Jusant teszt

Aki csak egy kicsit is érdeklődik a francia Don’t Nod munkássága iránt, az pontosan tudja, hogy a stúdió erőssége az érzelemdús történetek elmesélése, a lelket megérintő témák feszegetése. És habár olykor próbálkoztak akciódúsabb megközelítésekkel, mint az első játékukkal, a Remember Me-vel, vagy a 2017-es Vampyrral, de ezek harcrendszere eddig mindig hagyott kívánnivalót maga után. (Remélhetőleg a nemsokára érkező Banishers: Ghosts of New Eden már kiforrottabb lesz ezen a téren.) Tehát nem is olyan meglepő, hogy legújabb játékukban másfelől közelítették meg az interaktív „akciót”: „Mi lenne, ha harc helyett a hegymászás egyszerre békés és izgalmas mivoltával bolondítanánk meg a játékmenetet?” Ez lett a Jusant.

Egyszerű a nyitás. Névtelen hősünk, egy fiatal fiú, éppen átszelt egy végtelennek tűnő sivatagot, amit keresztül-kasul hajóroncsok lepnek el. Hátán hegymászó felszereléssel és egy apró, rejtélyes, a bolondulásig cuki kék kis lénnyel pedig megérkezik a Torony lábához, egy, a felhők fölé nyújtózkodó, szinte természetellenesen henger alakú képződményhez. Ő némán feltekint, mi pedig már tudjuk, egy célunk lesz: megmászni az ismeretlenbe nyúló magasságot. Egy rövid lépcsősor után pedig kezünkbe is kapjuk az irányítást, hogy leküzdjük ezt a vertikális világot.

Így kezdődik a Jusant rendkívül megnyugtató, meditatív játékmenete. Sziklafalba vésett természetes és mesterséges erkélyeket és párkányokat járunk be, közben körülöttünk egy eltűnt világ hagyatéka hever szerteszét. A mászás közben pedig hamar rádöbbenünk arra, hogy akik itt éltek, azok számára ez a fajta közlekedés volt a mindennapi. Otthonok, műhelyek és közösségi terek vannak kialakítva egy-egy ilyen bemélyedésben, és az út amit megteszünk már ki van taposva előttünk. Ebben az elnéptelenedett világban pedig főleg a szél süvítését, az építmények recsegését, ropogását, és saját lépteink zaját fogjuk hallani. Természetesen a különlegesebb helyszíneket egyedi dallamfutamok kísérnek majd. De megtöri magányunkat az apró gyíkszerű lények iszkolása, különös emlősök röfögése és cincogása, madarak riadt hangjai és Társunk bájos fütyörészései, álmélkodó sípolásai miközben egyik vállunkról a másikra ugrál. Neki köszönhetően szótlan utunk során sose érezzük majd magunkat egyedül. 

A játék gerincét képező mászás pedig ezt a hangulatot remekül kiegészíti, fokozza. Minden leküzdendő akadály előtt rácsatoljuk karabinerünket egy kezdő pontra, majd elkezdünk felkapaszkodni. Kontrolleres irányítás esetén a bal analógkarral nyújtózkodunk a kiszemelt kiszögellés felé, majd a jobb vagy a bal oldali ravaszt lenyomva belekapaszkodunk. Így, a mutatóujjainkkal egy fel- és leengedő mozdulatsorba kezdünk, mely során hősünk is a megfelelő karjaival megkapaszkodik. Az egész mozgássor, ha elkapjuk a ritmust, a kajakozás vagy a gyorsúszás aszimmetrikus mozgásának élményét és annak békéjét adja vissza. A kezdeti technikás odafigyelés pedig észrevétlenül csap át egy flow élménybe, ami hatás önmagát jutalmazza, megismételhetetlen hangulatot teremtve.

A monotonitást mégis elkerülendő, több kihívás, illetve cutscene is megtöri ezt a játékmenetet. Csak hogy párat említsek, vannak növények melyeket Társunk - gombnyomásra - képes kihajtatni. A kék fénygömb után a kúszónövények végigcsúsznak a falakon, így ezeket megmászhatjuk. Vagy már az elején beléjük kapaszkodva fel is liftezhetjük magunkat. Másfajta növények pedig kör alakban hajtanak gumókat, amik szintúgy elég erősek ahhoz, hogy átmászhassunk rajtuk. Ezek azonban a tűző napsütésben hamar elszáradnak, így nem árt sietni. Ezeken kívül akadnak még különlegességek, de azok maradjanak meglepetések. Mindezeken túl természetesen átlenghetünk szakadékok fölött, és van, hogy a vertikális falakon kell átugranunk egy következő kapaszkodóhoz. Ezen manőverek keverése pedig gondoskodik arról, hogy sose unjuk meg a falmászást.

