak a 70es karakteremmel bírtam el, és aki kitalálta az oda vezető utat remélem szorulasban szenvedett egy hónapig utána.
44.
Fata Morgana
#43: UI.
A DS2-ben csináltam egy 841-es szintű karaktert azzal mentem az arénában, nem sok ellenfél volt.:)))
Mondjuk ehhez egy hétig csak a Giant Lord-ot gyilkolásztam mivel a végén egy skill pont is több mint egy millió soul-ba került.
43.
Fata Morgana
#42: Azt próbáld ki a DS2-ben hogy bemész a Fume Knight-hoz a Velstadt páncéljában akkor azonnal el kezd "őrjöngeni" kicsit feldobja a harcot nekem NG+7-ben okozott némi meglepetést.
Igen a kék Smelter Démon-hoz már az odavezető út is enyhén szólva "halálos" nem beszélve arról milyen "hitboxa" van a rohadéknak, és azok "késleltetett" támadások vagy a jó öreg "Pursuer" mikor duplán jön a kastélyban, ugye a 2+ gyűrű miatt mindenképpen le kell nyomni őket.
Gondolom te is a "Scholar of the First Sin"-el toltad mert az eredeti sima DS2 egy vicc hozzá képest a kevés ellenféllel, + nem beszélve az csak 30fps-el futott, még a SotFS 60fps-el (még Xbox360-on) nekem pl. nekem kellett is pár óra hogy megszokjam kb ég és föld volt a különbség.
42.
Mr.Dead
#39: Szerintem a legkönnyebb a DS1, aztán BB, DS3 és végül a legnehezebb nekem magasan a második rész volt, úgy hogy ez maradt utoljára. (Amit a második rész DLC-jeiben összeszenvedtem a rohadt Fume Knight, blue smelter kettőssel)
41.
Vis Major
#40: Erről beszèlek. Èn a BB-vel kezdtem a "souls pàlyafutàsom". A jàtèk közel felèig volt kìnszenvedès de valahol egyszer csak elkaptam a ritmust ès onnantòl èlveztem minden màsodpercèt annak hogy szopat XD.
A DS-ben az volt nekem a legnagyobb nehèzsèg (a bossokon kìvül termèszetesen) hogy a BB-hez kèpest kicseszett lassù, a BB rutin màr megvan ès sok helyzetben reflexből ùgy akartam fight-ni. De mindkettő felejthetetlen szàmomra ès a szìvem csücskei.
40.
Fata Morgana
#39: A DS1-el 2011-ben azután a DS2, majd DS3, majd vettem most az év elején a PS4-et a Bloodborne-al, szóval a BB maradt utoljára.
A ritmusa nagyon eltért a DS játékoktól de pár óra alatt megszoktam és utána nem volt gondom a játékkal 600-700 órát pakoltam bele eddig.
39.
Vis Major
#38: Attòl függ melyikkel jàtszottàl előbb. Nekem a DS könnyebb volt mint a BB
38.
Fata Morgana
#31: Már nem azért de Bloodborne nehézsége elmarad a DS játékokkal szemben, ha a haverodnak nem megy akkor nem adott adott magának, és a játéknak elég időt, ha megtette, és továbbra sem megy, akkor szimplán nem az ő játéka.
Ezek a játékok, megkívánják a gyakorlást a ritmusuk miatt, ha valaki kellő időt és "tiszteletet" ad nékik cserében hatalmas élményt kap a valódi győzelemét, mert igen itt nem lehentelni kell a különböző enemy-ket hanem legyőzni, ez különbözteti meg a FromSoftware játékokat, a többi nyisi-nyesi játékoktól amelyek gyenge vagy egyenesen béna a harcrendszerük.
37.
Nyarlako
#36: Ha engem kérdezel az ilyen ganajat messzire elkerülöm, ne azzal akarjanak berántani hogy digitális bizsuval akarnak szerencsejátékossá tenni.
Szezonális eventekkel legutóbb a WoWban találkoztam, mmoban jópofa dolog tud lenni, de a 2. kiegnél arról is leálltam.

Single vagy jó coop game barátokkal az amire érdemes idöt és pénzt áldozni szerintem, nem ezekre a kergetjük egymást mint a bespeedezett óvodások játékmenet a lootboxokkal meg mikrotranzakciókkal amik annyira nem is mikrók.
36.
Aanash
Köszönöm az ajánlást.
Mi a véleményed a napi, heti feladatokról játékokban?
Ezekért kapsz valami motyót csak lépj be.
És a szezonális eventekről?

