Nothing

Nothing

WTF moments in games - P1.

Link másolása
WTF vagyis Westminster Trucker Federation. Oké, nyilván tudjátok, valójában közel sem ezt jelenti a mifelénk is egyre gyakrabban felbukkanó szlengicus-terminus. :)

Bár első ránézésre nehezen hihető, a videojátékokban általában igen egyszerű a képlet:
Megyünk, lövünk, ütünk, rúgunk, nyomjuk a gázt, tekerjük a kormányt, felszállunk, leszállunk, irányítjuk a sereget, felépítjük a várost, fejlődünk, gólt lövünk, rejtvényeket oldunk meg...és hasonlók. A dolog persze megfelelően ki van színezve nekünk, de legtöbbször tényleg ilyen szimpla ügy az egész. Mondhatni lineáris és többnyire kiszámítható.
Az ember azonban egy olyan lény, amely hajlamos kihívásként tekinteni a korlátokra és olykor minden logikát mellőzően ledönteni azokat, s mivel a játékokat is emberek készítik (legalábbis jelenlegi tudásunk szerint ez az elfogadott tényállás), előfordul, hogy a szépen megírt, egymáshoz tökéletesen simuló oldalak közé bekerül néhány, a kereteken túllépő, meglepő, megdöbbentő és/vagy megmosolyogtató mesterséges vadhajtás, amelyek - hogy stílusosan fogalmazzak - játszi könnyedséggel késztetik a lesokkolt gamert egy öblös "Mi a f....???" felkiáltásra.
Ezek közül szemezgetünk és elevenítünk fel most néhányat a 90-es évekre koncentrálva.




UFO Ending (Silent Hill)

Ami a Silent Hill-t illeti, egyik résszel sincs könnyű dolgom, hiszen aki már játszott bármelyik epizóddal, az jól tudja, hogy ezt a sötét világot nagyjából úgy lehetne leírni, mint egyetlen, óriási, véget nem érő, átláthatatlan ködbe burkolózó WTF momentet. Az "abnormális", "elvont" esetleg "paradox" kifejezések sem igazán megfelelőek egy olyan mentálisan elcseszett univerzumnak az egyszavas jellemzésére, amelyben a nemzeti szín a rozsdavörös, a nappalok és éjszakák teljesen kiszámíthatatlan szekvenciában váltakoznak, amelyben az egyetlen ismert falfesték az évszázados penész, ahol a vérfoltos motívumokkal díszített nővér-köpeny a népviselet, ahol kerekesszékek terrorizálják az embert és ahol a legjózanabb karakter is minimum pszichiátriai eset...

1999-ben bemutatkozott a Néma Domb és vele egy új stílus - egy legenda. Már a legelső rész is annyira meglepő és újszerűen elborult volt, - kb. mint egy évadnyi Twin Peaks - hogy a kritikusok és a gamerek csak néztek, mint a moziban. Igen, ott volt nekünk horrornak a szintén gyerekcipőben toporgó Resident Evil, de a Silent Hill valami egészen más helyre ütött. Egy olyan érzékeny pontra, amely még ma is megsajdul, ha meghallunk egy fájdalmasan nyikorgó vaskaput a sötétben vagy ködös időben igyekszünk hazafelé. Harry Mason túlvilági kalandjából számomra kiemelkedik egy olyan pillanat, amit még ebben a teljes abnormalitásban sem tudtam hová tenni, az UFO befejezés!



Erre mondhatnánk, hogy tipikusan japán dolog. Mintha Freddy Krueger a képünkbe vigyorogna, megcsikorgatná az ujjait a véres fémkesztyűjén - aztán nekiállna a Gangnam Style karaoke változatának, persze a megfelelő táncmozdulatok kíséretében, majd csak úgy mellékesen a színpadra invitálná az összes hupikék törpikét is a pici pónikkal egyetemben, akik csillámporral és fluoreszkáló konfettivel borítanák be a parkettet.

Az azóta kvázi SH running gag-é vált UFO ending első felvonása részemről akkora váratlan WTF-balhorog volt, hogy azóta is rendre megroppan az alsó állkapcsom, hacsak eszembe jut.


The Fourth Survivor - Tofu (Resident Evil 2.)

Ha már az imént szóba került a Capcom egyik zászlóshajója...
Claire Redfield és Leon Kennedy étkezési szokásairól nem sokat tudni, de az köztudott tény, hogy a zombik nem rajonganak túlzottan a vegetáriánus konyháért. Talán innen jöhetett a (pihent) ötlet, hogy az Umbrella-ügynök, Hunk bónusz küldetését megfűszerezzék egy emberszabású, szója-bázisú fehérjebombával - hátha így egyszerűbb lesz a misszió.



