David Cronenberg, a testhorror koronázatlan királya idén tölti be nyolcvanadik életévét, és immáron több mint ötven esztendeje borzolja a közönség kedélyeit betegebbnél betegebb mozgóképes vízióival. A kanadai úriember hosszú pályafutása alatt fontos és valós filozófiai, illetve morális kérdéseket, téziseket boncolgatott filmjeiben, komplett munkásságát megvizsgálva azonban arra is rájöhetünk, hogy művészetének gondolati síkja gyakorlatilag egy precízen megrajzolt számegyenesen mozog a saját végpontja felé. A fizikai sík volt a kezdet (a különböző testi eltorzulások miként változtatják meg a modern társadalmat, illetve miként formálják a világot maguk körül – Paraziták, Veszett, Agyfürkészők, A légy), majd a pszichés sík a folytatás (az elme és az önkép boncasztalra helyezése – Meztelen ebéd, M. Butterfly, Karambol, eXistenZ), amelyet aztán az emberi közösségeket irányító eszmék feltérképezése követett (pszichológia, kapitalizmus, sztárkultusz, bűn és bűnhődés – Erőszakos múlt, Eastern Promises, Veszélyes vágy, Cosmopolis, Térkép a csillagokhoz).
És most a legújabb filmjével, A jövő bűneivel, az olyan, manapság aktuális témákkal, mint az egyre fenyegetőbb népességnövekedés, az élelmiszerhiány, a kifogyóban lévő természeti erőforrások, a környezetszennyezés és a klímaváltozás, lényegében a végállomásához érkezett a Cronenberg-életmű. Az emberiség ingerküszöbe már teljesen más szinteken mozog, mint teszem azt húsz, harminc, vagy negyven évvel ezelőtt, ezért sokkolni felesleges (és ennek ellenére micsoda irónia, hogy sokan mennyire megrökönyödtek Cannesban a film vetítése közben – ők biztosan nem látták a rendező eddigi munkáit), nem maradt tehát más, mint saját testünk nyers, érzelem és fájdalommentes felvágása. A fémmel és a műanyaggal való összeolvadás, amely egy csapásra lesöpri az organikus embert a térképről, helyét pedig átveszi a kiüresedés, az elidegenedés, a totális nihil, ahol nincsenek miértek, nincsenek célok, ahogy nincs menekvés sem. Azaz fajunk a teljes pusztulással néz szembe, ami – mivel túl messzire mentünk – immáron elkerülhetetlen.
Noha a filmet elejétől a végéig erősen meghatározzák Cronenberg ezer közül is felismerhető stílusjegyei, A jövő bűnei alaptételeiben mégis kellemetlenül közel hozza a nézőhöz azt a sötét jövőképet, ami bár tömve van a rendező egyedi, elvont agyából kipattant fikciós, futurisztikus elemekkel, mégsem hagyja nyugodni az embert: a gondolat, hogy a történetben felvázolt világ egyáltalán nincs annyira messze tőlünk, mint azt elsőre hinnénk. Cronenberg valós problémákkal szembesít minket egy olyan pesszimista látomáson keresztül, amelyben a modern technológiának köszönhetően eltűntek a vírusok, a fertőzések, a fájdalom, az ember pedig képes új szerveket növeszteni, melyek egyébként semmiféle létfenntartó funkcióval nem bírnak. A hagyományos fizikai kontaktus, mint például a szex már a múlté, a gépekkel való egybeforrás ünnepléseként pedig magukat művészeknek nevező performanszerek élő közönség előtt vagdossák szét magukat és távolítják el a testükben növesztett új szerveket.
A filmben látható evolúciós fejlődés enyhén szólva sem tart jó irányba: lelkileg és szellemileg kiüresedett biodíszletek lettünk, nem bírunk valódi érzelmekkel, minden egyes megnyilvánulásunk a technológiával kapcsolható össze – és mivel az ember legjobban a fájdalmon és a szenvedésen keresztül tudja definiálni a létezést, maradék intelligenciánkat is elvesztettük. Nem nehéz észrevenni a párhuzamokat a valósággal, a rendező amellett, hogy kérdéseket tesz fel, különféle perspektívákat mutat be, és persze egy-egy, párbeszédeket és monológokat megszakító testhorror-szekvenciával borzaszt el, egyszersmind érvényt szerez a tudósok, történészek és sci-fi írók azon megállapításának, hogy a borús, lepusztult disztópia, amit évtizedekkel ezelőtt megjósoltak, többé már nem csak egy sötét jóslat, hanem az a valóság, amelyben mindennapjainkat éljük.
