Batman: A Sötét Lovag

Nehéz bármit is szólni egy ilyen film után. A gondolatokat papírra vésni, kerek egészet alkotni. A Sötét lovag minden várakozást felülmúlt, nagy szó ez mostanában, amikor teljesen elégedetten távozunk a vetítőteremből.

Christopher Nolan kezében egésszé formálódott Batman legendája, mélységekbe belemenően, jellemábrázolásból jeles osztályzattal, komor színvilággal, tökéletes élménnyel. Egy apró porszem leszünk a székben, összébb húzódunk, megpróbáljuk befogadni az üdítő traumát, a borult égen világító denevérszárnyakat és annak ellentétét, a fehérre mázolt arcon virító torz vigyort.


2008 nyarának legnagyobb bevételbeli és kritikai sikeréről beszélünk, saját tapasztalat alapján én is tanúsíthatom, nem voltak valótlanok az előszelek, amik a tengeren túlról fújdogáltak, ez már nem egy egyszerű filmadaptáció a DC Comics hetven éves sikerfüzeteiből, mint azt Joel Schumacher máglyát érdemlően bemocskolt a szép színes, szívtiprós és nyögvenyelős elgondolásaival, de még Tim Burton 1988-as víziója is más lapra tartozik. A Nolan fivéreknek adtak egy esélyt, amit a 2005-ös Kezdődikkel meg is háláltak, akkor annak lehettünk tanui, amikor egy gazdag, ugyanakkor hányatott sorsú gyermekből miként válik Gotham City megmentője, a város szuperhőse, akire sokan vágytak, de nem volt rá szükségük. Jelen eposzra ez a vállalkozás kiteljesedik. A lélek elborult és kusza szálait próbálja kibogozni miközben a fenyegető őrület elárassza az utcákat, ami minden erkölcsi normáknak ellentmond.


Az első perctől kezdve megáll bennünk az ütő, mégis milyen scriptet sikerült összeütnie Jonathannak? Batman és Gotham városának elhivatott rendőrhadnagya, Jim Gordon eddig kart karba öltve, sikeresen szállt szembe az elhatalmasodó bűnözéssel. A maffiák tanultak az esetből, de mindig próbálkoznak pénzmosással, korrupcióval, a lehető legfifikásabb terveket kieszelve. Látszólag sikertelenül. Amikor a feltörekvő Harvey Dent államügyész mindezt a legcsekélyebb erőszak nélkül, a jog fegyverével élve is képes véghezvinni, megkérdőjeleződik Batman szükségessége, amikor már a kimondott szó és építő cselekedett mögött egy látható arc van Harvey személyében, egy álruha mögé rejtőzött illegális hősnek vajmi keveset kell a dolgokhoz hozzátennie. Bruce Wayne a visszavonulás esedékességét fontolgatja, miközben az ügyész nevetve és törtetően buktatja le sorban, vagy egy csapásra a kétes elemeket. Mígnem fel nem tűnik a színen Joker. Egy őrült, ugyanakkor félelmetes bohóc, vigyorgó, mázolt arcával – elhivatottsága egyszerű, káoszt és pusztulást hozni Gotham City-re, mindenféle anyagi vagy hatalmi ellenszolgáltatás nélkül, puszta szórakozásból. Lepaktál a maffiával, kisstílű, befolyásolható, bohócjelmezbe bújtatott alakokat alkalmaz, s frappáns és kegyetlen megoldásai minden képzeletet felülmúlva felforgatják a kérészéletű nyugalmat. Mindenki elé saját görbe tükrét fordítja, kihasználja az emberi gyarlóságot – Batman nélkül tombolása megállíthatatlan, nem kell még elégetni azt a denevérjelmezt, akármennyien is szeretnék.


A film lüktetését végig magunkon érezzük. Az előző elbeszélős történetvezetéssel ellentétben, ahol már kibontakozott az igazságosztó jelleme, itt már nincs szükség semmilyen mellébeszélésre, az események hihetetlenül akciódúsan, pörögve követik egymást – Nolanék tökéletesen ráéreztek arra, hogy az adrenalin löketek mellett legyen elég idő a jellemek kibontakozására is. A milliárdos ficsúr, Bruce szerepét némileg háttérben is érezhetjük, inkább csendes megfigyelő, aki nappal – látszólag - gondtalan playboyéletet él, míg éjszaka bontakozik ki valódi énje, belülről viszont mardossa a kötelességtudat, bár a belefáradás szélén áll. Ehhez a szerephez túl sokat nem kellett hozzátennie senkinek, Alfred, mint hűséges inas, már-már cinikusan fogja fel főnöke hóbortjait, ámbátor felelősséget érez iránta. Michael Caine szavai, csipkelődő stílusa tökéletes választás, megfontolásra sugallják a néha gondatlan Bruce-t. Lucius Fox, mint Morgan Freeman a technikai supportért fellel a Wayne vállalatnál, hasznos kütyük bevezetéséről gondoskodik a bőrruha alá, még maga Batman sem lenne képes véghezvinni terveit, e kettő nagyszerű segéd nélkül. Nem is kockáztattak a castingon, amikor a profi színészekre bízták ezt a két, cseppet sem elhanyagolható résztvevő megszemélyesítését.