Igen...szóval Tofu...nos, kár szaporítani a szót: ő egy tofu. Külsőre nagyjából egy leselejtezett hűtőszekrény és egy krónikus kockafej-szindrómában szenvedő hóember között mozog, a belseje pedig egy nem túl komplikált gasztronómiai kiegészítő tulajdonságait rejti - akit azonban erről mintha elfelejtettek volna értesíteni!
Nem vicc: a séf helyett ezúttal a kaja ragad kést és igyekszik keresztülvágni magát Raccoon City rothadó hús-seregein. Hogy a WTF-élmény teljes legyen, Tofu ékes Kansai-dialektusban fejezi ki nemtetszését az őt ért sérelmek okán, míg lépteit kawaii cuppogás kíséri. Hát nem ennivaló?



A feladat a fentebb kifejtett teória ellenére sem lett sokkal könnyebb...sőt! Az élőholtakat ugyanis furcsa mód nem nagyon érdekli, hogy hősünk teljesen íztelen és agyvelőt is csak nyomokban tartalmaz: ha már arra jár, hát belekóstolnak egy jókorát. S bár Tofu meglepően jól tűri az elfogyasztására tett folytonos kísérleteket, a teljes fegyverzete kimerül a már említett vágóeszközben, így a negyedik (+1) túlélő leghatékonyabb taktikája a "futás-harapás-futás..." lehet.
A minigame nehézségét (vagy sokkal inkább a bénaságomat) jelzi, hogy szerény személyem a számtalan próbálkozás dacára mindössze egyetlen alkalommal volt képes sikerre vinni a denaturált deszantost és meglépni az éhes mutációk hordája elől, hogy az a kellemesen felhevített, biztonságos wok-ban térhessen nyugovóra néhány helyben szedett green herb társaságában.
Gamer-karrierem nem is lenne teljes enélkül a földöntúli achievement nélkül!


Gon/Dr. Bosconovitch (Tekken 3.)


Tekken 3. Csillogó gyémánt a Playstation koronáján. A kilencvenes évek legjobb 3D verekedős játéka - vitatkozni lehet róla, de nem érdemes. Igaz, tökéletesnek talán nem nevezhető, - ahogyan semmi más sem - de hogy csaknem érintőre vette az abszolút perfekciót, az tuti.
Ezzel persze nem mondtam semmi újat és hát most nem is azért vagyunk itt, hogy sokadszorra is az egekig emeljük a Namco szupercímét.



Mivel a játék Japánból, a világ legszebb nőinek és legnagyobb állatságainak hazájából érkezett, gondolhatjátok, nem véletlenül íródnak róla eme sorok a témában.
Hogy ebben a fényesre polírozott beat 'em up-ban oda nem illő (vagyis potenciális WTF) tartalomra leljük, a harcosok névsorát kell végigmérjük.
A Tekken sok-sok aduja közül az egyik a hatalmas karakterválaszték. A mennyiség szerencsére sosem ment a minőség kárára: a vasököl-viadal résztvevői mind nagy népszerűségnek örvendenek a játékosok körében - a felkelő nap országában a figurák köré szerveződött fanklubok sem ritkák. Még az olyan, minimum "furcsának" nevezhető szereplők is igazi kultstátuszig vitték, mint Mokujin, az éltre kelt(ett) fa tréningbábú(!), Roger, a boxoló kenguru(!), kedvenc edzőtársa, Alex, aki történetesen egy velociraptor(!), no meg persze Kuma, a szuper-intelligens grizzlymedve és keleti fajtársa, Panda.
Ilyen unikum-stábban kitűnni nem kis teljesítmény, de van itt két botcsinálta bunyós, aki még a Tekken Freakshow-szekciójának legfurább attrakcióit is lazán übereli.
Ők Gon és Dr. Geppetto(!) Bosconovitch.

Kezdjük Gon-nal.
Az egyszerű név egy cseppet sem egyszerű lényt takar: Gon ugyanis nem más, mint egy narancsszínű, ökölharcra látszólag teljesen alkalmatlan töpszli kis dinoszaurusz/sárkány hibrid!
WTF...????????



Ezidáig egyszeri vendégszereplő volt a Tekken univerzumban, s az illusztris társaságba szóló meghívóját annak köszönheti, hogy a kis bestia a Fuji szupervonattal száguldozó barátaink országában igen ismert és kedvelt manga képregény-figura volt az ezredforduló környékén (aztán jöttek a Pokémonok, de ez már más sztori.).
Persze bekerülni a viadalba egy dolog, ott helyt állni már más tészta. Nos, mint említettem Gon nem kimondottan fenyegető méreteiről híres - valójában Godzilla körömpiszkának szerepére is csak erős protekcióval jelentkezhetne. Viszont - jön a csavar! - pont ettől válik veszélyes, s egyszersmind roppant idegesítő ellenféllé!
Mivel a harcművészetek csaknem összes formájában (legyen az virtuális vagy "élőszereplős") a felsőtest a primer célpont, az aprócska Gon a legpöpecebb bunyósokból is képes bohócot csinálni azzal, hogy a megszokottól igencsak eltérő taktikára, folyamatos "földharcra" kényszeríti őket.



