STEVE BURNSIDE

(Resident Evil - Code: Veronica / Code: Veronica-X, Survivor 2, The Darkside Chronicles)

A Resident Evil (avagy Biohazard, ha úgy tetszik) széria azon túl, hogy profi szintre emelte a poligonzombik elleni virtuális hadakozást, sok szimpatikus, szeretni való "szuperhőst" (vagy éppen főgonoszt, hiszen a franchise negatív karakterei is legalább akkora népszerűségnek örvendenek, mint Raccoon City igazságosztói) adott a videójátékok tágas és sokszínű világának. Jill, Chris, Claire, Leon és a többiek rövid idő alatt - talán nem túlzás - igazi gamer-ikonokká váltak. Szerény személyem is nagy kedvelője a sorozatnak, melynek pozitív alakjai és anti-hősei egyaránt a kedvenceim közé tartoznak legyen az a legelső rész még mit sem sejtő S.T.A.R.S. brigádja, az Outbreak-mellékszál hétköznapi hősei vagy éppen a sokat kritizált 6. epizód ütős duói.

Van azonban valaki ebben az apokaliptikus univerzumban, akit a tizedik végigjátszás után sem tudtam megszeretni, de még csak megkedvelni sem. Ő nem más, mint Steve Burnside, akit legtöbben a T-Veronica virus történetéből ismerhettünk meg a 2000-es évek elején. Leszögezném, maga a Code: Veronica sem tartozik a kedvenc RE epizódjaim közé (sőt...de hogy miért, azt talán majd egy más alkalommal kitárgyaljuk. :) ), viszont Steve karaktere már határozottan unszimpatikussá vált a szememben attól a pillanattól fogva, hogy Claire szerepében belebotlottunk. (Itt jegyezném meg: én csak az imént említett játékból ismerem Steve-et. A Survivor 2. és a DC egyenlőre kimaradtak az eddigi gamer-pályafutásomból, bár kétlem, hogy ezekben egy drasztikusan megváltozott karakter bukkanna fel...)

A sztori szerint Steve egy igen rejtélyes (kevés olyan figura fordult meg a szériában, aki így vagy úgy nem rejtélyes...) srác, aki - Claire Redfieldhez hasonlóan - a Rockfort Island nem túl szívélyes vendégszeretetét élvezi, mint rab. Kora 17 év, ami már önmagában is sántít kicsit. Az rendben(?) hogy 17 évesen már profi módon kezeli az automata fegyvereket - erre a bronxi hátulgombolós kis fekák is képesek, de hogy ennyi idősen már képzett pilóta, aki mindenféle segítség, másodpilóta vagy navigátor nélkül elvezet egy böszme repülőgépet, azt azért még Hollywoodnak is nehezen adnánk be. De ezen gyorsan túlléphetünk, nincs jelentősége a karakter megítéléseben, meg amúgy is: ez (csak) videójáték. Ezzel az erővel az egész zombi-mizériába beleköthetnék, mert arra azért még mindig több esély van, hogy egy fiatalkorú kölyök csukott szemmel ötször körberepüli a Földet egy Boeing 747-el, minthogy a szomszédunk tökéletes előholt állapotban rámolja ki a postaládánkat.

Szóval akkor mi is a probléma? Először is: Steve egy képmutató alak. Fúj! Egyszer játssza előttünk a kőmacsó, laza nagyfiút, 5 perccel később meg sipákol, mint egy fürdős...szóval sipákol, mint egy taknyos kölyök, akinek katicabogár szállt a csokifagyijára. Baromira idegesítőek a nyegle, éretlen és oltári gyengus csajozós dumái (talán amúgy se ezzel kéne foglalkoznia, amikor körülöttük ég a világ, de mindegy)! Azzal vetít Claire-nek, hogy személyében megjött számára a lovag a csillogó páncélban, mégis, az esetek többségében a lánynak kell kihúznia őt a bajból (igen, ide eredetileg mást akartam írni...) a gyerekes hülyeségei miatt. A gyengébbik nem pattog helyette, megy Tyrantokat ölni, kallantyúkat keresgélni meg kapcsolókat aktiválni. Tény, hogy Steve néhány alkalommal segít hősnőnknek, de ettől még nem kéne, hogy akkora arca meg egója legyen, mint Kovács Ákosnak, főleg, hogy legalább tízszer ennyi alkalommal csak hátráltatja és veszélybe sodorja Claire-t. Nagyon nem szeretem az arrogáns "hősöket" és nem csak a videójátékokban! Ehhez képest már nem is nagy szó, hogy szörnyeteggé változva (egy közel 15 éves játéknál talán már nem érhet a spoilerezés vádja, de ezúttal is elnézést, ha valaki éppen a játék közepénél tart, s én most lelövöm az egyik poént.) az életünkre tör, és mivel támadásai kivédhetetlenek - csupán egy villámgyors sprint és fél raklapnyi gyógycucc birtokában élhetjük túl a vele való sokadik (és remélhetőleg utolsó, de a Capcomnál sosem tudni...:D) találkozásunkat - szinte biztos, hogy első alkalommal szétcsap minket, mint kotrógép a hóembert. Ez már szerelem. Ha eddig próbáltunk is jópofát vágni Mr. Páncélos Lovaghoz, ezután biztosan remegni kezd a szemhéjunk, ha csak eszünkbe jut. Nekem még szerencsém volt vele: óvatos duhajként 2-3 fullos gyógynövény pakkot mindig tartok magamnál, helyhiány ide vagy oda, de a többség tutira mehetett vissza a legutóbbi írógéphez, újabb fél óra mászkálásra. Részvétem, srácok!

Hogy ezek után utoljára még eljátssza a nagy hőst, már nem tudott meghatni. Az meg, hogy halálos sebet kapva gyakorlatilag VISSZAVÁLTOZIK normál emberré, na az már tényleg tündérmese (ez kivételesen nem a figura, hanem a sztori kritikája). A női logikát ismerve (bocsánat, hölgyeim!) azon már meg sem lepődtem, hogy Claire zokogva omlott a tékozló (szétoszló?) fiú karjaiba - én, ha interaktív lett volna a jelenet, addig rugdostam volna a rohadékot, amig ki nem ugrik belőle valami powerup cucc...júj, de mérges vagyok! :)

Részemről Steve karakterének egyetlen pozitív vonása, hogy nem kellett sokáig elviselni. Ashley Graham szűnni nem akaró nyávogása, Jim Chapman állandó siránkozása, de még a kiszámíthatatlan QTE megoldások (amiket pedig aztán végképp rühellek) sem irritáltak annyira, mint ő.

Méghogy lovag...