Hogy mégis legyen valami kihívás, mindezt egy stamina-rendszer is megbolondítja. Szerencsére nem arra kell gondolni, hogy elfáradás esetén a mélybe zuhannánk, de sokkal könnyebb dolgunk lesz, ha az erőnlétünket megfelelően kezeljük. Adja magát, hogy az erőnlétünk folyamatosan csökken - az ugrások esetén még a stamina-keretünk is szűkül -, de egy gombnyomásra lazíthatunk a szorításon, hogy visszatöltsük erőnket. Emellett a sziklafalba szúrható pitonokkal is „menthetünk” egy-egy rizikósabb manőver előtt - ezekből hármat kapunk és újra felhasználhatóak -, ezeknél nyugodtan elidőzhetünk, ilyenkor nem fogy az erőnlétünk.

A mászás közbeni animációk is mind szépek. Jó látni, ahogy hősünk a lábait kifeszíti támaszként és a törzse csavarodik a kapaszkodót keresve. Egyedül néhány ugrásnál viselkedik furcsán az animáció - volt, hogy „mágnesesen” odavonzódott az elérendő kiszögelléshez, egyszer pedig a modell „odateleportált” a megfelelő kapaszkodóhoz. Ezeken kívül a távoli pontok meglasszózása tűnik „túl videojátékosnak”, olyan, mintha egy láthatatlan sínpályán csúszna a kötél. De ezen a pár apróságon kívül semmi sem töri meg az immerziót.

A játék hat fejezetre osztott hat eltérő világa mind szép, emlékezetes és kreatív. Szintén a meglepetés végett nem szeretnék egyet sem elárulni, de amit az alkotók kihozhattak ebből a függőleges világból, azt megtették. Nemcsak látványra, de hangulatra és tervezésre is különlegesek lettek. Egyedül talán a sötétebb szakaszok esetén jelölhették volna jobban az irányt. Pontosan három alkalom volt, hogy nem tudtam intuitívan megállapítani , hogy merre kell tovább mennem. Illetve pusztán négyszer éreztem úgy, hogy a pályageometria akadályoz az előrehaladásban, és ennek leküzdését inkább éreztem csalásnak, mint hagyományos sikernek. De azért is emeltem ki, hogy hányszor tűntek fel ezek, hogy éreztessem, szinte elhanyagolható hibák.

Az út során a kíváncsibbak bőven találhatnak gyűjtenivalót is. Hátrahagyott levelek mesélnek az itt élt emberek hétköznapjaikról, szokásaikról, szerelmeikről és aggodalmaikról. Találunk még falfestményeket, melyek „aktiválás” után verseket oldanak fel a galéria menüben. Találhatunk még különleges zenélő gúlákat és kavicstornyokat, amikre mi is rárakhatunk egy újabb darabot. A két legkülönlegesebb gyűjtenivaló azonban a tengeri kagylók és egy bizonyos Bianca hátrahagyott naplóbejegyzései.

A kagylókat a fülünkhöz tartva olyan jelenetek indulnak el, amik már-már Don’t Nod védjegynek számítanak: lassú kameramozgás közben az itt élő emberek mindennapjait halljuk. Gyerekek játszanak, szorgos kezek ácsolnak, víz csordogál, vagy valaki egy szelíd dallamot dúdol. Számomra viszont a legérdekesebbek Bianca feljegyzései voltak, a kamasz lányé, aki egy expedíció tagjaként indult el megkeresni a vizet. Az ő gondolatai, érzései és változása volt talán a legizgalmasabb rejtély az egész kaland során.

Hosszabb lett a teszt mint terveztem, de remélem sikerült átadnom, hogy milyen különleges élményt is nyújt ez a hat órás hegymászás. Világa és rejtélyei magával ragadóak, a hangulata visszafogottan varázslatos, Társunk elbűvölő - nem is csoda, hogy kapott egy interaktivitás gombot -, maga a mászás pedig hipnotikusan megnyugtató. Mindenki, aki szereti az „élmény játékokat”, ahol az atmoszféra átélése az elsődleges feladatunk, bátran tehet vele egy próbát, hiszen a Don’t Nodnál elérték, hogy a játékuk ezúttal is megpendítse azt a bizonyos húrt bennünk.

A Jusant megjelent PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.