Ugyan tény, hogy így ő sem nagyon tud támadója fejmagasságába kerülni, erre neki nem is igazán van szüksége: öv alatt üt, rúg, harap, lök, csapkod, tüzet fúj - talán még a vadkörtét is szereti, bár erre vonatkozóan nincsenek egyértelmű adatok.
Nem kell (és nem is lehet) ezt nagyon fokozni: Ízig, vérig WTF!

És ha ő sem lenne elég, ráadásképp itt van nekünk a jó öreg Doctor B. is.



Gonnal ellentétben ő nem a celeb-surranópályán keresztül érkezett, hiszen a Tekken-sztori aktív résztvevője - ennek ellenére el lehet képzelni, mennyire illik a képbe (azaz a küzdőtérre) egy öregecske tudós, főleg azzal a...khm...harcmodorral, amit képvisel.
Ebből a szempontból a doki még Gonnál nagyobb talány!

Kezdjük azzal, hogy közelebbi vizsgálódásunk alanya láthatóan "kissé" illuminált állapotban vág neki a bunyónak.
Rendben, ez így még nem nagy cucc - szinte minden beat 'em up-ban akad egy piás karakter, de míg náluk ez a stílus (drunken fist, vagy gyűjtőnéven "Zui quan") velejárója, Bosconovitchnál inkább csak (szó szerint és átvitt értelemben is vett) adalék. Néhány, még éppen normálisnak nevezhető mozdulaton felül repertoárjának szerves része, hogy nekiáll eszelősen támolyogni, illetve hogy rendszeresen padlót fog (nem, nem feltétlenül a pofonoktól...) és fekvő helyzetből(!) támad, netán mindenféle kitekert táncmozdulattal operál.
Lei Wulong-nak is vannak érdekes beállásai, de ez azért mégiscsak...WTF???



Egyszóval ő sem szokványos figura és ebből következik, hogy Gon-hoz hasonlóan nem is egy könnyű ellenfél! A támadásai gyorsak, erősek és főleg teljesen kiszámíthatatlanok, ráadásul alacsony termete és a gravitációval vívott permanens szélmalomharca miatt nála is könnyen pórul járhatunk, ha kizárólag fejre, felsőtestre célzunk. Azt már nem is említem, hogy a tintás tata mozgása által kiváltott heveny röhögőgörcs mennyire van segítségére a játékosnak a koncentrálásban...

Kimondott rajongói kérésre Doc B bekerült a Tekken Tag Tournament 2. mezőnyébe is, folytatva különös harcművészeti karrierjét, s az eltelt idő alatt bizony jó pár újdonságot magára szedett. Bár itt már nem látszanak rajta az alkoholos befolyásoltság jelei, talán még a korábbiaknál is meghökkentőbb mutatványokra képes.
Ezzel együtt azt a szemgúvasztó meglepetést, amit az első megjelenése okozott, nálam már nehezen tudná felülmúlni.

4.
4.
Nothing
#3: Köszönöm a tippet, de hogy ne legyen mesterkélt a dolog, olyan játékokról kell írjak, amelyekben magam is tapasztaltam a kiemelt jeleneteket és sajna az egyetlen Final Fantasy, amivel játszottam a VIII. volt.
De mindenképpen utánanézek az ötletednek. :)
3.
3.
patka21991
Kövi részben jöhetne a Final Fantasy IX Ozmája, aki elég érdekes, szerintem (a Tantarian is). :) Akárhányszor neki esek újra ennek a játéknak az elejéről, mindig meg tud szívatni.
2.
2.
Nothing
A kövi részben tárgyalom majd a Silent 2-t. A Dog ending után én is csak ültem és bámultam magam elé, mint akivel közölték, hogy a Melmac bolygóról származik és Alf az apja. :D Az ilyen egyetemes baromságokat díjazni kéne (vagy büntetni...:D).
1.
1.
sinister
Hehe a jó öreg nosztalgia...! Mindegyik felsorolt momentumra emlékszem, még szinte frissek és ropogósak voltak amikor találkoztam velük. Ha jól emlékszem az SH ufo ending után megkaptam a lézerstukkert, ezért kénytelen voltam mégegyszer nekifutni a játéknak (sokadszorra). :D Ennél nagyobb gyomrost már csak a második rész adott, a kutyás endinget behozva megrenült minden valóságérzetem. Doctor B. a T3 ban egy igazi genyó volt, a kezében egy távkapocsolóra emékeztető kütyüvel, amellyel ha megbökte az ellent, simán leszedte az életét. Ráadásul behozni sem volt könnyű, a tekken force összes szintjét kellett teljesíteni, amely emlékeim szerint mocskos nehéz volt... :D
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...