Maga Harvey Dent, mint „legális” erkölcscsősz látszólag meginoghatatlan elhívatottsága, amit a bűn ellen vállalt fel első perctől azt szajkózza a nézőbe, hogy „lesz ez még így se”. Szokatlanul sok hangsúlyt és játékidőt szenteltek neki, meg is lett a böjtje, egy tragikus véletlen folytán a „Fehér lovagból” bosszúra éhes Kétarc válik, s bár a kórházas jelenet, azaz maga az átalakulás több sebből is vérzik, némileg összecsapottság érzését kelti – valamint némi logikátlanságot: hogy maradhatott a kórházban, amikor azt elvileg evakuálták? Ez azonban mit sem von le Aaron Eckhard alakításából, melynek köszönhetően hűen vissza is adja, hogy az embert, ha nagy trauma éri, megbotlik és teljesen más személybe megy át, bonyolítva azzal, hogy régi, jó énjének csírája azért még mindig ott lappang benne – ha az agresszivitás előtérbe kerül inkább. Ami pedig Rachel Dawest illeti sikerült Maggie Gyllenhaal személyében a tehetséget előtérbe helyezni a Katie Holmesos üres szépséggel szemben, bár férfiúi vágyainkat a Bruce és Harveyval ellentétben nem vezetnénk le a mostani Rachelen, gondoskodó alakítása miatt mi is rokonszenvezünk vele.


Na és Joker. A nevető fenyegető elmebeteg újradefiniálja azt, amit eddig a filmek műfajában főgonoszról ismerhettünk. A puszta jelenlétével, szörcsögésével, kegyetlen poénjaival képzelt derültséget kelt bennünk, visszaeső hazudozó, a káosz rabja, minden mozdulata, vágás nélküli bevonulása Wayne partijára, valamint a híradóban leadott kézikamerás felvételei, beteges anekdotái Heath Ledger érdeme. Egy sajnálatos körülmények között elhunyt ausztrál tehetség örömjátéka, minden tekintetben posztumusz-oscar esélyes, ahol maga az előadásmód, az arc és testjátéka összhangban van, mindenki alárendeli magát ennek a fenyegető udvari bolondnak. Egy olyan aura veszi körül, ami közben megfagy az ereinkben a vér, minden egyes mozdulata eszméletlen, maga a „jokerizmus” jelenséggé és fogalommá vált. Még Jack Nicholson alakítása sem ennyire őrölt és kiforrott, pedig a legnagyobb gyarlóság összehasonlítani a két filmet. Mindenkiben ott lapul Joker, Heath pedig a felszínre hozta nekünk. Akkora alakítást kapunk az arcunkba, hogy még a popcorn is megavasodik, mivel félünk a szánkhoz emelni a csemegét.


Ha pedig sikerfilmről beszélünk egyáltalán nem általános, hogy még mondanivaló is dukál a jegy mellé. Mert a Sötét lovag az érzelmi értékítéletek, kényes döntések, belső vívódások tárháza komor előadásmódban és szájtátós látványvilággal párosulva. Nem tolakodó a CGI, pedig az akciójeleneteknél alig észrevehető, szédületes sebesség a Batpoddal, zsigereinkbe hatoló magasságok pillanatokon belüli legyűrése, követő fényképezéssel, több nagy hangulatos bumm, szinte ide érezzük a füstjét. Ha pedig ütni kell, akkor Batman nem bízza a véletlenre, mesterien megkoreografált csihi-puhi, talán túlzottan is durván tálalva. S mindez miért történik? Ez a morális kérdés megválaszolása ott lapul két Joker jelenet között, Christian Bale tekintetének bármikor hihetünk. Ritka mód összeszedett ritmus, a látványorgia és a gondolatközvetítés mellet James Newton Howard és Hans Zimmer nagyzenekari művei darabolják ketté a dobhártyáinkat, s ha felcsendülnek a domináns dallamok, már csak fogadjuk be a pupillánkkal a látnivalót és érzékeljünk. A zenét önálló hallgatásra is ajánlom.


Minden kétséget kizáróan az év legmasszívabb anyaga lett a Sötét lovag. Nem csupán „itt van egy újabb szuperhős, aki majd megint megtisztítja az utcákat”, nem egy egyszerű képregényfilm, sokkal inkább önálló mestermű, amiben tökéletes arányban tálalják a megfeszített akciót és látványt a belső motivációk harcával, az emberi tökéletlenségre felhívva a figyelmet. Ez adja ennek a Batman filmnek az igazi értékét, valahogy így kell összerakni egy kerek egészet sok apró, ámde piszkos drágakőből, még ha a témaválasztása elborult és nem éppen bizalomgerjesztő – köszönjük ezt a rettegett Jokernek. Egy darabig nem lanyhul az élmény, nehezen emészthető, a gondolatok csak kavarognak bennünk utána is – ezért érdemel majdnem tökéletes jelzőt a Nolan fivérek szüleménye.