Cronenberg ráérősen regél erről a világról, igyekszik hiteles, átgondolt képet adni a működési elvéről, a történésekről, a karakterekről és az evolúcióról egyaránt. Ahogy korábban, úgy most sem a film szerkezetét helyezi előtérbe, inkább vadabbnál vadabb ötletekkel bombáz minket, ahelyett, hogy hagyományos értelemben vett sztorit mesélne. És ezzel el is érkeztünk A jövő bűnei legnagyobb rákfenéjéhez: ebből a szempontból érdemes volt a cikk elején megemlíteni Cronenberg életkorát és eddigi munkásságát. Ez a Cronenberg ugyanis már nem az a Cronenberg, aki annak idején azokat a filmeket rendezte, amelyek nyughatatlan parazitaként fészkelték be magukat az agyunkba, és még hosszú évtizedekkel később is meg-megcsiklandozták szürkeállományunk legeldugottabb pontjait.
Ez a Cronenberg már nem a film történetébe építi bele sajátos analízisét, hanem épp ellenkezőleg, azok köré szervezi a produkció minden egyes tulajdonságát. Értékelhető cselekmény nélkül, teátrális párbeszédekkel, felesleges művészieskedéssel, nehezen megfejthető rébuszokkal, igazi személyiséggel nem rendelkező, inkább különböző eszméket, ideákat megtestesítő karakterekkel (pedig a színészek egyáltalán nem rosszak – Viggo Mortensen talpig feketében, köhögő, megfáradt félholtként abszolút telitalálat, valamint Léa Seydoux és Kristen Stewart sem vall szégyent), tömény meta-ízzel, valamint szegényes, olcsóságszagtól bűzlő helyszínekkel.
A jövő bűnei, bár témájában nagyon is aktuális, késett egy jó harminc-harmincöt évet. Egy pályája csúcsán álló Cronenberggel ma a rendező legjobb filmjei között jegyeznénk, talán még hivatkozási alap is lehetett volna belőle (attól függetlenül, hogy kérdésfelvetései azért nem nevezhetőek túl eredetinek), így viszont csak egy szenvedély nélküli fáradt, felszínes és néhol szájbarágós kinyilatkoztatás egy utolsó patronjait ellövő Cronenberggel, akinek munkásságához méltatlan ez az öreges, unott tempó.
Apropó vizualitás: egyrészt a H.R. Giger műveit idéző csápos, nyálkás biogépek, etetőszékek, függőágyak és boncolókamrák megkapóan groteszkek, a sokszor festményszerű snittekkel együtt, másrészt viszont a hiányos díszletek és az üres, sivár dizájn hiába idomul a film által megjeleníteni kívánt sötét világképhez, egyszerűen látszik rajta, hogy nem kötöttek rájuk eleget. Nincs rá jobb szó: ronda. Ezzel kapcsolatban ismét csak muszáj visszakanyarodni a múltba: Cronenberg testhorrorjainak (ahogy a klasszikus horroroknak úgy általában) plusz ízt adtak azok a filmek, amikre felvették őket. A képi világ, illetve a mai technológiával már leutánozhatatlan hangkeverés elegye megfoghatatlan hangulatot teremtett, amelynek köszönhetően lemászott a vászonról a rothadás, a mocsok és a döglődés. Manapság túl steril, túl művi minden. Jelenleg ezt a stílust és feelinget egyszerűen lehetetlen reprodukálni. A jövő bűnei is részben ezen vérzik el: benne volt egy mestermű, vagy legalábbis egy ütős film lehetősége, akár jól is elsülhetett volna, de nem itt, nem most, nem ebben az évtizedben. Ez magával is hozza a jogos kérdést: ha a hetvenes-nyolcvanas években nem jött össze, akkor most már minek?
Gamekapocs értékelés: 5.5
Rendező: David Cronenberg
Producer: Panos Papahadzis, Steve Solomos, Robert Lantos
Forgatókönyv: David Cronenberg
Szereplők: Viggo Mortensen, Léa Seydoug, Kristen Stewart, Scott Speedman
Zene: Howard Shore
Operatőr: Douglas Koch
Vágó: Christopher Donaldson
Gyártó: Serendipity Point Films, Telefilm Canada, Ingenious Media, Argonauts Productions, Crave, CBC Films, ERT, Rocket Science
Forgalmazó: Sphere Films, Metropolitan Filmexport, Vertigo Films, Argonauts Distribution
Játékidő: 107 perc
Eredeti premier: 2022. május 23.
Hazai premier: 2023. január 5.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.