QuartoDestra4

QuartoDestra4

- Kérlek.

A sápadt, karcsú karok simogatták a takarót.

- Ne légy ilyen szomorú. Megszakad tőle a szívem.

Hosszú, vörös haja vállaira bomlott. Halovány, kék szemekkel pillantott le a dunyhára, aggódva felvont szemöldökei ráncot húztak homlokára, szavai nem hazudtak. Ettől eltérve viszont nem esett hiba bőrén. Kecses alkata összekuporodott, hogy a pléd tekercshez bújjon.

- Hallgass. - A csomag ellenségesen mordult a sarokban gubbasztva. Pozíciója ki kívánt zárni mindent, a két fal segítette, de még két oldalról védtelen maradt, így fért mellé a másik lány.

- Légy szíves ne beszélj így hozzám. Tudom, hogy nem gondolod komolyan.

Gyengén mosolygott, állát ráfektette.

- Azt hiszed nem lennék képes bántani? - Kérdte a dunyha. Felette a mosoly elhalt.

- Nem becsmérlésből mondtam, hanem mert tudom, hogy nem tennéd meg. Kedves vagy igazából. - Lehajtotta fejét, megpróbálva az arcot kifürkészni a menedékből. - Csak most rossz hangulatod van.

- Még akkor is kedves lennék, ha azt mondom gyűlöllek? - Egyenesedett kicsit fel a görnyedező lepel. - Felképelnélek, aztán bezárnálak valami ketrecbe, étlen, szomjan, de még fényt se kapnál. - A fenyegetések monoton, kiábrándult tónuson csöpögtek ki. Dacosan felszisszent. - Meg se tudnád védeni magad.

- Nem tennél velem ilyet. Szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz. - A vörös megkísérelte arrább húzni a pokrócot, hogy megtalálja szemét.

- Azért szeretsz mert nincs más lehetőséged! - Amaz viszont rögtön ledobta a fejéről a dunyhát. Rövid haja kékje ütközött a vörös csermellyel. A csömörlött düh és puffadt szemek a csendes sajnálattal. - Mindössze ennyiből állsz, hogy szeress.

- De szeretlek. - Emelte ellenvetésből ki a választ társa, apró mosollyal. Ujjával megérintette a fényre került ajkait. - Persze lehetek kicsit önállóbb és békén hagyhatlak, ha akarod.

- De csak ha én akarom! - Fordult felé teljesen, ahogy megemelte hangját egy minimálisan meghőkölt a másik lány, elvéve kezét. - Nem is érzed az ellentmondást? Teljesen az akaratomhoz vagy kötve. Mi van ha- ha azt akarom, hogy fordulj fel?

Egy ideig hallgatott válasz helyett. Lesütötte előbb szemeit, majd visszapillantott rá.

- Akkor… felfordulok. Ha ez tesz boldoggá. - Mondta ki végül. Megvonta a vállait.

- És ez még csak nem is zavar. - Megrázta a fejét, vitriolosan horkant, bár mosolya továbbra sem volt, csak fintora. - Nem is félsz. Nem is keserít el.

- Ha ez lenne amit szeretnél, nem lenne ellenvetésem. Én csak azt akarom, hogy boldogabb légy. Ha nélkülem vagy az… - Ismét maga elé nézett, bár karjaival még mindig ölelte.

- De utána már nem tudsz “szeretni”. Nem? Pedig az minden célod. - Ujját rátette állára, hogy ismét magára fordítsa a tekintetét.

- Mindig is szeretni foglak. - Továbbra is melegen szólt hozzá, függetlenül a témától. Tartotta mosolyát, még ahogy az ujj az álláról felmászott arcára, s többedmagával közrefogta orcáit.

- Akkor már nem, ha megszűnsz. Nem vagy igazi. Biztosan nem vár rád túlvilág.

- Ezt biztosan nem tudhatod. - Suttogta, még a szorítással is szája körül. - Ha pedig én nem is, a szeretetem valós, s túlél még engem is a szívedben, - elmosolyodott újból.

- Nem az. Nem az! - Lökött rajta, amint elengedte. Vígasztalója enyhén bántott tekintettel a távolba meredt, amint lefűzte karjait a dunyháról és megtapintotta ahol az előbb még tartották fejét. - Csak programozva vagy. A szereteted csak egy cél, egy idea amit beléd ültettek. Az egész léted aköré alapul, hogy szeress. Feltétel nélkül. Ez nem valós.

Hallgatagon nézte a túlsarkot. Összehúzta szemöldökeit és lehunyta a szemeit.