Vagy én nem találkoztam sokáig ezekkel vagy nem tudom, igazából én a destiny 2-vel kerültem szembe a szezonális dolgokkal.
És annyira nem tetszik.
Plusz a dlc-k sem.
Valahogy mindegyiknél azt érzem, hogy maradjak egy játéknál sokáig és fizessek is pluszba sok pénzt.
Az időmet és a pénzemet is nekik adjam.
35.
Mr.Dead
#32: Ezért érdekel a Sekiro, na meg azért, mert az első Souls játék lesz, amiben végre megjelenéskor ott leszek. (Leszámítva a Ringed Cityt) Se online, se szintfejlődés (ha jól emlékszem ezt te írtad) staminát is kukázták egy új mechanikára(erre mondjuk kíváncsi leszek hogy sül el) a halál sem lesz annyira szigorú, és szakítanak a "minden palyarész végén bossfight" dologgal. Ami nem tetszik egyenlőre, hogy egyes ellenfeleknek több élete van
34.
Nyarlako
#33: Szeretettel ajánlom a kommentedet olvasva a személyes örök kedvenc játékomat, szerintet tetszeni fog neked:
https://youtu.be/FW60XaMYxVE
33.
Aanash
Érdekes blog volt.
Kb hasonlóan vagyok én is.
Rengeteg játékba ölt idő után jelenleg tényleg csak azokkal játszom amiket "ismerek".
Egyszerűen nincs kedvem újakba időt pazarolni és valahogy nem is fognak meg.
Leginkább a Journey, Oure és társai vonal tud tetszeni.
Ezeket 3-4 óra alatt ki lehet pörgetni és igyekeznek valamit adni is.
És próbálnak játékok maradni.
Nem csak a menj és hentelj ész nélkül.
Amúgy ezen játékok milyen hatással lesznek valakire? Mármint a menj és hentelj félék.
Tudom nem csak ezektől lesznek hülyék az emberek de hozzá segítenek.
Érdekes mennyire összenőtt az erőszak a szórakoztatással.
És nem csak játékokban.

Persze nem álszentkedek én is játszottam nem kevés véres játékkal és nem sírtam érte, csak kicsit kilépve ezekből tünt fel a dolog.

Nekem ezen generáció legjobbjai:
-Driveclub
-Journey
-The Unfinished Swan
-Destiny 1 /a kettőt egyszerűen nem tudom szeretni/
-Flower
-Oure
-Subnautica
-Paladins

És kb ennyi.
Nem követem a megjelenéseket, nem is érdekelnek.
32.
Nyarlako
#31: Van benne easy mode, úgy hívják hogy coop meg ha túltápolod magadat és/vagy valami meta buildet tolsz.
De valami borzalmasan elpuhultak a játékosok mára, valami nincs megy 1-2 próbálkozásból már túl nehéz.
Mire kimaxoltam a Cupheadet volt aminek százszor is neki kellett menni expertben és a durvább achikhoz de nyugalom, mély levegö, git gud.
31.
Pain
#27: Én hibának felrónám a nehézséget is. Habár én élvezem ezt a fajta kihívást, van olyan barátom, aki nagyon szívesen játszana velük, de pont ezért kihagyja. Egy plusz könnyebb nehézség elférne benne azok számára, akiket érdekel a világ, de kisebb kihívásra vágynak.
30.
Nyarlako
#29: Item descriptions. Nekem nem onnan kellett összehalászni, a hézagokat meg kitölti a fantazia azért is szeretem ezeket a játékokat, de kinek mi.
29.
Mr.Dead
#28: A BB-nek tetszett a története, meg nem gond ha nem rágja a szádba, de ne a net legmélyeről kelljen már összeszednem a darabkáit
28.
Nyarlako
#27: DS/BB sokmindent fel lehet róni de a történet hiányát azt nem. Más kérdés hogy nem rágja a szádba hanem máshogyan mesél.
Persze hozzá vagyunk szokva a hosszú cutscenekhez meg a szájbarágáshoz.
27.
Mr.Dead
#26: Ez szerintem ennél bonyolultabb kissé, hogy a BB 10/10. Rohadt nehéz ezeket a játékokat(ugye a Ds-ek,vagy a BB) értékelni, mert hiába van bennük hatalmas hangulat meg sikerélmény, ott a másik véglet, hogy amit mas játékoknál negatívum, például történet hiánya, elmaradott látvány (DS1,DS2 ugye) semmilyen segítséget nem ad a játék vagy a monoton játékmenet ( mert hogy az, akármennyire szeretem ezeket) azt itt vagy elfelejtjük vagy szimplán nem veszünk róla tudomást. Megmerem kockáztatni, hogy nem is jó játékok, csak konkrétan senkit nem érdekel mert azok, akik szeretik, azoknak baromi szórakoztató ( és igen, en is köztük vagyok)
Mondjuk nekem annyira nem is a szívem csücske, épp a napokban vittem végig a DLC-t, és baromi könnyű volt ahhoz képest amilyennek mondták, és ez az egész játékra jellemző volt.
26.
Fata Morgana
#12: Nem vagy vele egyedül, én sem értem a sok ajnározást az UC játékokkal kapcsolatban, nem mondom hogy rossz játékok, de nekem 6.5-7pontos mind talán az első 8pont, a BB az igen 10/10 hangulat, látvány, zene minden ott van.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...