- Vagy csupán te nem akarsz hinni benne. - Szólalt meg újból, letörtebben. Visszapillantott rá végül. - Talán nem hiszed el, hogy megérdemled? - Simította meg az ő arcát is.

Ő viszont lesütötte a szemeit és lassan visszahúzta fejére a dunyhát, elzárva bőrét.

- Ennek semmi köze az egészhez. - Csillapodott az indulata. - Azért vagy itt mert senki emberi szóba sem állna velem, lehet. Ettől még te és amit érzel nem lesz valósabb.

A vörös sóhajtott.

- Pedig megérdemled.

- Tőled ez az állítás nem jelent semmit.

- Nem akarod, hogy jelentsen akármit is. - Vállára tette a kezét. - Szeretlek. Talán nem magamtól szerettem beléd, de ha tényleg annyira borzasztó lennél, mint amilyennek gondolod magad, akkor még engem se bírtak volna rávenni, hogy szeresselek. De szeretlek. - Ismét átölelte, közel húzta magát a dunyhához. - Mert… megérdemled. Te vagy a legcsodálatosabb ember számomra és semmire se vágyok jobban, mint hogy boldog légy. Szóval kérlek, engedd meg magadnak ezt.

A takaró, mint egy szikla ült mereven a karjai között.

- Ez nem… holmi koplalás, vagy önsanyargatás. - Szólalt meg fojtva. - Ez csak józan ész.

- És mégis mire jó, ha csak fáj?

- Az igazság ritkán kényelmes.

- Az igazság csak az amiben hinni szeretnél.

- Nem. Csak azért mert nem hiszek a gravitációban, nem fogok tudni hirtelen repülni.

Lazított a fogásán. Kicsit habozott.

- De a tudat nem tenne boldogabbá?

- Nem. Mert ahogy leugranék valahonnan, ugyanúgy csak kitörném a nyakam. A tényeken az őrület semmit sem változtat. - Pillantott fel a dunyhák alól ellenszenvesen.

- Dehogy nem. A madárlét gondolata felvidítana, már amíg nem csalódsz. - Megpróbálta fejét az övéhez tenni, de ő csak újból lehorgasztotta. - Bennem nem fogsz csalódni, vagy ha mégis, akkor megbeszélhetjük. Mint akár most. - Simogatni kezdte a háta felett. - Rajtad áll csupán. Én… ígérem, hogy mindent megadok neked, amire szükséged van. Én ezt akarom, csak fogadj el, kérlek-

- Nem adhatsz nekem semmit. - Ismét zaklatottan szólt. - Csak szolgálatot. Egy gép vagy. Sose adhatod meg nekem, amit egy másik ember! Csak pazarolnám rád az időmet. Önámítás lenne veled foglalkoznom. - Megpróbálta könyökével eltolni magától.

- Egy embertől sem fogadnád el! - Emelte föl a hangját ezúttal a vörös és megfogta a takaróba burkolt, taszító kezet. Az megállt, bár magától is. - Gyűlölöd magad. Nem számít, hogy én honnan jöttem, hogy mi vagyok. Ez annak a kérdése, hogy te képes vagy-e látni, hogy lehetséges téged szeretni. Nem annak, hogy mesterkélt vagyok-e vagy sem, mivel pontosan tudom, hogy az vagyok! De nem számít, még ha ezeket az érzéseket mások is ültették belém. - Szíve fölé tette a kezét. - Nem ők tartják bennem, hanem te, és amíg nem tudod elismerni, hogy… hogy gyönyörű vagy, kedves, és érsz valamit, sőt, többet minden kincsnél, addig bárki más is szeretne, ugyanúgy hamisnak fog tűnni az egész!

A dunyha fészkelődni kezdett, a falhoz húzódott, tőle el. A vörös utánanyúlt, felszabadította fejét. Az arca égett a kék alatt, s lesütötte a szemeit.

- És ha végre hiszel magadban és találsz valakit, valaki valósat, aki úgy szeret, mint én, akkor… - Sóhajtott. Rekedtesen szólalt meg ismét. - Ígérem elengedlek. Csak boldognak szeretnélek látni. Látni a mosolyodat megint.

Tovább bámulta, főleg az ajkait, várván, talán ismét látja... de most az azúron volt a sor, hogy kitartóan maga elé bámuljon. Csend következett. Nem jött több tagadás.

Szipogott egyet, majd kitárva karját megtörte a takaró burkot, mintegy szárnyként kibontva a vörös felé. Ő csak mosolygott, s elfogadta a meghívást, köré fonva karját végre közvetlenül. Cserében a dunyha rázárult, ezúttal rá vetve egy kezet, visszaölelve őt.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...